El Último Lobo

Hol lesz ötezer év múlva a Westend? – teszi fel a kérdést a kisebbik fiam Gozo szigetén, a Xaghra-fennsíkon, miközben a Ggantija nevű megalitikus templom romjait nézegetjük. Ez az építmény több, mint ötezer éves, és szinte semmit sem tudni arról, hogy kik építették, miért  ilyenre építettek, és egyáltalán hogyan voltak képesek felépíteni. Mert vannak olyan kövek is a falában, amelyek ötven tonnánál is nehezebbek, és ezeket valahogy ide kellett hozniuk az egykori építőknek. Már rég megbékéltem az efféle helyzetekkel, 

Feltevések persze vannak, de a feltevések nem érdekelnek. Úgy szemlélem ezt az építményt, amelyet a 18. században ástak ki a földből, hogy semmit sem gondolok róla, csak engedem, hogy a puszta látványa hasson rám. A környékén találtak edénytöredékeket és szobrocskákat, amelyek a willendorfi Vénuszra hasonlítanak. Ez a világ jelenleg ismert legrégibb építménye, amiben azért van valami szédítő. Egy templom, de nem tudjuk, miféle isteneket tiszteltek benne ezek az ismeretlen népek, akikről azt sem tudjuk, milyen nyelven beszéltek, honnan érkeztek és hová tűntek el. A kérdésre, hogy hol lesz a Westend ötezer év múlva, röviden azt válaszolom, hogy sehol. Már száz év múlva sem lesz sehol. 

Az viszont nyilván nem véletlen, hogy épp a Westendet hozta fel példaként a gyerek, és nem valami más épületet. 

A bevásárlóközpontokban kódorgó tömegek a különféle ruha- és telefonmárkák kultuszának rabjai és ápolói. Ha valami véletlen folytán ötezer év múlva kiásnának a földből egy bevásárlóközpontot, a jövő régészei logikusan következtethetnének arra az eléjük táruló látványból, hogy ez az épület minden bizonnyal templom lehetett, ahol apró oltárokra helyezett, ismeretlen rendeltetésű szobrocskákat imádtak. Nem tudnák, hogy ezek a kultikus tárgyak telefonok, és a nagy mennyiségben előkerült textilmaradványok nem áldozati adományok, hanem a butikok százaiban árusított, egykori divatos cuccok.

A templomrom belsejében egy amerikai pár „élőzik”, a lány videózza a fiút, ahogy az magyaráz éppen, hogy milyen fantasztikus helyen vannak. Egy német lány szelfizik az egykori bejáratnál, csücsörít a szájával, ami régi megfigyelésem szerint a szelfizéshez elengedhetetlen. A vidék túlzás nélkül árkádiai hangulatot áraszt, az időjárás és a vegetáció nagyjából a mi tájainkon májusban szokásos állapotokat mutatja. Miközben december közepe van. Harsányan zöld mezők, mandarintól roskadozó fák, és a levegőben valami édeskés, ismeretlen illat. 

Nyáron itt nyilván elviselhetetlen a hőség, de ezen a decemberi napon itt tényleg minden az örök tavasz jegyében áll, és azokban a ritka pillanatokban, amikor nem hallom sem az autókat, sem a sziget fölött ötpercenként elhúzó repülőket, mintha érzékelném azt a csendet is, amely itt évezredeken keresztük honolt.

Az utazásra egyetlen könyvet hoztam magammal, egy vékonyka könyvet, Krasznahorkai László Az utolsó farkas című elbeszélésének kétnyelvű (spanyol–magyar) kiadását. Az elbeszélést évekkel ezelőtt olvastam, és nem is tudnám megmondani, miért épp ezt a könyvet gyömöszöltem a hátizsákba. Nyilván nem a mostanában aktuális, és az aktualitása miatt logikusan túltolt Krasznahorkai-reneszánsz okán, hanem mert talán egyszerűen kíváncsi voltam, milyen MOST Krasznahorkai, milyen sok évvel később elolvasni valamelyik korábban olvasott művét. És persze az is szempont volt, hogy ez a valamelyik műve ne legyen túlságosan terjedelmes. Erre a célra Az utolsó farkas (El Último Lobo a borítón szereplő spanyol cím) éppen megfelelt. 

Esténként, a szálláson olvastam öt-tíz oldalakat belőle. A történet dióhéjban annyi, hogy egy mindenből kiábrándult, idősödő filosz meghívást kap a délnyugat-spanyolországi Extremadurába, egyfajta ösztöndíjra, és csak annyi a dolga, hogy odautazzon és írjon valamit a környékről, a tájról. Hősünk persze nem akar írni semmit, azt sem tudja, miért pont őt hívták meg, pont őt, 

Miután odautazik, furcsa véletlenek folyományaként hall egy történetet az Extremadurában lelőtt utolsó farkasról, ami mégis elindít benne valamit, bár végül ezt sem írja meg, csak elmeséli már otthon, egy koszos berlini kocsmában az ott unatkozó magyar származású csaposnak, aki persze nem figyel rá, nem érdekli az egész. 

Ez visszatérő helyzet Krasznahorkainál, ez a mesélés valakinek, aki egyáltalán nem figyel, miközben a mesélő valami olyasmiről magyaráz neki éppen, ami a számára életbevágó. Nem nehéz látni, minek a szimbóluma ez az utolsó farkas, amiről nekem például eszembe jutott a „jeladós svájci farkas”, amit 2023 tavaszán, máig nem tisztázott körülmények között lőttek ki Hidasnémeti közelében. Az elbeszélés számomra leglényegesebb néhány bekezdése az, ahol a szerző arról beszél, hogy ebben a vad, elementáris tájban, ebben az Isten háta mögötti Extremadurában élők még nem sejtik, hogy a „világ” már milyen közel van hozzájuk a maga autópályáival, benzinkútjaival, bevásárlóközpontjaival és minden szirszarával együtt, és hogy a világnak ez a betörése Extremadurába megsemmisíti majd mindazt, ami ott mindaddig vad, nemes és elementáris volt. 

Nem lenne hiteles tehát, ha én itt úgy tennék, mintha nem vettem volna igénybe a Krasznahorkai által is megénekelt, fenyegető „világ” különféle kellékeit. Ez a kíméletlenül és könyörtelenül áradó entrópia, ami a modern világ, többek között Krasznahorkait is a magasba emelte, mert nélküle ma senki a világon nem ismerné a könyveit, a könyveiből készült filmeket, ma is ott csücsülne Pilisszentlászlón, és írná a könyveit „megfáradt, érzékeny” hazai olvasóinak. Amivel csak azt akarom mondani, hogy nagyon labilis és könnyen támadható pozíció az, ami a modern világot egyrészt (többnyire jogosan) éles bírálat tárgyává teszi, másrészt elfogadja és önnön érdekeinek megfelelően használatba veszi annak bizonyos áldásait. 

Aztán a délutánt a sziget Sanap Cliffs nevű partszakaszán töltjük, hatalmas, a tenger fölé legalább száz méterrel magasodó korallmészkő sziklákon, ahonnan sokáig bámulom a párás, azúrkéken ragyogó Földközi-tengert. A sziklákat odalent csapkodó hullámok moraját nem hallani, csak a sirályokat, ahogy komótosan róják a köreiket ebben a káprázatos „térfogatban”. Tudom, hogy majd sokszor eszembe jut még ez a délután a sziklákon, ahol jó volt nem gondolni semmire, ahol úgy néztem a párás végtelent, mint a megalitikus romtemplomot, ugyanazzal a beletörődő, mégis mélyen otthonos csodálkozással: nem tudok semmit. 

Nyitókép: Győrffy Ákos