és hogy ezért fontos imádkozni a békéért és segíteni a családfenntartó nélkül maradt rászorulókat – különös egy nevelés az ilyen. Miközben ez az a helyzet, amikor lehetne a sok esetben félrecsúszó német egyházaktól tanulni: nem elhallgatni kell a gyerekek elől a háború valóságát, hanem nagyböjt idején a böjt, imádság, alamizsna hármasságát követve lehet velük együtt a csokiról és a mobilozásról lemondani, árát az ukrajnai gyerekeknek felajánlani, értük imádkozni. Máris az az érzése lehet ettől a kiskorúnak, hogy igen, vannak a világban rossz dolgok, de lehetünk akármilyen kicsik, tudunk tenni valamit, hogy akár csak egyetlen gyereknek is, egyetlen ajándékcsomag elfogyasztása erejéig is jobb legyen.
Mindez pedig nyilvánvalóan hamarabb valósul meg egy konkrét ukrajnai kisfiú történetének hatására, mint egy érzelemmentes püspöki felszólításra.
Nagyjából kétezer évvel ezelőtt nem körlevélként, de elhangzott például egy ilyen szöveg: „az a tizennyolc ember, akire rádőlt Siloámban a torony, és agyonzúzta őket, azt hiszitek, hogy bűnösebbek voltak, mint Jeruzsálem lakói közül bárki? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan”.
Ezt vajon ki mondta? Ki „kevert bele” sokkoló aktuális híreket az igehirdetésbe? Ki zavarta meg efféle szavakkal a nyugalmat? Tán valami farizeus propagandista? Egy felelőtlen gyermekriogató?? Természetesen nem, hanem maga Jézus Krisztus
– aki nem hiszi, Lk 13,4 körül keresgéljen, kicsivel a „lesz sírás és fogcsikorgatás” előtt, de eggyel az után, hogy „Isten nem feledkezik meg egyetlenegyről sem. Sőt még a fejeteken a hajszálakat is mind számontartja. Ne féljetek hát!”. Bizony, ez egy ilyen kettősség: a Megváltó nem valamiféle wellnessterapeuta, aki ellazító szavakkal segít minket heti egy órában relaxálni, oszt jónapot, hanem a gondviselő, irgalmas Isten Fia, aki – mint egy jó szülő – azt sem hallgatja el, hogy mit kellene tennünk minden egyes nap, és miért.