Ez gyors volt: Kapitány István akkorát hazudott, hogy még a balos Lakmusz is fennakadt rajta

A hazaköltöző szakember azt mondja, ő nem látja, hogy lennének magyar hazaköltözők. Francesca Rivafinoli írása.

Ha valaki otthagyja a multit és elmegy cukrásznak, azt tudjuk ünnepelni – de akkor miért nem lehet elhinni, hogy az angliai munkahelyet is ugyanígy lehet magyarországi életre cserélni?

Meghallhatta az algoritmus, hogy a napokban szó volt itt a szakértő Kapitány István kijelentéséről, amely szerint ő nem látja, hogy magyarok költöznének haza, miközben Lengyelországba bezzeg évente 75 ezer lengyel megy vissza (ami arányaiban egyébként annyi, mintha Magyarországra 18 750-en jönnének haza egy évben – ehhez képest a KSH tavaly 28 885 visszavándorlót és 10 255 külföldön született hazatelepülőt, azaz összesen 39 140 hazaköltöző magyart számolt meg).
Ezt is ajánljuk a témában

A hazaköltöző szakember azt mondja, ő nem látja, hogy lennének magyar hazaköltözők. Francesca Rivafinoli írása.

Szóval meghallhatta ezt az algoritmus, mert már dobta is fel egy (számomra) ismeretlen blogger friss Facebook-bejegyzését: a magyar nő 2018-ban költözött Angliába, ahol úgy érezte, végre hazaért. Otthon érezte magát, Londonban végre egy olyan miliőbe került, amibe belepasszolt. Most viszont az összes lehetséges opció mérlegelése után, és bármennyire is kudarcnak érzi a lépést,

úgy döntött, csomagol: nem akar még 10-20 évig egy idegenekkel közös házban bérelt szobában lakni, hanem megpróbálja az életet ott, ahol megengedheti magának egy kis lakás bérlését,
és ahol mindeközben nem kell újrakezdenie mindent, nem kell a nulláról nekilátnia egy újabb szociális háló felépítésének – ez a hely pedig nem más, mint Magyarország, azon belül is (számára) Budapest.
„Légyszi, ne adjatok tanácsot arra vonatkozóan, hogy inkább hogyan kellene” – fűzi hozzá.
Az ismeretlen (és világnézetileg tőlem igen távol álló) blogger előtt le a kalappal: nem kevés sorstársa inkább évtizedeket lehúz egy élethazugságban, inkább a coachtól a dietetikuson át az ezoterikus gyógyítóig mindenkinek fizet (jó sokat), hogy mondjon neki valami megoldást,
de nem mer vagy nem akar szembenézni az esetében talán egyedüli hatékony módszerrel: az esetleges hazaköltözéssel.
Minden uniós polgárt megillet az az alapvető szabadság, hogy kedvére ide-oda vándorolhat – és mégis, a Kapitány Istvánéhoz hasonló szavak által is gerjesztett emigrációs hisztéria miatt a külföldre menés mára számos fejben egyirányú útként rögzült: aki elmegy innen, azt okosnak, bátornak, életrevalónak szokás nevezni – a hazajövetel ellenben a kudarc és az önsorsrontás szinonimájának számít. Mintha ellenzéki körökben kifejezetten sokasodnának azok a szülők és nagyszülők, akik azt sóhajtozzák gyermekeik-unokáik jelenlétében, hogy remélik, ők már megpattannak majd ebből az országból – ami egyébként nem kevésbé aggályos szöveg, mint azt hajtogatni, hogy „remélem, fiam, te ügyvéd leszel”.
Amelyik fiatal abba nő bele, hogy az elvárt út a haza elhagyása, az eleve korlátozva van a személyi szabadságában: ha külföldre megy, akár csak egy ösztöndíj erejéig, azzal valamiképpen szülői elvárásokat is teljesít; ha marad, akkor pedig nem felel meg a kívánalmaknak.
Pedig valójában épp a balliberális világpolgár számára kellene egyértelműnek lennie, hogy mindenhol, így Magyarországon is lehet az ember boldog.
Lásd a blogger bejelentése alatti hozzászólásokat is: a korrekt, biztató, üdvözlő szavak és a „hasonló cipőben járok” típusú előbújások mellett ott sorjáznak az „itthon márpedig minden borzalmas” jellegű értetlenkedések. Megkérte szépen, hogy ne adjanak neki tanácsot, hogy hova kellene inkább mennie Magyarország helyett – erre a követőinek egy része elkezdi neki bizonygatni, hogy
a magyar milyen lehúzó, rosszindulatú fajta, itt mekkora csalódás fogja őt érni.
Hát ja, a kedves kommentelő épp személyesen szemlélteti ezt a típust a lehúzó, rosszhiszemű megjegyzésével. Az ilyeneket érdemes elkerülni nagy ívben, és akkor nem lesz baj.
De miközben elterjedt percepció az, hogy amelyik magyarnak akár csak egy csöpp esze is van, kint marad, a bloggeréhez hasonló bátor Facebook-bejegyzések alatt mindig feltárul a csöndes valóság. Épp most költöztünk hivatalosan haza Londonból Budapestre, bérelt szobából saját lakásba – számol be az egyik hozzászóló, a festésnél tartanak, egyelőre élvezik, újabb kalandnak élik meg.
„Hajadra kenheted, hogy a Pick szalámi féláron van sógoréknál” – mutat rá találóan egy másik kommentelő, utalva arra, hogy milyen el nem hanyagolható tényezőket fedhetnek el az efféle közkedvelt összehasonlítások.
Mert vannak a szép történetek a külföldön boldog családot alapító, magas pozícióban dolgozó és hitelre az agglomerációban saját kis házat is vásárló magyarokról, továbbá akadnak szép számmal olyanok is, akik jó állással és megfelelő, szigorú pénzgazdálkodással egyedülállóként is képesek egyszerre lakást bérelni és csinos summát összespórolni –
de ők azok, akik ugyanezt jó eséllyel Magyarországon is képesek abszolválni, ha úgy adódik.
Amint arra egy kommentelő rámutat: nemhogy az Angliából hazaköltöző rokona, de ő maga is, „nagyon sok melóval, gyári munkásként” összespórolt itthon egy lakásra valót. Valószínűleg nem Budapest XII. kerületében – de ez meg a másik érdekesség. Hogy míg a Londonból hazaköltözőtől megkérdezik a hozzászólók, hogy miért nem Skóciába települ át, ugyanezekben a körökben ritkábban merül fel, hogy aki Budapesten nem tud zsebből lakást venni, az akár éppúgy körbenézhetne vidéken is, mielőtt átcuccol egy bécsi bérleménybe.
Maga a blogger egy viszontválaszában kifejti:
Angliában fizetésének 55 százaléka megy el lakhatásra, 15 százalék arra, hogy bejárjon dolgozni, nagyjából 20 százalék az étkezés,
a maradék 10 százalék pedig alig elegendő némi társadalmi életre vagy kultúrára – ez valóban nem tűnik olyan perspektívának, amiért érdemes egy szedett-vedett londoni lakóközösségben élni. Márpedig elég sokak tapasztalata lehet ez – máskülönben nem indított volna most épp a TISZA petíciót azért, hogy ne kelljen a szegény külföldön élő magyaroknak a szavazáshoz más városba utazniuk, merthogy ahhoz nekik (négyévente egyszer vasárnap) szabadnapot kell kivenniük és pénzt kell költeniük.
Aki bármilyen formában is azt az üzenetet közvetíti ezeknek az embereknek, hogy „külföldön jobb, itthon rossz, haza senki nem jön”, pont a depresszió és a magány felé löki őket: hiszen nem enged nekik kiutat, miközben (akár önhibájukon kívül) kudarcosnak érzik az aktuális mindennapjaikat.
De ugyanígy nem kellene zakkantnak tekinteni azt, aki sikeres kinti létből, álomfizetést otthagyva tér haza – semmivel nem merészebb húzás ez, mint országon belül otthagyni a multit vagy a bankot, és elmenni cukrásznak, asztalosnak, vagy pláne őstermelőnek.
Hány ilyen sikertörténetet olvasunk efféle pályaelhagyókról: „Ha belegondolok, informatikusként kétszer ennyit kerestem, fele ennyi munkával, de ezt sokkal jobban élvezem” – mondja például egy pékség tulajdonosa, és ugye, hogy eszünk ágában sincs felkiáltani, hogy „de informatikusnak lenni igenis mindenképp és mindenkinek jobb!”. Sokkal inkább örülünk és drukkolunk neki és a hozzá hasonlóknak; sőt, sokan talán még irigylik is őket, hogy ilyen nagyszerűen megtalálták a valódi helyüket.
Ezért különösen fontos és elismerésre méltó, hogy akad a hazatérő blogger oldalán olyan ellenzéki kommentelő, aki kimondja:
húsz év külföld után költözött haza, és „bármilyen furán is hangzik”, boldogabb és jobban él, mint kint.
Egy 2018-ban hazaköltözött másik nő hozzáteszi: őt innen „ki se lehetne robbantani”, annyira jól érzi magát, stresszből sincs több, mint az Egyesült Királyságban. Egy 2020 óta Ausztriában, osztrák férfivel élő nő pedig, aki mindig is elvágyott Magyarországról, állítása szerint eddig annyit nyert a külföldre költözéssel, hogy elkezdte megszeretni a hazáját, észrevenni a magyarokban a jót, felismerni a család megtartó erejét.
„Szabad és boldog ország” – hangzik most valami tiszás kampányszlogen, de lám, az most is itt van mindazoknak, akik merik és akarják észrevenni: köztük azon ellenzékieknek is, akik (bármilyen „furának” tartotta is közegük a döntést) hazaköltöztek, és itt szabadon kiteljesedtek.
Adja meg az Isten ezt a most hazatérő ismeretlen bloggernek is!
***
Ezt is ajánljuk a témában

Ha Magyar Péter eladakozza a fizetése felét, akkor mitől lett ennyi eurója? Francesca Rivafinoli írása.

(Nyitókép: MTI/Mónus Márton)
Ezt is ajánljuk a témában

Az Európai Parlament megmérte: a négy fal között egész derűlátó a magyar. Francesca Rivafinoli írása.

***