Kapitány István becses figyelmébe: itt vannak a „nem létező”, boldog hazaköltözők – jó olvasást!

Meghallhatta az algoritmus, hogy a napokban szó volt itt a szakértő Kapitány István kijelentéséről, amely szerint ő nem látja, hogy magyarok költöznének haza, miközben Lengyelországba bezzeg évente 75 ezer lengyel megy vissza (ami arányaiban egyébként annyi, mintha Magyarországra 18 750-en jönnének haza egy évben – ehhez képest a KSH tavaly 28 885 visszavándorlót és 10 255 külföldön született hazatelepülőt, azaz összesen 39 140 hazaköltöző magyart számolt meg).

Szóval meghallhatta ezt az algoritmus, mert már dobta is fel egy (számomra) ismeretlen blogger friss Facebook-bejegyzését: a magyar nő 2018-ban költözött Angliába, ahol úgy érezte, végre hazaért. Otthon érezte magát, Londonban végre egy olyan miliőbe került, amibe belepasszolt. Most viszont az összes lehetséges opció mérlegelése után, és bármennyire is kudarcnak érzi a lépést,

és ahol mindeközben nem kell újrakezdenie mindent, nem kell a nulláról nekilátnia egy újabb szociális háló felépítésének – ez a hely pedig nem más, mint Magyarország, azon belül is (számára) Budapest.

„Légyszi, ne adjatok tanácsot arra vonatkozóan, hogy inkább hogyan kellene” – fűzi hozzá.

Az ismeretlen (és világnézetileg tőlem igen távol álló) blogger előtt le a kalappal: nem kevés sorstársa inkább évtizedeket lehúz egy élethazugságban, inkább a coachtól a dietetikuson át az ezoterikus gyógyítóig mindenkinek fizet (jó sokat), hogy mondjon neki valami megoldást,

Minden uniós polgárt megillet az az alapvető szabadság, hogy kedvére ide-oda vándorolhat – és mégis, a Kapitány Istvánéhoz hasonló szavak által is gerjesztett emigrációs hisztéria miatt a külföldre menés mára számos fejben egyirányú útként rögzült: aki elmegy innen, azt okosnak, bátornak, életrevalónak szokás nevezni – a hazajövetel ellenben a kudarc és az önsorsrontás szinonimájának számít. Mintha ellenzéki körökben kifejezetten sokasodnának azok a szülők és nagyszülők, akik azt sóhajtozzák gyermekeik-unokáik jelenlétében, hogy remélik, ők már megpattannak majd ebből az országból – ami egyébként nem kevésbé aggályos szöveg, mint azt hajtogatni, hogy „remélem, fiam, te ügyvéd leszel”.

Pedig valójában épp a balliberális világpolgár számára kellene egyértelműnek lennie, hogy mindenhol, így Magyarországon is lehet az ember boldog.

Lásd a blogger bejelentése alatti hozzászólásokat is: a korrekt, biztató, üdvözlő szavak és a „hasonló cipőben járok” típusú előbújások mellett ott sorjáznak az „itthon márpedig minden borzalmas” jellegű értetlenkedések. Megkérte szépen, hogy ne adjanak neki tanácsot, hogy hova kellene inkább mennie Magyarország helyett – erre a követőinek egy része elkezdi neki bizonygatni, hogy

Hát ja, a kedves kommentelő épp személyesen szemlélteti ezt a típust a lehúzó, rosszhiszemű megjegyzésével. Az ilyeneket érdemes elkerülni nagy ívben, és akkor nem lesz baj.

De miközben elterjedt percepció az, hogy amelyik magyarnak akár csak egy csöpp esze is van, kint marad, a bloggeréhez hasonló bátor Facebook-bejegyzések alatt mindig feltárul a csöndes valóság. Épp most költöztünk hivatalosan haza Londonból Budapestre, bérelt szobából saját lakásba – számol be az egyik hozzászóló, a festésnél tartanak, egyelőre élvezik, újabb kalandnak élik meg.

Mert vannak a szép történetek a külföldön boldog családot alapító, magas pozícióban dolgozó és hitelre az agglomerációban saját kis házat is vásárló magyarokról, továbbá akadnak szép számmal olyanok is, akik jó állással és megfelelő, szigorú pénzgazdálkodással egyedülállóként is képesek egyszerre lakást bérelni és csinos summát összespórolni –

Amint arra egy kommentelő rámutat: nemhogy az Angliából hazaköltöző rokona, de ő maga is, „nagyon sok melóval, gyári munkásként” összespórolt itthon egy lakásra valót. Valószínűleg nem Budapest XII. kerületében – de ez meg a másik érdekesség. Hogy míg a Londonból hazaköltözőtől megkérdezik a hozzászólók, hogy miért nem Skóciába települ át, ugyanezekben a körökben ritkábban merül fel, hogy aki Budapesten nem tud zsebből lakást venni, az akár éppúgy körbenézhetne vidéken is, mielőtt átcuccol egy bécsi bérleménybe.

Maga a blogger egy viszontválaszában kifejti:

a maradék 10 százalék pedig alig elegendő némi társadalmi életre vagy kultúrára – ez valóban nem tűnik olyan perspektívának, amiért érdemes egy szedett-vedett londoni lakóközösségben élni. Márpedig elég sokak tapasztalata lehet ez – máskülönben nem indított volna most épp a TISZA petíciót azért, hogy ne kelljen a szegény külföldön élő magyaroknak a szavazáshoz más városba utazniuk, merthogy ahhoz nekik (négyévente egyszer vasárnap) szabadnapot kell kivenniük és pénzt kell költeniük.

Aki bármilyen formában is azt az üzenetet közvetíti ezeknek az embereknek, hogy „külföldön jobb, itthon rossz, haza senki nem jön”, pont a depresszió és a magány felé löki őket: hiszen nem enged nekik kiutat, miközben (akár önhibájukon kívül) kudarcosnak érzik az aktuális mindennapjaikat.

Hány ilyen sikertörténetet olvasunk efféle pályaelhagyókról: „Ha belegondolok, informatikusként kétszer ennyit kerestem, fele ennyi munkával, de ezt sokkal jobban élvezem” – mondja például egy pékség tulajdonosa, és ugye, hogy eszünk ágában sincs felkiáltani, hogy „de informatikusnak lenni igenis mindenképp és mindenkinek jobb!”. Sokkal inkább örülünk és drukkolunk neki és a hozzá hasonlóknak; sőt, sokan talán még irigylik is őket, hogy ilyen nagyszerűen megtalálták a valódi helyüket.

Ezért különösen fontos és elismerésre méltó, hogy akad a hazatérő blogger oldalán olyan ellenzéki kommentelő, aki kimondja:

Egy 2018-ban hazaköltözött másik nő hozzáteszi: őt innen „ki se lehetne robbantani”, annyira jól érzi magát, stresszből sincs több, mint az Egyesült Királyságban. Egy 2020 óta Ausztriában, osztrák férfivel élő nő pedig, aki mindig is elvágyott Magyarországról, állítása szerint eddig annyit nyert a külföldre költözéssel, hogy elkezdte megszeretni a hazáját, észrevenni a magyarokban a jót, felismerni a család megtartó erejét.

„Szabad és boldog ország” – hangzik most valami tiszás kampányszlogen, de lám, az most is itt van mindazoknak, akik merik és akarják észrevenni: köztük azon ellenzékieknek is, akik (bármilyen „furának” tartotta is közegük a döntést) hazaköltöztek, és itt szabadon kiteljesedtek.

***

(Nyitókép: MTI/Mónus Márton)

***