A derűről

Egyházashetyére tartunk. Ha jól számolom, az utóbbi hat évben ez lesz már a harmadik alkalom, hogy meglátogatom az író Ambrus Lajost háromszáz éves „tuszkulánumában”. 

Egyházashetye leginkább arról ismert, hogy itt született Berzsenyi Dániel, és itt is élt kamaszkoráig.

Vagy nem is tudom, minek nevezzem mindazt, ami a verseiből sugárzik. Hamvas Béla szerint a Dunántúl a Mediterráneum felé nyitott, Róma felé, a Földközi-tenger medencéje felé. Ezt a nyitottságot elsősorban szellemi értelemben használja, de nem csak abban. A táj titokzatos áramai, a fények, az atmoszféra is sokszor emlékezteti itt az embert a jóval délebbre (délnyugatra) fekvő tájakra.

Soha be nem teljesülő lehetőségek feszültségében telt az élete, látomások által hajtva. A Dunántúlnak ezt a rejtelmes déli nyitottságát magam is sokszor megtapasztaltam már. Ahogy például a Börzsöny hasonló nyitottságát észak felé. 

Ezeknek a hatásoknak csak részben van közük a köznapi értelemben vett földrajzhoz. Van közük hozzá, de a lényegéről nagyon nehéz bármit mondani. Olyan jelenségek ezek, amelyeket nem lehet semmivel bizonyítani, nem mérhetők, nem támaszthatók alá a tudomány gazdag eszköztárával. Az ilyesmit inkább megérzi az ember, megsejti. A kedély, a hangoltság különös terében tapasztalhatja meg. 

Ambrus nem véletlenül él Berzsenyi Dániel szülőházának közvetlen közelében. Nem azért él ott, mert a vakvéletlen épp oda sodorta. Pontosan ott él, ahol élnie kell, ott van az ő egyetlen helye a világban. Berzsenyinek, a Dunántúlnak, Hamvas Bélának nagyon is köze van ehhez, és persze még sok minden másnak. Ambrus Lajos – Berzsenyihez hasonlóan – szintén Árkádia bűvkörében él, olyasmit keres, amiről leginkább a mítoszok tudósítják az embert. 

Ha olyan időben és környezetben élnek, amikor és ahol az embert a mítosz még összekötötte az ősök világával, és ezáltal az átélt és nem csupán a kívülről látott természettel, akkor elkerülhették volna a meghasonlást önmagukkal. Olyanokról van szó, akik nem viselik el a mítosz elvesztését, de egyrészt nem találnak utat egy csak külsőleges világhoz, vagyis a természettudomány világképéhez, másrészt ugyanígy nem elégíti ki őket az intellektuális játék a szavakkal, aminek a legcsekélyebb köze sincs a bölcsességhez” – írja Carl Gustav Jung az Emlékek, álmok, gondolatok című nagyszerű „lelki önéletrajzában”. 

Ezért nem lett belőle meghasonlott ember, ezért nem lett a jungi terminológia szerint neurotikus. Ha elolvassuk a Lugas címmel (és különféle alcímekkel) megjelent esszéköteteit, képet kaphatunk arról, hogy mit jelent mindez. Ezek a könyvek a magyar nyelvű esszéirodalom csúcsait jelentik, függetlenül attól, hogy hol foglalnak helyet az aktuális irodalmi kánonban. Az aktuális irodalmi kánont hagyjuk nyugodtan figyelmen kívül, az nagyjából annyit ér, mint a mai újság, amivel holnap majd kiválóan begyújthatunk a cserépkályhába. 

Azt, hogy magyar kultúr- história, értsük nyugodtan a lehető legtágasabban. Értsük bele nyugodtan a latin, a görög, a germán, a balkáni és a mindenféle egyéb kultúrtörténeti rétegeket is, ugyanis a magyar kultúrtörténet csak ezekkel együtt válik láthatóvá és értelmezhetővé. Máskülönben csak tapicskolás a kertvégi sárban. De van itt még valami, pedig már önmagában ez sem kevés. Ambrus Lajos a hamvasi értelemben vett „realizálásban” is érdekelt, azaz nem csupán – ahogy Jung írja – intellektuális játékot játszik a szavakkal, hanem mindezt az életébe, a létezésébe csatornázza.

Megértette, hogy mi a fontos és mi az érdektelen. Az, hogy életműve a jelentőségéhez képest ma mennyire marginális, szomorú bizonyítéka annak, hogy mennyire felszínesek és lényegtelenek vagyunk.

(Nyitókép: )