Tőrbe ejtve – karácsony alkalmából a Netflix jól beleállt a keresztényekbe

„Valami libsi gyökér majd podcastot készít rólunk, és mire feleszmélünk, idiótákként végezzük a Netflixen” – hangzik el a filmbéli gyülekezet egyik tagjától az önironikus állítás. És lényegében ezt is teszi a streamingszolgáltató, 

Manapság nagy divatja van annak, hogy neves rendezők maró cinizmussal egyaránt nekimennek a demokrata és a republikánus kurzus szélsőséges képviselőinek, ezt tette mások mellett Ari Aster az Eddingtonban, Jórgosz Lánthimosz a Bugoniában vagy Paul Thomas Anderson az Egyik csata a másik utánban.

A Tőrbe ejtvéket rendező Rian Johnson azonban szemlátomást nem kedveli az ,,egyrészt, másrészt” típusú okfejtést. Igaz, azzal sem lehet vádolni, hogy a sáros csizmát az asztalra hajítaná: a lelkiismeretes és a Szentírás tanításait komolyan vevő főszereplő papon keresztül megmutatja ugyan a vallás emberi oldalát, ám közben számtalan más karakteren keresztül azt érzékelteti, hősünk inkább a szabályt erősítő kivétel. 

De ne szaladjunk ennyire előre! 2019 tulajdonképpen a paradigmaváltás évének tekinthető, hiszen bár korábban is született számos elismert és díjnyertes mű ebben a kategóriában, azt azért senki nem gondolta volna, hogy egy Martin Scorsese kaliberű rendező majd a Netflix és nem a mozik számára készít filmet – Az ír ráadásul egyfajta pályaösszegző alkotásának is tekinthető.

Ekkortájt jött ki Noah Baumbachtól a 6 Oscarra jelölt – és egyet be is zsákoló – Házassági történet is, Rian Johnson pedig Az utolsó Jedik után kinyílt sok-sok egyéb ajtó helyett ugyancsak a streamszolgáltatóét választotta. Méghozzá olyan sztárparádéval, mint Daniel Craig, Jamie Lee Curtis, Christopher Plummer vagy Chris Evans. Sok klasszikus hollywoodi rendező ágált a kisképernyő térfoglalása ellen a filmszínházak kontójára, de érezhető volt, 

Az első Tőrbe ejtve így a fenti szereposztásnak és a csavaros és izgalmas forgatókönyvnek köszönhetően rendkívül sikeres lett, bolond is lett volna nem folytatni a Netflix. Fogalmam sincs, a második rész hogyan sikerült, mert ugyan tisztességesen végignéztem, de egy képkockára nem emlékszem belőle, ami mondjuk önmagában sokatmondó. Éppen emiatt a legkevésbé sem izgatott a harmadik etap, amin a számtalan problémája ellenére sokkal jobban szórakoztam, mint azt előzetesen vártam. 

A sztori középpontjában egy fiatal pap (Josh O’Connor) áll, akit, miután egy vita során lebokszolta egy kollégáját, egy Isten háta mögötti településre száműznek. Az ottaniak szektásan imádják az elődjét, annak ellenére, hogy az a legkevésbé sem veszi komolyan a tanításokat, gyónás közben például azzal henceg, hogy a héten hányszor végzett önkielégítést, cseppet sem titkolva iszik, mint a gödény, 

A jövevény úgy dönt, felveszi a kesztyűt, megpróbálja tönkretenni a kollégát, és jó útra téríteni a nyájat, az élet azonban megoldja helyette a problémáját, amikor az öreget prédikáció közben meggyilkolják a templomban. A hosszadalmas felvezetés után pedig megérkezik a helyszínre Benoit Blanc, és közösen megpróbálják felderíteni az ügyet – ami természetesen jóval bonyolultabb, mint amilyennek látszik.

Említettem, hogy egészen kellemes csalódást okozott a film, de ebben azért a nullához konvergáló elvárásaim is közrejátszottak, ugyanis szó sincs arról, hogy kimaxolná a benne rejlő lehetőségeket. Ízlés kérdése, kit mennyire zavar a valláskritika, én meghallgatom, ha érdekes megközelítésben zajlik, mint ahogyan az orosz Mártírokban vagy a Philip Seymour Hoffman és Meryl Streep főszereplésével készült Kételyben, és például Scorsesetől sem érzem blaszfémiának a Krisztus utolsó megkísértését, itt azonban többnyire közhelyes módon fogalmazódik meg. A közel két és fél órás játékidő kíméletlennek hangzott, és jócskán lehetett volna belőle faragni is, viszont a sztori végig eteti magát, így hellyel-közzel sikerül fenntartani a figyelmet. A rejtély megfejtése érdekes, de azért nem fogtam padlót a megoldástól, az elszeparált falu meg hangulatos helyszín, 

És hát itt is neves színészek váltják egymást, Daniel Craig mások mellett Glenn Close, Josh Brolin, Jeremy Renner és Mila Kunis között próbál rendet vágni, ami azért nem olyan őrületes válogatás, mint a második részé, amelyben Edward Norton, Hugh Grant vagy Ethan Hawke is feltűnt. Az alakításokat illetően mindenki tisztességesen játszik, Glenn Close azonban feltűnési viszketegségben szenved, néha egyenesen Szörnyella De Frászt idézi. Craiget pedig több helyen méltatják ugyan, hogy lubickol a szerepében, de ő is inkább ripacskodik. Mindez egyébként nem feltétlenül probléma, mert egyrészt illeszkedik a film groteszk fekete humorához, másrészt a nyomozó figurájának olyan előképei, mint Sherlock Holmes, Poirot vagy Columbo is nagy gesztusokkal élt; ennek a műfajnak ez a sajátja. 

Nem lehet tehát az állítani, hogy a Tőrbe ejtve: Ébredj fel, halott ember megkérdőjelezhetetlenül felkerülhet az év legjobb filmjeinek tízes listájára – ha csak nem a mainstream hollywoodi produkciókra fókuszálunk, olyannyira gyalázatos volt az idei felhozatal –, mégis bátran ajánlható, mert ha kissé tessék-lássék módon is, de betartja, amit ígér. De azért nem fogok napi szinten rákeresni, mikor jelentik be a negyedik részt.  

Nyitókép és fotó: Netflix