Útikönyv azoknak, akik továbbra is aktív részesei kívánnak lenni az emberiség 1914-ben megkezdett apokaliptikus utazásának, és kijózanító olvasmány mindazoknak, akik szerint a modernitással a politikai autonómia töretlen kibontakozása ment végbe.
Nemrégiben magyarul is megjelent Ernst Jünger A munkás című könyve, egy politikai kategóriák alapján besorolhatatlan mű, amely Heidegger szerint a szerző legfontosabb gondolatainak csíráit tartalmazza.
Nem kérdezem, hogy miért kellett majdnem száz évet várni erre a könyvre, mert mindannyian tudjuk a választ.
Ebben az írásban inkább olyan kérdéseket vetek fel, amelyek Jünger mondanivalójához kapcsolódnak. Egyúttal megragadom az alkalmat, hogy a nagyközönség figyelmébe ajánljam a Varázsló Macska Kiadót, azt a műhelyet, ahol A munkás magyar fordítása is készült.
Nem árt, ha már a könyv elolvasása előtt rögzítünk néhány szempontot, amelyet különös figyelemben akarunk részesíteni. Akár kérdéseket is megfogalmazhatunk, amelyekre választ akarunk kapni. Ilyeneket: Mit ért Jünger munkán? Mit ért szabadságon? Milyen viszonyban áll egymással a technika légkörében végzett munka és a politikai szabadság? És még egy kulcskérdés: mi a „totális mozgósítás” jelentősége?
Az első kérdés Heidegger szerint is A munkás értelmezésének kulcskérdése, de nagy általánosságban is megfogalmazható: mi a munka?
A munka az ókori görög gondolkodásban mindenekelőtt a politikai szabadság ellenfogalma volt, a puszta élet, az alapvető szükségletek és a techné birodalma, amelyet legpontosabban a „szolgaság“ fogalma fejez ki. Ebben az értelemben írta Arisztotelész a Politikában, hogy „az élet cselekvés, nem pedig munkálkodás”. A Teremtés könyve szerint a munkával járó szenvedés az eredendő bűn miatt sújtja az embert. Olyan mély meggyőződése volt ez az ókori embernek, hogy akadtak olyanok is, akik szerint az égitestek is a bűneik miatt kényszerülnek lankadatlan mozgásra, vagyis a munkakényszer nem pusztán egzisztenciális, hanem kozmikus és metafizikai valóság. Beszédes, hogy a görögök pónoszából (= fájdalom, vesződség, „stressz“, fáradozás, erőfeszítés) ered a latin poena, ami egyszerűen büntetést jelent. Az arisztokratikus rendszerekben a munkát még ennél is szigorúbban ítélik meg. Amíg a munka a szükségletekkel áll kapcsolatban, addig a politika a szabadsággal. Ezen a ponton vethetjük fel a második előzetes kérdésünket:
mi a szabadság és milyen viszonyban áll a munka világával?
Manapság azt az időszakot értik szabadságon, amikor valaki ideiglenesen mentesül a munkakényszer alól és elsősorban nem a termelés vagy a szolgáltatás, hanem a fogyasztás oldaláról kapcsolódik be a totális munka világába. Ez világosan jelzi, hogy az arisztotelészi élet-, cselekvés- és munkafogalommal korunk nem igazán tud mit kezdeni, s ilyen értelemben (is) közelebb állunk Jüngerhez, mint a klasszikusokhoz. Mert Jünger szerint a szabadságnak egyedül a munka és a mozgósítás világán belül van értelme.
Szabadság = engedelmesség.
Ezt a formulát nem Orwell 1984 című regényéből veszem, hanem abból a német hagyományból, amelyben egyaránt megtalálhatók a feudális szabadságfelfogás, a szükségszerűségre hangolt idealista történetfilozófia, a protestáns kötelességetika és a heroikus nihilizmus elemei. Ez Jünger szabadságfelfogása 1932-ben. A szabadságigény a munkás esetében munkaigényt jelent:
„A munka világán belül bármely szabadságigény csupán annyiban lehetséges, amennyiben a munka igényeként jelenik meg. Ez azt jelenti, hogy az egyén szabadságának mértéke pontosan megfelel annak, hogy milyen mértékben munkás. Munkásnak, a történelembe lépő nagy alaknak lenni annyit jelent, mint részese lenni egy új emberiségnek, melyet a sors uralkodásra rendelt.”
Láthatjuk, hogy Jünger lényeges ponton szakít a klasszikus politikai gondolkodással. A hatalom fogalmát feloldja a technika által megsokszorozott emberi hatóerőben és a tárgyak igazgatására épülő objektív rendben. Nem tesz különbséget a cselekvő politikai élet és a munka között, hanem a két klasszikus fogalmat (praxisz és poiészisz) egyetlen alakká gyúrja össze: ez a munkás alakja. A továbbiakban az utolsó előzetesen megfogalmazott kérdést vizsgálom: azt, hogy mi a „totális mozgósítás” jelentősége.
Totális mozgósítás nélkül nincs huszadik század. Ha a totális ipari és katonai mozgósítást figyelmen kívül hagyjuk, akkor az egész évszázadot hagyjuk figyelmen kívül. Ez a totális mozgósítás a territoriális államra következő modern „populációs államban” elsősorban az élet totális mozgósítását jelenti, ezért hát
az embert körülvevő technikai és tárgyi viszonyok mozgósítása mellett biopolitikai, faji mobilizációról és totális szexuális mozgósításról is beszélhetünk.
Ez az általános folyamat egyesíti magában az ipari forradalom, a totális háború és a szexuális forradalom látszólag széttartó és összefüggéstelen alakzatait. Miközben a német nemzetiszocialisták, a kispolgári szorongás virtuózaiként egészen a totális háború meghirdetéséig tartózkodtak a totalitás fogalmától, Ernst Jünger már 1930-ban nevet adott a század formaadó erőinek. Később ezért nevezte magát teljes joggal a „totális mozgósítás keresztapjának”. A totális mozgósítás társadalma az ipari termelés révén szerveződött. A kommunista kiáltvány (1848) tanúsága szerint Marx és Engles egyik legfőbb felismerése az volt, hogy A gyárakban összezsúfolt munkástömegeket a tőke hadsereggé szervezte és a proletariátus egyfajta ipari katonaságként várja, hogy erejét a forradalmi polgárháborúban is latba vessék. A termelési folyamat katonai jellegét ezután az általános sztrájk kapcsán Sorel teoretizálta Gondolatok az erőszakról (1908) című művében, majd Benjamin Az erőszak kritikájában (1921). A totális ipari mozgósítást minden éles szemű megfigyelő az erőszak óceánja felé hömpölygő folyamként írta le.
Jünger volt az, aki frontharcosként meg is merítkezett ebben az óceánban.
Miután a mozgósítás ipari vonatkozásai fölött elmélkedve megírta és 1932-ben közre is adta A munkás című művét, néhányan egyszerűen bolsevistának minősítették, aztán hosszú hallgatás következett. A nemzetiszocialisták szemtelen provokációnak tartották a könyv címét és azt, hogy Jünger fajok helyett egy globális „típus” felemelkedéséről beszél. Egyesek viszont diszkrét csendben megjegyezték, hogy Jünger ezzel megírta élete legfontosabb filozófiai művét.
Még a munka fogalmával szemben harciasan ellenséges Julius Evola is felfigyelt a szerző sokrétű invenciójára
és levélben fordult Jüngerhez, hogy könyvét mihamarább lefordíthassa olaszra. Számára a napnál is világosabb volt, hogy A munkás nem az indusztriális társadalom apoteózisáról vagy az osztályharcról szól, hanem egy új embertípus uralmát hirdeti. Igaz ugyan, hogy erről a fasiszta misztika iskolájában is sok szó esett, de az iskola által dicsőített „új emberrel” Evola mégsem volt maradéktalanul elégedett. Ezért is fordult Jüngerhez a következő sorokkal:
„Azt hiszem, ki tudom eszközölni A munkás olasz fordítását. Az első és a második háború utáni időszak közötti analógia miatt úgy vélem, hogy a könyvben felvázolt problémák ismét aktuálisak – egyébként a birodalomban és Olaszországban időközben megtalálni vélt megoldások nagyrészt csupán látszatmegoldások, pótcselekvések és konjunkturális jelenségek voltak. Ezért úgy gondolom, hogy a könyvnek ma is »ébresztő« hatása lehet.”
Ezekkel a szavakkal Evola, éppúgy, mint Armin Mohler is, rosszul mérte fel Jünger beállítottságát. A munkás szerzőjét többé nem a két világháború utáni helyzet analógiái foglalkoztatták, a birodalom „megoldásai” és „látszamegoldásai” pedig a szemében egyre inkább tehertételnek tűntek. Ezt jelzi az is, hogy Evola 1953-ban kelt levele után A munkás olasz kiadása még több mint harminc évig váratott magára.
Jünger nem minden olvasójával szemben volt ilyen tartózkodó. A művében felvetett problémákról az ötvenes évek elején
levelezni kezdett Martin Heideggerel, aki leplezetlen elismeréssel beszélt A munkásról, metafizikai jelentőséget tulajdonított neki és a könyv lapjait sűrűn elborította jegyzeteivel.
Az egyik ilyen feljegyzés történetesen épp a munka világa és a totális mozgósítás közötti kapcsolatot érinti: „A munka világa – írja Heidegger – az a világ, amelyben a munkát legbensőbb szükségletként értelmezik. De mit jelent a munka? Totális mozgósításra irányuló erőfeszítést.” Méltató hangvételű levelére Jünger készségesen válaszolt. Ami pedig a legtágabb értelemben vett „mozgósítást” illeti, ezt írta Heideggernek: „Mi, németek előrébb járunk, mint az amerikaiak, akik épp most kapcsolódnak be a »totális mozgósításba«”. Itt mutatkozik meg nyilvánvalóan, hogy Jünger nem a mozgósítás egyes eseteiről és egyes társadalmi csoportokról, hanem egy globális mozgósításról és egy globális forma felemelkedéséről beszél.
„Egy évszázadnyi német történelemre visszatekintve büszkén vallhatjuk, hogy rossz polgárok voltunk” – írja Jünger. A kijelentés rejtett hangsúlya nem a visszatekintésre vagy a büszkeségre esik, hanem arra, hogy még rossz polgárok is csak „voltunk”. Jünger azért nyilatkozik múlt időben, mert a polgári korszak Európában 1914-ben véget ért. Minden korszak mérlegét a következő vonja meg. A polgári korszak esetében sincs ez másként. Mint minden korszak, ez is folyamatosan távolodott forradalmi eredetétől, így a polgári konszolidáció, amely a hóhérok felakasztásával vette kezdetét, végül az első világháborúban a hóhérok feltámadásával is ért véget.
Elsőként a kommunisták nevezték magukat „szabadságolt halottaknak”. Később a fasiszták is ráéreztek a dialektikus kijelentések ízére és azt kiáltották: „Éljen a halál!”
Ez a heroikus nihilizmus hangja és a semmivel szemben tanusított eltökéltség jelmondata. Amikor Jünger 1932-ben, A munkás című művében a polgári korszak végéről ír, ő is ebben a szellemben nyilatkozik. Büszke arra, hogy sosem volt jó polgár. Szerinte büszkeségre ad okot minden, ami a polgári individuum halála után az emberben sértetlenül megmarad és tovább él. Mire gondol, amikor ezt írja?
A polgár halála után a munkás és a katona típusa marad életben, sőt, ez a kettő pólus, az ipari és katonai összetevő egészen egybeolvad.
A jövő a munkásé, akit a polgártól nemcsak katonás fegyelmezettsége különböztet meg, hanem elsősorban az, hogy közvetlen kapcsolatban áll az elemi erőkkel. Ez a típus, a gépkezelő, a tüzér, ő határozza meg az új korszak arculatát.
Jünger mindezt az öröm és a szomorúság legkissebb rezdülése nélkül, tökéletesen szenvtelen hangon állapítja meg. Nihilista megfigyelőként viselkedik, vállalt feladata „a látás, nem pedig az ítélkezés”. Egyetlen szót sem veszteget tehát arra, hogy keseregjen az első világháború végkifejlete miatt és határozottan elítél minden nosztalgiát. Ebben is Nietzsche iránymutatását követi, miszerint ami esik, azon még taszítanunk is kell egyet. Valahogy így viszonyul Jünger is a polgári világ bukásához. Szinte kárörvendően jegyzi meg:
„A pusztítás fagyként zuhan az alászálló világra, mely tele van a jó idők végéről szóló siránkozással.”
Minekutána az általa említett pusztítás illetve a siránkozás a korszak formaadó erőihez való viszonyulás két lehetséges módja, Jünger választása egyértelmű: „ott kell állnunk, ahol a pusztulást nem végkifejletként, hanem elővételezettként kell felfogni.” Ez voltaképpen archaikus felfogás, amely az áldozathozatal ősi késztetésében, az átmeneti rítusokban és az újjászületés misztériumaiban is jelentkezik. Hérakleitosz egyik töredéke egyenesen azt sugallja, hogy azért pusztulunk el, mert a véget nem tudjuk egy kezdethez kapcsolni. Spengler világtörténelmi elmélkedéseihez hasonlóan Jünger A munkás című könyve is erre az örök emberi kihívásra ad választ.
Ami tehát a polgár számára pusztulás és vég, az a munkás számára kezdet. Egy új világ kezdete, amelyet a háború és a munka titáni erői formálnak.
Jünger könyve abban a korszakban látott napvilágot, amikor a régi Európa utolsó nyomait is eltakarították, amikor a háttérbe szoruló arisztokrácia és a képviseleti rendszer egyaránt átadta helyét a tömegpolitikának, s amikor a társadalmi változások hullámverésében a technikai hatékonyság bizonyult az egyetlen biztos pontnak. Európában a korporatív állam és a militarizmus elvei terjednek, Amerikában megjelenik a technokrácia programja, a Szovjetúnió pedig a tervutasításos gazdaság útját járja. Ez a történelmi horizont egyértelművé teszi, hogy A munkás a korszak meghatározó embertípusát vizsgálja.
A munkás alakjában nem egy „osztály” vagy „faj” képviselőjét látja, hanem egy „típust”, aki egyenruhát visel, és a technológiát új, globális parancsnyelvként használja.
A korszakok közötti átmenetet az életforma mindenre kiterjedő változásaként írja le, amelynek keretében „a lét felülvizsgálja az életet”.
A technika által integrált globális társadalom struktúrái folyamatosan épülnek. Ebből a szempontból egyértelmű, hogy Jünger könyvének sok mondanivalója van a jelen számára. Ez a könyv a demiurgosz evangéliuma. Egy olyan világkorszak látomását tartalmazza, amelyben a hatalom akarása csak a posztantropomorf térben, tehát a totális munka és totális mozgósítás világában juthat érvényre. Útikönyv azoknak, akik továbbra is aktív részesei kívánnak lenni az emberiség 1914-ben megkezdett apokaliptikus utazásának, és kijózanító olvasmány mindazoknak, akik szerint a modernitással a politikai autonómia töretlen kibontakozása ment végbe.
Jünger a polgárság „látszaturalmának” bukása után leszögezi, hogy a politika területéről eltűnt döntés a munka világában jelenik meg újra.
„A nagy politikai bűntett már nem az állam személyes vagy individuális képviselői, miniszterek, fejedelmek vagy osztályképviselők ellen irányul, hanem vasúti hidak, rádiótornyok vagy gyárak lerakatai ellen.” Ez a politikai világ mélyreható átalakulását jelenti. A termelés megállítása révén felszabadítható politikai tér, amelyről Sorel álmodott, mára kétségkívül összeomlott. Napjaink világában nincs sztrájk, nincsenek barikádok. Igaz, hogy a munka jellege jelentősen megváltozott, mégis azt tapasztaljuk, hogy még a társadalmi élet mai virtualizált formája is a totális munka jellegét ölti.
A szabadság igénye szemlátomást egybeolvad a munka igényével. A magánélet – másodállás.
A nagy kérdés csak az, mi történik majd akkor, ha forradalmi eredetétől eltávolodott korunkba ismét betörnek a régóta halottnak hit erők. Jünger könyvében „Az elemi erők betörése a polgári térbe” című fejezet foglalkozik ezzel a kérdéssel. Ma talán azt írná: „Az elemi erők betörése a virtuális térbe”. Erre a lehetőségre tekintettel gondolom úgy, hogy a könyvnek ma is „ébresztő” hatása lehet.
(Ernst Jünger: A munkás. Pécs, 2025, Varázsló Macska Kiadó)
***
Ezt is ajánljuk a témában
Európa jelentése alapvető változásokon megy keresztül. Nem nélkülünk, nem az akaratunk ellenére – hanem éppen általunk. Nagyobb szükségünk van példaképekre, eszményekre és patrónusokra, mint valaha. Czopf Áron esszéje.
(Nyitókép: R.J. / Mandiner – a könyv borítóképének felhasználásával)
Ezt is ajánljuk a témában
Az erények modern és posztmodern karneváljára nem „hívták meg” az alázatot. Hogy miért? Mert ezen a részeg mulatságon csak a gőg által megrontott erények vehetnek részt. (Nagyböjti sorozatunk IV. része.) Czopf Áron esszéje.
Ezt is ajánljuk a témában
El tudjuk-e táncolni a rendszerváltást? Képesek vagyunk belépni a térbe és az időbe? Fel tudjuk mutatni a szellem és az élet egységét, vagy végleg kihullunk a hagyomány világából? Czopf Áron írása.
A miniszter szerint a kormány adópolitikája a jövőben is két meghatározott célt szolgál majd.
Gyűlnek a viharfelhők a Tisza Párt fölött.
A döntés a „védelmi képessége fenntartása érdekében” szükséges az ukrán Elnöki Hivatal szerint.
Visszatérnek a jól megszokott hétköznapok, bele kell rázódni a tanév rutinjába. Gyermektraumatológusként ilyenkor évről évre a balesetek számának jelentős emelkedését látom. Kőnig Róbert írása.
Igazi rejtély, hogy mi történt Arisztotelész politikai tanításával, amelyen továbbra is mindenki úgy lép át, mint családi otthona megszokott küszöbén. Czopf Áron írása.
Még világ legfejlettebb biztonsági rendszerét is bevetette Trump.
A portugálok és az írek elleni mérkőzést összesen több mint 110 ezren tekintették meg a helyszínen.
„A kezelés nulladik lépése az egymás irányába tanúsított értő figyelem, amely tiszteletteljes és empatikus!” – hívta fel a társadalom figyelmét Hal Melinda.
