„A halandóságnál egyvalami veszélyesebb: az öröklét”

Nyitókép: Bakos András „Bodzás festés” című grafikája (részlet)

Mindig sejtettem, hogy van valami Dunaföldváron, csak sokáig egyszerűen nem találtam fogást ezen a sejtésen. Mi vár itt? Egy hierofánia erejével aláhulló napsugár? Egy szőlőhegy? Egy lány, akivel meg kellene ismerkednem? Vagy csak egy pohár bor, aminek az alján bölcsesség lapul? Fogalmam sem volt arról, hogy Földvár milyen fontos szerepet tölt be hazánk szakrális földrajzában; tehát szükségem volt egy alkalomra, elidőzni ebben a gyönyörű Duna-parti városban, hogy végre megnyilatkozhasson a hely szelleme. Pontosan ez történt május 10-én, a Matéria című kiállítás megnyitóján.

Matéria. Már a puszta szótól megtorpanunk.

Ezt a „beleszövöttséget” hívjuk kultúrának. A dolgok egészen addig banálisak, amíg úgy nézzük őket. De ha a pillantásunk nem közönséges, akkor már semmi sem az többé. A matéria sem. Ezen morfondírozok a várhegy felé vezető úton. Akik a hagyomány szellemét őszintén keresik, azoknak a matéria nem lehet szitokszó. Talán a kiállítás címe is erre utal: arra, hogy a hagyomány nem radikális transzcendencia, hanem olyan bensőséges valóság, ami egészen közös és egészen a sajátunk. Más szóval nem kint van, hanem bent. A népviseletek minden egyes öltése erre tanít. A hagyomány szelleme beleszövődik az anyagba. Ugyanígy mi is beleszövődhetünk a közös sorsba, a matériába, a hagyományba – ha készek vagyunk bőrönd nélkül elutazni a világ szívébe. 

*

Budapestről csak másfél-két óra az út. Megéri. Ahogy elhagyom Dunaújvárost, a busz ablakán beintegetnek a bodzabokrok. Egyszerre érkezünk meg a májusba és Tolna vármegyébe. Most még korai lenne arról beszélni, hogy a téridő-kontinuumon túl mit jelent a bodzavirágok integetése. Ezt csak a kiállításon tudom meg. És azt hiszem, ez az a titok, amiért megérte útra kelni. A bodza közönségesen csak egy pohár házi szörp, forrón kavargó napfény, az illatos nyárra kitárt iskolaajtó – tehát a szabadság előérzete. Dunaföldváron viszont egészen mást jelent.

Mellettem két nő beszélget, akiket a háború messzire sodort az otthonuktól. Hát ez a gond! A Dunaföldvár határában integető bodzavirágoknak is pontosan ehhez van köze.

Fent az Ispánházban, a kiállításon tudom meg, hogy a várost környező bokroknak többszáz éves hagyománya van, amely a török hódoltság idejére nyúlik vissza. A helyi legenda szerint ezek a bodzabokrok akkor jutottak fontos szerephez, amikor a török elrabolta a földvári lányokat. A helyiek ingerült könyörgésére az aga gúnyosan azt felelte, hogy majd akkor fogja elengedi a foglyokat, ha a lányok fehér köténye feketévé változik, magyarán: soha. És itt lép be történetünkbe a bodza. A kétségbeesett nők ugyanis ennek termését használták, hogy az éj leple alatt feketére színezzék a kötényeiket. A festőbodzának is nevezett fekete bodza levével itatták át és színezték feketére az anyagot, hogy ismét szabadok lehessenek. A szabadság előérzete!

aki a hitelesség kedvéért hozzáteszi: „az én nagyanyám is mindig fekete kötényben járt”. Most már csak egy dolog érdekel: 
– Mi lett a lányokkal? – Azt hiszem, ez egy jogos kérdés, hát fel is teszem. – Végül elengedte őket a török? 
– Dehogy! – hangzik a kegyetlen és egyenes válasz. Ez nem Hollywood, hanem Dunaföldvár. Ez is benne van a kötények feketeségében. Nem érdemes csodát várni. Ha mégis megtörténne, a török akkor sem ereszt. Lássuk be, mélyen bennünk van ez. Tudjuk jól, hogy nincs menekvés. A megbúsult magyar vadság alatt mindig ott parázslik a tragikus életérzés. 

*

A kiállítás megnyitóján egy tekerőlant gondoskodik róla, hogy ne feledjük a régi babánkat, a temető zöld hantjait, a Dunát és a magyar sorsot. A következő beszédre – megvallom – nem tudok figyelni. A tekerőlant kitágítja az időt, eloldozza a figyelmet és bebolyonghatóvá teszi a pillanatot. Körülöttünk bábuk állnak helyi népviseletben.

„Beteljesedett rajtunk a típus hatalma: mi vagyunk a földváriak” – ezt mondják a bábuk. „És te ki vagy, jövevény?”

Az Ispánház megtelt. Nemcsak érdeklődőkkel, hanem sűrű földvári jelenléttel. Az ilyesminek felbecsülhetetlen értéke van. Tartok tőle, hogy ezt szavakkal nem tudom leírni, legfeljebb utalásokat tehetek a légkörre. A kiemelt érdeklődésnek az az örömteli apropója, hogy az Ördögszekér Táncegyesület betöltötte huszadik életévét. Születésnapot ünneplünk. „Gyakrabban kellene találkoznunk” – mondja valaki pont úgy, ahogy a régi barátok hümmögik a nagyobb, kerek születésnapokon. 

A rendezvényt Appelshoffer János táncművész nyitja meg. Kiderül, hogy a táncegyesület sokat tett a fekete kötény legendájáért, amely a kommunizmus idején csaknem teljesen feledésbe merült. A hagyomány és a legenda most szó szerint lábra kap. Nagy dolog ez.

Könnyen lehet, hogy a platóni dialógus örökérvényű üzenete nem is annyira a poliszokat érinti, hanem inkább a hagyomány lényegére vonatkozik. Arra, hogy a nomoszt – ezt a megtartó törvényt és implicit tudást – csakis eltáncolva élhetjük meg. Ha így van, akkor az Ördögszekér Táncegyesület tagjai olyasmit tudnak, ami az egész magyarság programja lehetne. Értsük a szó legszorosabb értelmében:

A személyes részvételünk nélkül nem újul meg semmi és nélkülünk, a helyi közösségek nélkül nem születik meg a 21. századi magyar kultúra. 

A megnyitón András Ferenc filozófus beszél a kiállított népviseletekről, a falakat díszítő grafikákról és magáról az alkalomról. Alapgondolata szerint emberként nem vagyunk a tér és az idő része, mindkettőbe be kell lépnünk, és pontosan erre ad lehetőséget a hagyomány.

Leginkább honosság, ismétlés, elemi megnyilvánulások sorozata. Bakos András grafikusművész alkotásai sem csupán illusztrációk, mert nem leképezik, hanem alakítják a valóságot. Majd’ mindegyik kép egy földvári eseményre utal, egy táncest emlékét őrzi vagy egy rendezvény plakátjáról származik. A kiállítást kísérő grafikák mindegyike mond valamit a helyieknek. 

Nyilván olyasmi ez, amit érdemes feljegyezni. „A világ közepe – Dunaföldvár.” Hogy miért nem Budapest, Róma, London vagy Jeruzsálem? A válasz kézenfekvő: ezek a városok nincsenek itt. Minden közösség megalkotja a saját mikrokozmoszát és a saját közepét. Erről írt remekbe szabott műveket Eliade is, de a világközép eszméjét talán még ő sem gondolta olyan komolyan, mint az a földvári nő, aki most titokként súgja meg, hova is jöttem. „Itt folyik a Duna” – teszi hozzá – „Kelet és Nyugat határán vagyunk.” Óhatatlanul is eszembe jutnak az ukrán menekültek és a busz mellett elsuhanó angol nyelvű reklámok.

*

A Matéria felvet néhány kérdést, de ezek a legkevésbé sem elméleti jellegűek. Nem írhatók le képletekkel. El tudjuk-e táncolni a rendszerváltást? És a 21. századot? Képesek vagyunk belépni a térbe és az időbe? Fel tudjuk mutatni a szellem és az élet performatív egységét, vagy végleg kihullunk a hagyomány világából? Nyugodtan mondhatjuk, hogy élet-halál kérdésről van szó. András Ferenc a beszéde végén figyelmezteti is a jelenlévőket: „A halandóságnál csak egyvalami veszélyesebb: az öröklét. Vigyázzanak magukra!” 

Engedelmével szabadon idézem a beszélgetésünket, amit az Ispánház előtt a Templom utca sarkán folytattunk: 
– Van egy határ – mondom. A szépség ideájának ezt a határt kell átlépnie ahhoz, hogy megnyilvánulhasson. Mit gondol, hol húzódik ez a határ?
– Igen, tényleg létezik ez a határ. És a határátlépést nevezzük katarzisnak – feleli a filozófus. De az egyetemen azt tanítom, hogy a tudomány is ezt a határt lépi át abban a pillanatban, amikor megértünk valamit. 
– A néptánc is ezen a határon mozog?
– Igen. Merőlegest állítunk az időre. Ez a belátás. És ez az ismétlés.  
– Az egyetlen tudatos döntés?

*

Ez van hát Dunaföldváron. Bodzabokrok, május és matéria. A szabadság fekete előérzete és a világ közepe. Meggyőződhetünk róla, hogy a dolgok csak addig banálisak, amíg úgy tekintünk rájuk. 

Nézem a földvári menyasszonyt, ahogy kezét a fekete kötényre ejti. 

– Ha ma élnél, újságíró lennél egy helyi lapnál. Vagy talán eladó a dohányboltban. A néptáncegyesület tagja vagy kommunikációs koordinátor egy multinál… Nem tudom, hogy megismernélek-e a 21. századi jelen forgatagában. Mit mondhatnék, sajnálom, hogy ilyen keveset tudok rólad. 

Lopva a menetrendre pillantok. Mennem kell, a lelkemet visszakövetelik a hétköznapok. Lehet, hogy egyszer még találkozunk – pillantok utoljára a fekete kötényes alakra. Indulás. Miközben a Nap vörösre festi a pannon lankákat és meglódul velem a pesti busz, érzem, ahogy ismét távolodok a világ közepétől. 

***