Hamvas Béla egy beavatási rítus – Tárkány-Kovács Bálint a Mandinernek

Hamvas Béla műveiből táplálkozó zenés-színházas esttel rukkolt elő idén tavasszal a Tárkány-Kovács Bálint vezette Tárkány Művek. A filozofikus alkatú cimbalmos-zeneszerzőt, borászt mindenről is kérdeztük. Már érett a beszélgetés, hiszen utoljára 2021-ben beszélgettünk.

***

Miért pont Hamvas Béla lett a kiindulópont?

Olyan 30 éves korom körül találkoztam Hamvas Béla írásaival, ami egyébként szerencsés, mert kell is egy ilyen életkor ehhez. Előtte filozófiát komolyabban nem olvastam, csak úgy érintőlegesen. 20 évesen az embert nem ezek a dolgok érdeklik. Hanem, mondjuk, a szerelmi líra. És akkor jött Hamvas Béla, teljesen rákattantam, teljesen rázuhantam, magával ragadott. Az egyik könyvét a másik után olvastam, és nem bírtam őket letenni.

Beavatási rítuson estél át.

Igen. De aztán kicsit kiábrándultam belőle egy időre, mikor rájöttem, hogy ő is tud tévedni. Alapvetően esszéistának, szépírónak tartom, már nem tartom őt igazán filozófusnak. Filozofikus dolgokról ír, de mégsem filozófus ő igazán. Ő egy kiváló interpretátor és kommentátor. A kifejezetten filozófus filozófusok általában úgy írnak, hogy nehéz befogadni, nem olvasmányos. Tehát szükség van az interpretátorokra, akik ezt izgalmasan, szenvedélyesen olvasmányossá tudják tenni, és hát Hamvas ebben fantasztikus! Őutána már elkezdtem olvasni az eredeti filozófusokat. Hamvas háttérbe szorult, de aztán ezen is túllendültem, így utána meg a helyére került, leülepedett. 

ez valószínűleg magával tud ragadni, és ha majd ezen keresztül megszeretted ezeket a témákat, akkor már be lehet menni a szárazabb, nehezebben emészthető szakirodalomba, mert ha egyből azzal kezdenéd, akkor valószínűleg föladnád.

Van kedvenc Hamvas-köteted?

Ott vannak a nagyok, a Scientia Sacra, a Patmosz. De én a Bor filozófiáját is szeretem, bár azt is sokat lehetne kritizálni.

Igazán hétköznapi, sőt kifejezetten érzéki témákból indul ki, mint például a rántott leves, egy primitív recept, és annak kapcsán egy egész világképet képes kibontani. Szeretem ezeket az esszéit.

Hogy filozofáló esszéistából költői estet csináljon valaki, ez egy szokatlan konvertálás.

Tíz éves lassú folyamat volt, mire Hamvas Bélát magamban feldolgoztam. De ezalatt folyamatosan írtam dalokat. Hamvas Béla zenei feldolgozása lelki, szellemi értelemben ennek a folyamatnak a része volt.  A magamévá tevés folyamata során dalok születtek. Aztán egy pillantban ráeszméltem, hogy nahát, de hiszen én már egy csomó Hamvas Béla dalt írtam! Az ő szellemében vagy az ő hatására, belőle inspirálódva, az ő gondolatait továbbvive, vele egy tőről fakadva, vagy vele analóg módon. Ezeket a dalokat csak össze kellett rakni egymás mellé, és melléjük tenni azokat a Hamvas-szövegeket, amik passzolnak hozzájuk. És igazából ez volt a szerkesztői munka, hogy ezt így létrehozni, meg az egészhez egy kerettörténetet találni, hogy ugye miért történik ez az egész. 

Lehet, hogy gitározott is, csak hát nem készült róla hangfelvétel. A mi-lett-volna-ha játékából nagyon izgalmas dolgok tudnak születni. 

Aminek keretében végül előadtuk, az egy koncertköltészet sorozat a Várkert Bazárban. Ez zenés irodalmi estek sorozata, amelyeknek én vagyok a szerkesztője. Az egyes epizódok különböző tematikával dolgoznak, tehát minden alkalomra új előadást hozunk létre. Mindig a Tárkány Művek muzsikál, én szerkesztem, Wunderlich József és Vecsei H. Miklós színművészek váltogatják egymást. A sorozat debütáló epizódját, a Hamvas Bordalok c. estet Galán Géza rendezte, a díszletet és a látványt Sámson Rita és Albicz Ágnes készítették. Egy egész alkotó műhely állt így össze.

A következő alakalommal, október 10-én Li Taj-po, 8. századi kínai klasszikus költő, William Carlos Williams, 20. század eleji amerikai modern imagista poéta, és az én 21. századi vigántpetendi verseim kerülnek bemutatásra. A szemlélődő figyelemköltészet az, ami összeköti őket, kontinenseken és évszázadokon át, teljesen valószínűtlenül, mégis valóságosan. Ezt az estét Drubina Orsolya rendezi.

Aztán november 10-én, a koncertköltészet sorozat harmadik előadásán A költő, a ringyó és a király címmel Janus Pannonius verseit dolgozzuk föl, Orbán János Dénes zseniális újrafordításai alapján.

A koncertköltészet-sorozat első előadása, a Hamvas Dalok, ha jól értettem, valójában a bor filozófiájára épült?

Eleinte több mindent bele akartam rakni, de végül csak A bor filozófiájából használtunk szövegeket. Ami amúgy nem a borról szól, hanem ahogy mondtam az előbb, Hamvas elkezd valamiről beszélni, például a borról, de aztán mint cseppben a tenger, abban a borban végül az egész világot megmagyarázza. Pikk-pakk eljut Istenig és az élet értelméig, az ember mibenlétéig.

Hozzájuk szól, a pietistákhoz, szcientistákhoz, akik ha elmennének egy disznótorba, ha ott ennének sült hurkát és frissen sült pecsenyét, és hozzá innának egy pohár jó szekszárdit, akkor még menthetőek lennének, akkor megértenék, hogy mi az élet értelme. Ilyen mondatok: Egy pohár bor: az ateizmus halálugrása. Hamvas szerint a gondolkodás alapja az érzékelés. Az érzéki tapasztalásból kell kiindulni! Például 

Ráncfelvarrás, „minden elszívott cigaretta mínusz tíz perc”, gasztroenterológus, diéták, életmódtanácsadók, hosszú életű emberek kutatása… Az örök ifjúság vizét keressük a népmesékből. Teljesen komikus az a javaslat, hogy sanyargasd magad egy életen át, hogy tovább élj. Van ez a vicc, hogy a dalai lámát megkérdezik, hogy mester, ha így sanyargatom magam egy életen át, és nem eszek semmi zsírosat és cukrosat és finomat, és nem iszom bort, és mindennap hideg vízzel zuhanyzom, tartózkodom a testi gyönyöröktől, akkor hosszú életet élhetek? A láma válasza:

Komikus állapota ez a modern embernek, már nem hiszünk a túlvilági öröklétben, és ezért evilágon műtétekkel, plasztikával, botoxszal, gyógyszerekkel, táplálékkiegészítővel, gasztroenterológiai tanácsokkal, diétákkal és fogyókúrákkal próbálunk örökké élni és örökké fiatalnak maradni, és képtelenek vagyunk szépen megöregedni, méltósággal meghalni. Hamvas Béla szó szerint persze még nem ezekről ír. Az ő korában még nem ez ment, és ő ilyen fura szavakat használ, hogy az ateista, pietista, szcientista, desperát. De aki érti, érti.

Azért Hamvas akadémiai körökben nem egy elfogadott ember.

Se lenyelni, se kiköpni nem tudják.

Van aki talán azt gondolja, hogy aki nem akadémiai szerző, az nem érvényes, nem tudományos. Na, ez nem igaz. Ki kell jönni az elefántcsonttoronyból, és Hamvas Béla az, aki kijött, meg aki mentén ki lehet jönni. Az akadémiai filozófia úgy is kezelhetné Hamvast, ahogy a magam történetéből is kitetszik, hogy vele lehet kezdeni, aztán jöhet Szent Ágoston, Heidegger és Byung-Chul Han vagy Zizek. De én úgy érzékelem, a hazai filozófustársadalom nagyon is tudatában van annak a problémának, hogy alig tudják megszólítani a társadalmat, és úgy látom, küzdenek ezzel, próbálkoznak. Nehéz dolguk van, mert 

A filozófiáról már beszélgettünk, a másik a bor. És te csinálsz bort is. Iszogatjuk a Tárkány feliratú üvegből. És ha jól értem, akkor te biobort csinálsz.

A bio is jó elnevezés, de van egy ennél kicsit talán szűkebb kategória: a natúr borászat. A natúr borászok bioszőlőből dolgoznak. Minden natúr borász bioborász, de nem minden bioborász natúr borász. Ez egy szűkebb halmaz. Úgy definiáljuk a natúr borászatot, hogy nem teszünk bele és nem veszünk ki semmit a borból. Igazából erről szól. Használunk azért technológiákat, de igyekszünk elkerülni az adalékanyagokat, derítőanyagokat, amiket az élelmiszeripar használ. 

Az élesztőhártya a bornak a felszínén alakul ki, és ez elzárja a bort az oxigéntől, és ezért nem indul el az ecetesedés, viszont egészen izgalmas, diós, mandulás ízeket kölcsönöz a bornak, szerecsendió és fahéj aromákkal. A szőlő ugyanarról a csobánci, vulkanikus termőterülettől való, a két bor azonban egészen más a különböző eljárás miatt. 

Élesztőhártyás érlelés – mint a száraz szamorodninál.

Úgy van. Ez a módszer a világon három régióban használatos hagyományosan. A leghíresebb Jeres Spanyolországban, a Sherry hazája. A másik a vin jaune, a sárga bor, ez a franciáknál a Jura régióban használják. Nem véletlenül hívják sárga bornak, mert ez a technológia sárgásabbá teszi a bort. És a harmadik az pedig Tokaj, ahol a tokaji száraz szamorodnit készítik hagyományosan így. Darabban hagyják a hordóban, így kialakul az élesztőhártya a bornak a felszínén, amely megakadályozza az ecetesedést. És ez az élesztőhártya egészen különleges biokémiai folyamatokat indít el, amitől egyrészt ilyen reszelt almás, tehát ilyen erősen oxidatív jegyek is megjelennek, másrészt ezek a csonthéjas olajos magvak, mogyoró, dió, aromák jelennek meg ezekben a borokban. Egyébként a franciák és a spanyolok flor-nak mondják az élesztőhártyát, vagyis virágnak. Ezt virágosodásnak mondják magyarul, amit borhibának tekintenek általában. Furcsa nem? A jobb sherryk 20.000 forint körül, a vin jaune-k 80.000 forintért kaphatók. Szerintük a flor nem borhiba. Úgyhogy ez így készült, flor-os. És nagyon izgalmas a kettőt egymás mellett összekóstolni. 

Ugyanebből az évjáratból való ez a kékfrankos – pinot noir házasítás. Kis-nagy burgundi. Ez részben egész fürtös erjesztéssel készült. Ebben az az érdekes, hogy egyben marad a fürt, és a bogyón belül kezd el erjedni, ami egy másfajta biokémiai folyamat, amitől eltérő ízvilág jön létre. Ezt úgy csináltam, hogy körülbelül az egyharmada az ilyen egész fürtös, a többi bogyózott. És ebből lett egy nagyon szép, elegáns és közben könnyed és gyümölcsös vörösbor, aminek a Kymbalom nevet adtam, a hangszerem után. A címkéket a feleségem, Albicz Ágnes tervezi, aki építész és a színpadi látványban is segít, lemezborító, plakátterv, összedolgozunk. Nekünk a borok műalkotások a szőlészettől a palackig.

Hogy látod ma a táncházmozgalmat, meg a néphagyomány kérdését?

Ezt szerintem a kis- és nagyhagyomány szétválásával kell kezdeni az európai szellemtörténetben, a 18. század környékén. Ekkor válik el a már modernizálódott magaskultúra és a még tradicionális-mitikus népi kultúra, a folklór. A hagyományos világkép mitologikus, aminek több tízezer éves gyökerei vannak. Ez az, ami minden szervezett vallás mögött ott van, de igazából a szervezett vallások se alakították ezt át alapvetően. És ez nemcsak világképet jelent, hanem emberképet is. 

Ehhez képest történt egy nagy változás, egy új világkép jelent meg, amit többféleképpen nevezhetünk: 

Egyszerűen jobban referál a valóságra. Jobban működik. Jobb fegyvereket lehet vele csinálni, jobb pszichológiát, jobb társadalomszervezést, jobb gyárakat, gyógyszereket, termelékenyebb mezőgazdaságot. Az európai gyarmatosító társadalmak elitjétől kiindulva ez a világkép szép lassan mindenhol elterjedt.

A középkorban egész Európában tulajdonképpen a királyok, főpapok, parasztok ugyanabban a világban hittek. Majd jön a modern dichotómia, hogy egyesek már a modern világképben gondolkodnak, akik emiatt sokkal – hát nem tudom máshogy mondani – fejlettebbek, tehát sokkal hatékonyabbak, és képesek leuralni azt, aki a mitologikus világképben él, az úgymond „naivakat”. Ez a tudás már nem megszabadít, ez a tudás már hatalom. Ez azt jelenti, hogy a britek nemcsak a világ más részeit gyarmatosították, hanem a brit elit a brit parasztokat is gyarmatosította. 

Azok az emberek, akik ezzel a sokkal hatékonyabb modern, racionális, tudományos mentalitással, tudással voltak felvértezve, a naiv, mitologikus világképben élő embereket az uralmuk alá hajtották. Bizony, a tudás hatalom, és a modern világnézet kizsákmányolta a tradicionálisat. Ez az uralom minden irányba terjedt, földrajzilag, és társadalmi osztályokon lefele. Ehhez kellett több száz év. És most már az iskoláztatáson, tömegmédián keresztül szerintem eljutottunk oda, hogy a mitologikus világkép, legalábbis Magyarországon, Európában, Kínában, Japánban kihalt. 

A táncházmozgalom egy érdekes kísérlet arra, hogy valamit átmentsen a modern korba ebből a mitikus világból. De nem nagyon reflektál arra a problémára, amit az antropológia már régebben fölvetett, mely szerint az antropológia, a néprajz tulajdonképpen annak eszköze, hogy a gyarmatosító megismerje a gyarmatosítottat, hogy uralkodhasson fölötte.

Azokban a falvakban, amelyeknek nevét ma mindenki ismeri a táncházmozgalomban – Magyar palatka, Ördöngősfüzes, Kürt, Bonchida, Méra, Magyarvista, Vajdaszentivány, Jobbágytelke, stb. – nagy nihil van kulturális értelemben. Erre egyébként Füzesen egy öreg parasztasszony döbbentett rá, amikor ez szóba került, hogy voltak ott sokat gyűjteni, és mi van most, ezt felelte nekem: magunkra hagytak minket.

Mit jelent ez a mondat? Egy néptáncelőadáson mi, magyarok, felvesszük a magyar jelmezt (népviseletet), fölmegyünk a színpadra, és eljátsszuk (népzenével, néptánccal) a magyaroknak, hogy mi vagyunk a magyarok. Értelmetlennek tűnhet, vagy őrületnek. De ha észrevesszük, hogy itt a modern és a mitikus-tradicionális világok között ugrálunk, akkor már érthető lesz. 

A régi néphagyomány meg infantilizálódott, mert már senki nem hisz a népmesékben.

Nem fér a fejébe a mai embernek. Erre az infantilizálásra remek példa Babszem Jankó meséje. Babszem Jankó eredetileg egyébként tudod miről szól? Ő egy kis lélek. Az a kis mini emberke, ő a lélek. Ezt úgy képzelik el, hogy amikor alszol, akkor elmegy az eszed, és az eszed konkrétan kibújik az orrodon vagy a szádon, és mászkál. Erre mondják, hogy hol jár az eszed? Elment az eszed? Amikor álmodsz, eszméletlen a tested. Nem vagy eszednél. És amikor azt álmodod, hogy otthon vagy anyukádnál, azt úgy képzelték el, hogy amíg a tested eszméletlenül alszik, az eszed – mint egy Babszem Jankó vagy mint egy méh, darázs – kibújik az orrodon, és elmegy anyukádhoz. És utána hazajön, és visszabújik az orrodba. Eszedhez térsz, föleszmélsz. És amikor azt mondod, „Álmomban anyukámnál jártam” az szó szerint értendő: ott járt az eszed.

Ja, ha csak vicc, akkor értjük: milyen mulatságos! Tehát nemcsak infantilizálódik, hanem groteszk humoreszkké válik. Ilyen vicces történetek jönnek belőle, hogy bebújik az állatnak a fülébe, és onnan irányítja. Az egész átvált humorrá, mert ezen a mai ember, a mai felfogás már csak nevetni tud.

És mit gondolsz azokról a törekvésekről, amik visszakomolyítják ezeket – de pszichologizálva. Ilyen, ugye, a mesepszichológia például, vagy a mítoszok pszichológiai magyarázatai.

Ez is egy lehetséges felhasználása a hagyománynak, és az is, amit a Tárkány Művekben vagy a Tárkány Trióban csinálok. A hagyományról azt hiszik az emberek, hogy az a régi. A szellemi kulturális örökség felől nézve nehéz ezt megérteni, mert az anyagtalan, olybá tűnhet, azzal bármit megtehetünk. De nézzük meg az építészetet. Az építészeti hagyományt. Az az utcakép, a városkép, a fennálló épületek.

A zenei hagyományról lehet olyan butaságokat mondani, hogy „a népzene úgy jó, ahogy van”. De mondjuk ezt egy épületre: ez a düledező kastély úgy jó, ahogy van. Ez marhaság. Hiszen így életveszélyes, beázik, tönkremegy. Rendben akkor újítsuk föl, de hogyan? Úgy, mint régen? Villany, víz és fürdőszoba nélkül? De hiszen úgy használhatatlan. Szerencsére ilyesmit nem is mond senki, mert az anyagi valóságában megjelenő épületnél nyilvánvaló, hogy ez úgy, ahogy volt, már nem jó. De a szellemi örökségnél, mint a zene, úgy tűnhet, hogy értelmes ilyet mondani – pedig ott sem az. 

Ez is egy naiv gondolat a táncházmozgalomban. Aki mondja, azt sem veszi észre, hogy miközben azt hiszi, hogy ő úgy játssza a népzenét, ahogy az volt, közben ő már színpadon játssza, nem a csűrben, koncertszerűen, mikrofonokba, egy fesztiválon és nem egy bálban.

Észre sem veszi, hogy mennyire átalakította már a hagyományt, és naivan azt hiszi, amit ő csinál, az ugyanaz, mint amit az úgynevezett „adatközlők”, vagyis a régi falusi zenészek csináltak. 

Miközben azt mondja, hogy a népzene úgy jó, ahogy van, nem veszi észre, mennyire átalakította. Mókás.

Érdekel, hogy ez a folyamat, a kis- és nagyhagyomány szétválása hogyan zajlott Magyarországon, mert innen fejthető fel, hogy most mi is történik. A briteknél és a franciáknál a magaskultúra saját nemzeti szellemű, mert amikor ez zajlott, nekik saját, nemzeti elitjük, államuk volt. Nálunk viszont kozmopolita, a soknemzetiségű Habsburg birodalom.

Létrejött ez a dichotómia Magyarországon, ami szerintem rengeteg problémánk forrása. És a magyar elit a mai napig teljesen ösztönösen és reflektálatlanul eme dichotómia szerint él. Igyekszik fölzárkózni a birodalmi központhoz. Ez manapság talán az USA által dominált globalizmus. Eszerint a jó, a követendő mintát, a hatékonyt, a modernet mindig külföldön kell keresni, ami pedig magyar, az ósdi, elavult, elhagyandó. Tehát minden, ami a magyar kultúrának tipikus jegye, legyen az bármi, a pörkölt, a gulyás, a bő gatya, szóval ezek a magyar kulturális jegyek, ezek meg mind ciki, elmaradott, dolgok:

Az elitnek meg mintha az lenne a személyes célja, hogy maga mögött hagyja a magyarságát, sőt, egész Magyarországot.

A magyar elit a pénzét külföldön költi el, Floridában vesz házat, nagy nemzetközi divatmárkák ruháit hordja, nemzetközi luxuscikkeket vesz. Nem látni olyat, hogy magyar milliárdosok valami jól beazonosíthatóan magyaros kulturális termékkel próbálnának menőzni. Ők azt már kinőtték. De a szellemi elitre is ez a jellemző: külföldi egyetemen tanítani, külföldi filmfesztivál zsűrijének kurzusfilmet forgatni, külföldi szerzőket angol zsargonnal idézni, if you know what I mean.

Ez egy önbeteljesítő jóslat egyébként, hiszen a mi kultúránk csak nekünk fontos, de ha nekünk se, akkor senkinek. És ha senkinek nem fontos, akkor már valóban nem fontos, akkor már válóban provinciális. Így a magyar kultúra nem tud fejlődni, nem tud kibontakozni. Senkit sem érdekel, még minket se. A zenében is azzal lehetsz a legnagyobb popsztár, ha majmolsz valami külföldi trendet. Itthon azt hisszük ez menő. Most voltam Japánban. Ott egészen más a helyzet, de volt egy érdekes élményem. Egy utcafesztiválon föllépett egy rózsaszínbe öltözött fickó, Michael Jackon számokat adott elő, playback-re, japánul, közben Jackót utánozva táncolt. Aztán a Disney Aladdin rajzfilmjének betétdalait énekelte japánul. Az egész nagyon szürreális és nevetséges volt számunkra, de a japánok szerették. És amikor Magyarországon valaki a jamaikaiak angol akcentusát utánozva énekel magyarul az nem abszurd és nevetséges? Nekünk nem, de érdemes erről külföldieket is megkérdezni, ők milyennek találják? 

Mintha felvázoltad volna a népi urbánus – kuruc labanc vitát.

Igen, sok analógiája van ennek. Híg magyar, mély magyar… De az ilyen ellentétek ugyabár egydimenziósak, egy egyenes két vége. És mi az egyenes? Mi ez a dimenzió? A kisebbségi komplexus. Az egyik oldalon túlkompenzált, a másikon csak simán kisebbségi komplexus. Egészséges öntudat kéne, tudni, hol a helyünk. De nálunk a kisország és Nagy-Magyaroszág egyszerre világít az emberek koponyájában. Ez a kognitív disszonancia minden törekvésünket aláássa. Nem tudjuk magunkat helyesen értékelni, és ezért folyton rossz döntéseket hozunk.

Baseball-sapka Bronx meg New York felirattal. De az is lehet, hogy Nagy-Magyarország címkével.

Ez is lehet egy példa. Cseppben a tenger. A baseball-sapka az amerikai kultúrában a helyén van. De a magyar kultúrában kalap van meg szalmakalap. Azt se tudjuk, mi az a baseball!

Ha meg New York felirat van rajta, az a teljes önfeladás, behódolás. Érzek valami hasonlót a Tárkány Művek kapcsán is.

Nocsak.

Jönnek a vélemények jobbról és balról is. Balról az, hogy mi ez a gyanús magyarkodás, mire jó ez az ósdi zene, ez nem művészet, mert nem modern. Föltűnt, hogy nem hívnak meg bizonyos fesztiválokra, nem jelenünk meg bizonyos sajtóorgánumokban, mert

Annyira el vannak szédülve a nemzetközi trendektől, hogy ez számukra teljesen értéktelennek és jelentéktelennek hat. 

De jobbról is van elutasítás, mert hogy nekik gyanúsan modernek vagyunk, gyanúsan nemzetköziek, nem elég magyarok, akik változtatni mernek a szent hagyományainkon, akik belehugyoznak a tiszta forrásba. Jövünk le a színpadról, és akkor az intézményvezető azt mondja nekem atyáskodva, vállveregetve, olyan elvtársosan: Bálintkám, több népzenét! Baloldalon meg azt hiszik, ez színtiszta népzene, folk, és épp ez a bajuk. Mucsa, lábszag, ósdi. És nem lehet ostobasággal, műveletlenséggel magyarázni, ha országos kulturális intézményvezető vagy országos közéleti lap kulturális rovatvezetőjéről van szó. Nem, sajnos se nem buták, se nem műveletlenek. Akkor mi magyarázza a viselkedésüket?

Mókás, meg siralmas is egyben ezeket hallgatni. Persze van mind a két oldalról elfogadás is, ezért vagyunk viszonylag sikeresek. Engem mind a két elutasítás rendkívüli módon bánt, de nem személyemben, nem úgy értem, hanem hogy úgy bánt, hogy a magyar kultúrának a megcsalását látom mind a két elutasításban. Ostoba téveszmékből összetákolt ideológiák mentén és reflektálatlan érzelmi előítéletből ítélnek el. Az egyik a kisebbségi komplexusától hajtva, a másik a túlkompenzált kisebbségi komplexusától föltüzelve. Agyrém.

Ennek az a történelmileg kialakult attitűd az alapja, amiről most beszéltünk. 

Múltkor láttam egy népszerű amerikai jazz-podcast egy adását, aki vezeti, fölfedezett egy fiatal magyar jazz-zongoristát. A magyar srác elmesélte, hogy Budapesten lejárt jazzklubokba dzsemmelni. Erre fölcsillant a szeme az amerikai zenészcsávónak, hogy milyen egy budapesti jazzklub? Miket játszanak ott? Erre a magyar srác kissé zavarba jött, majd mondta, hogy amerikai jazz-sztenderdeket játszanak, vonogatta a vállát és hümmögött.

A magyar srác meg zavarba jött, mert érezte ugyan ezt az elvárást, hogy neki most valami sajátosan magyarosat kellene mondania a budapesti jazzéletről, de nem tudott. Nem tudott, mert a magyar jazzéletet az amerikai sztárok utánzása köti le, erre fókuszál, csak ezt látja maga előtt. A tulajdon sajátosságait sem ismeri, és ha érzékeli, legfeljebb elmaradottságnak képes látni. Provinciális epigonszerepben tartja magát. Dresch Mihály vagy Borbély Mihály nevét sem tudta kinyögni, vagy néhány magyar sztenderdet fölsorolni, Hulló falevelek, Szomorú vasárnap, vagy zeneszerzőket, Seress Rezsőt, Eisemann Mihályt.

A jazz-sztenderdek olyan zenei darabok, amelyeket meghatározó jazz-zenészek már többször földolgoztak, és ezáltal általánosan ismertek. És ezeknek a gyűjteménye a Real Book, amiben össze vannak gyűjtve ezek a sztenderdek, és ez a zenei korpusza a jazz-zenének. Kérdeztem magyar jazz-zenészeket, hogy hol a magyar Real Book? Több mint száz éves a magyar jazz, számtalan nemzetközi slágert írtak magyar zeneszerzők, számtalan Magyarországon közismert jazzdal van – gondoljunk csak a Hot Jazz Band által fölelevenített slágerekre. De legnagyobb megdöbbenésemre kiderült, nincs Hungarian Real Book, föl sem merült az ötlet. Az amerikaiból tanulnak. Több mint 50 éve van jazz-tanszak a Zeneakadémián. És senkinek nem jutott még eszébe. 

A Tárkány Művekben szaxofonozott Bazsinka Misi, ő a szakdolgozatát végül a javaslatomra ebből írta, összeszedett magyar jazz-sztenderdeket. 

A külföldieket kurvára nem érdeklik ezek a magyar epigon produkciók. Ők a genuin eredeti magyar kultúrát szeretnék megismerni. Az amerikai podcastos csávó is valami eredetit szeretett volna hallani a budapesti jazzéletről, de csalódnia kellett.

Régebben ezt posztkolinális elméletben vizsgáltam, az is egy érdekes metszet. Többszörösen egymásba gabalyodó szálakról van szó, amik ráadásul nagyon nem egyforma módon hatottak a világon. Az indiaiakhoz egy teljesen más, idegen kultúra ment oda a brit gyarmatosítással, ami olyan jól elválaszthatóan idegen. Nekünk meg, magyaroknak európaiként, keresztényként ezt az egész gyarmatosítást és ennek a kozmopolita mivoltát sokkal nehezebb szétválasztani, mert az oszmánokat leszámítva a saját civilizációnkon belül gyarmatosítottak minket, a német és magyar között nincs akkora különbség, mint a brit és az indiai között. 

És emiatt ez a dolog sokkal körmönfontabb. Uroborosz. Azért nehéz róla beszélni, mert amikor állítást akarsz tenni, az alanyt meg a tárgyat nem olyan egyszerű megkülönböztetni ezekben a mondatokban: ki gyarmatosított kit? Milyen magyarok játsszák el milyen magyaroknak, hogy ők milyen magyarok a színpadon?

Hol van ebben a táncházmozgalom?

És azzal áltatjuk magunkat, hogy ezzel megmentettük a magyar kultúrát, holott megöltük, holt tárggyá tettük. Persze a táncházmozgalom ebben a dologban ellentmondásos és ingadozik. Egy kicsit néha úgy kezeli ezt az egészet, mintha a miénk lenne valóban, és élő lenne, máskor meg úgy, mintha nem a miénk lenne, és semmi közünk hozzá, és csak eljátsszuk, és úgy teszünk, mintha, és jelmezt veszünk fel, és úgy beszélünk róla, hogy „ők akkor azt gondolták”. Tehát múlt időben, harmadik személyben. Ahelyett, hogy jelen időben, első személyben beszélnék, vagy többes elsővel. Nem azt mondjuk, hogy mi így táncolunk, hanem azt, hogy ők úgy táncoltak. A székiek így táncolták. És ez a térben és időben eltávolított ők nem más, mint a „nép”. Ezt az egész „nép” fogalmat én egyébként már nagyon-nagyon nem szeretem. 

Látszik a fotón, amelyiken a falusiak közt áll a gramofonjával. Ő a nadrágos ember, ahogy mondták a falun. Pantallóban, kalapban, zakóban, a masinával, a csudagépezettel, amely ellopja az emberek lelkét. Szóval azt érjük, amikor a brit antropológus, a birodalom kormányozhatóságát elősegítendő, leírást ad, használati útmutatót a gyarmatosítóknak a leigázott benszülöttekről, és azt is értjük, hogy ezt ártatlan tudományos érdeklődésnek hazudják.

És milyen magyar az, aki a magyar kultúrától ennyire idegen, és ennyire rá tud csodálkozni? Félreértés ne essék, nem Bartók személyéről beszélek, hanem a magyar kultúrán belüli reménytelen meghasonlásról, arról, hogy magyar a magyarnak ilyen idegen lehet. És akkor most Bartók a magyar vagy a nép? És te, és én, és mi – ma?

Fotók: Ficsor Márton

***

***