Rezervátum-e a magyar népi kultúra?

Szilvay Gergely interjúja a Mandiner hetilapban.

Miért alakult újjá a Tárkány Művek?
Így hozta az élet. A régi zenésztársaimmal is minden jól működött, de például egyszer rájöttem, hogy nekem kell dob a zenekarba, aztán később arra jöttem rá, hogy mégsem kell, mert üti a cimbalmot. Ám ha van egy zenész, akivel közös számaid vannak, kapcsolatban vagytok, barátok vagytok, nem lehet könnyen elválni. Ilyen dolgok okozták, hogy az előző csapattal sok év jó együtt zenélés után arra jutottam, hogy nem ezt és nem így akarom csinálni, zeneileg nem érzem jól magam benne. Most viszont, hogy újjáalakultunk, nagy szerelem van, működik a dolog, kiszaladt egy lemez is.

Sokat zenélnek nagy embereknek, például köztársasági elnököknek és külföldi delegációknak. Milyen érzés ez? Csak protokoll, vagy több van mögötte?
Az ilyen alkalmakon senki nem lehet őszinte. A közönség udvarias, mindenki tapsol, mindenki lelkes, de nem túlságosan, nehogy bármilyen irányban furcsát csináljon. Szerintem kicsit unhatják is a programot. Tudjuk, milyen a fontos emberek napirendje: délelőtt Budapesten nézi, hogy mi csárdásozunk, délután meg a világ másik felén nézi a malájokat. Tárgyalni jön, de kénytelen minket is kibírni. Tudom, hogy ilyenkor kicsit mi is intézmény vagyunk, a magyarságot képviseljük. Azon is szoktam gondolkodni, hogy miért népzenét mutatunk nekik, és miért nem hallanak például kortárs komolyzenét is. De értem, hogy egy Ligeti-vonósnégyes elég meredek lenne, félrenyelnének a vacsoránál. Pedig a népzene hangulata is olyasmi, mintha a 19. században megrekedt volna a nemzetreprezentációnk.

S hogyan fogadják a magyar népzenét?
A külföldieknek teljesen ismeretlen. Ha eljönnek egy táncházba, az első reakciójuk a rácsodálkozás, a „váó”, a „de jó” – leesik az álluk. A nyugat-európaiak általában azt mondják, hogy remek, hogy nálunk létezik ez, mert nekik nincs ilyen népzenéjük, néptáncuk, nekik Puccinijük van, és Purcelljük, más a kultúrájuk szerkezete. Így aztán sokkot kapnak, amikor meglátják, hogy a budapesti folkkocsmában éjjel egykor húszéves, csinos fiatalok hogyan csapnak és táncolnak. Más kérdés, hogy itthon mindez nincs rendesen megbecsülve, például nincs médiareprezentációja.

Azaz?
A népzene lényegében nem szerepel a magyar fősodratú médiában, csak eldugott szegleteiben tűnik föl olykor-olykor. A Dankó Rádión van néha, időszakosan, meg ott a Fölszállott a páva, de ennyi. Mintha rezervátum lenne, mintha a magyar kultúra szubkultúra lenne Magyarországon.

Magunkat kolonializáljuk azzal, hogy a saját népzenénket egzotikumnak tekintjük?
Egy ideje érdeklődéssel figyelem a posztkolonialista elméleteket, amelyek azt vizsgálják, hogy a globális gyarmati uralom milyen nyomokat hagyott a mai társadalmakon, hogyan próbálják megoldani a ma is fennálló problémákat. Ebben találtam egy használható keretrendszert. Engem nem a gazdaság és a politika érdekel, hanem a kulturális imperializmus. Régóta megy a vita, hogy gyarmat vagyunk, félgyarmat, félperiféria, periféria vagy egyik sem. Ez az egész mismásolás. Szerintem nincs félperiféria, és mi is a gyarmatosítás hatálya alá tartozunk.

Ki gyarmatosított minket?
Mi duplán is gyarmatosítva vagyunk. Elsősorban a németek gyarmatosítottak minket. A német kultúra és kultúrafelfogás fiókvállalatává lett a magyar. A kultúrát persze tágan értelmezem: ha például a tudományos kultúrát nézem, akkor a magyar a német függvénye, másodlagos komplementere. A nyelvészetünk, a történelemszemléletünk, a néprajzunk mind a német szemlélet másolata – egyben behódolás. A másik az öngyarmatosítás. Ott van például a nemzeti ébredés elképzelése. Furcsa kifejezés, talán azelőtt nem voltunk magyarok, vagy azok voltunk, csak nem tudtunk róla kilencszáz évig? (Nevet) Nem is értem. Zrínyi magyarsága nem volt öntudatos? A Werbőczy-féle nemesi nemzet nem nemzeti öntudat? A nemzeti ébredés előtt is volt ország, volt csoporttudat. Szerintem a nemzeti ébredést úgy is lehet értelmezni, mint a gyarmati rendszerbe való betagozódást: felvilágosultunk, felvilágosítottak minket. Felvettük a kabátot, amit ránk adtak: felébredtünk a szubaltern létbe.

Miben áll a gyarmatosítás?
A gyarmatosítók kisajátítják az egyetemes értékeket: ők a letéteményesei az emberi jogoknak, a haladásnak, az igazságnak, az egyetemes tudománynak, a tudományos tényeknek és az egyetemes művészetnek. Ők azok, akik adják a segélyt, hogy felzárkózzunk az egyetemességhez, a világszínvonalhoz, vagyis hozzájuk – de valójában a saját gazdaságukat finanszírozzák meg rajtunk keresztül, hiszen arra adnak pénzt, amit csak tőlük tudunk megvenni. Mi pedig elhittük az örök lemaradás, a megkésett fejlődés mítoszát. Mi, magyarok állandóan ez után a belógatott répa után rohanunk, hogy mi is olyan művészetet, tudományt meg minden mást csináljunk, amilyet a Nyugat. Persze ez a posztkolonializmus is elfogult, hiszen az úgynevezett harmadik világ országaiban élők és az amerikai színes bőrűek kezdték el kidolgozni, ezért hajlamosak kétségbe vonni, hogy fehér ember lehet-e szubaltern. Az a kifordított helyzet áll elő, hogy a fehér felsőbbrendűségben néhány fehér rasszistán kívül pont az egyenjogúsítók és a dekolonizátorok hisznek rendíthetetlenül. Pedig a Trump-elnökség is annak volt a következménye, hogy sok fehér valójában szív: megszűnt a munkahelye, nincs pénze, tönkrement az élete, erre közlik vele, hogy ő privilegizált, hogy ő az elnyomó. Vicces, mondanánk mi, de az amerikaiak és az angolok nem értik ezt a humort, így inkább azt mondják: Trump és brexit, anyátok!

És mi hogy gyarmatosítjuk magunkat?
Van egy réteg, amely asszimilálódott a gyarmatosító kultú­rához: nevezték labancnak, baloldalnak, sok egyébnek. Ők kikupálódtak, alul még bőgatya, de fölül már zakó, haza­jöttek a bennszülöttek közé, és meg akarják őket téríteni. Ők azok, akik felvilágosítanak, és a felzárkózás narratíváját képviselik. Ez a reformkor – anélkül, hogy meg akarnám fosztani az érdemeitől. Kazinczy és Soliman, a két barbár Bécsben, ahogy Péterfy Gergely regényében elénk tűnik. Kazinczy német mintára be akarta vezetni a három nyelvtani nemet a „tökéletlen” magyar nyelvbe. Ez simán kisebbségi komplexus, és akkor ott a másik reakció, a túlkompenzált kisebbségi komplexus, a dacból tagadás, a haladás elutasítása, a makacs ragaszkodás a tradícióhoz, az egyetemes helyett a provinciális fetisizálása, az ellenállás, az anti-, az un- és a re-. Ezt nevezték kurucnak, jobboldalnak és sok másnak. De ne úgy gondoljunk erre, hogy valaki vagy ez, vagy az! Kurucok és labancok vagyunk egyszerre, néha így, néha úgy reagálunk, és ebből nem sikerül kilépni. Ez a gyarmatosítottság elmeállapota.

De a mai nép már nem a tradícióban él.
A néprajzosok azt mondják, hogy akkulturalizálódás zajlik – ami kétszeresen szenvedő szerkezet, nemhogy az nincs benne, hogy ezt valaki csinálja, hanem az sem, hogy valakivel történik. Az akkulturalizáció csak úgy van, zajlik, folyik. Szerintem viszont valakik akkulturalizálnak valaki másokat, és ez egyben gyarmatosítás. Ezt okozza a nyugati felzárkózási kényszer és a megkésettség érzése. A modernizáció korszellem volt, és kifosztotta a tradícióban élő embereket. Dél-Afrikában és az indiánok körében sokat beszélnek arról, hogy milyen spirituális károkat szenvedtek el a gyarmatosítástól, és ez hogyan hat a testi-lelki egészségükre, az alkoholizmus mértékére, a családon belüli erőszakra, a közösségekre. Tanulságos volna ezt a magyarságra nézve is kutatni.

Gondolom, ön sem akarná kidobni a modernitás kényelmi áldásait az ablakon, ráadásul visszacsinálni sem lehet a dolgokat.
Hát persze. Ha így vesszük, akkor teljesen modernizált vagyok, de érzem, hogy valami elveszett. Valami, amit Hamvas úgy nevezett, hogy „a szentség illata”. Én azt hiszem, a táncházmozgalomnak ez a titka: találkozhattunk a tradícióban élő emberrel, és beleszippanthattunk ebbe a szentségbe, és akivel ez megtörtént, az örökre megváltozott. Az én életemnek is ez adott feladatot. A sok elmélet, amiről beszéltünk, például a Tárkány Művek-­számokban is manifesztálódik. Mit lehet kezdeni azzal, hogy van tradíciónk, amitől el vagyunk idegenedve, másrészt modern világban élünk, amely meg tőlünk van elidegenedve? (Nevet) Ez amúgy globális sorskérdés, mindenhol ezzel küzdenek. Van egy helyi csoport helyi hagyománnyal, saját identitással, és ezt veszélyezteti a globalizáció, a nemzetközi ipari érdek, a digitális fogyasztói kultúra. Még az amerikaiak és a németek közösségei is szenvednek ettől.

Említene példát a saját tapasztalataiból?
A népzenészeknél a fellépőruha kérdése érdekesen testesíti meg az egész problematikát. Nagy a zűrzavar akörül, hogy miben lépjünk fel. Az autentikus népi viselet nem szokás a népzenészek körében, olyan lenne, mintha jelmezt vennénk fel, ami inkább eltávolít, nem természetes, mert már nem ebben járunk. Aztán vannak a kitalált, jelzésszerűen népi ruhák, amelyek vagy jó ízlésűek, vagy nem. A historizáló kisnemesi-polgári viseletek értelmezhetetlenek a népzene vonatkozásában. A hagyományt és a jelent ötvöző ruhák lennének talán legalkalmasabbak, de ilyenek alig vannak, nehezen elérhetők. Nekem lenne igényem ízlésesen magyaros ruhát hordani, de nem jutok hozzá, kevesen foglalkoznak a készítésével. Egy részük nem tetszik, ami meg tetszik, az drága, és nagyon nehéz hozzáférni. Karácsonyra akart a feleségem venni nekem egy Balaton-felvidéki mellényt, de fél éve nem tudjuk megoldani a problémát, mert nem kapni kék posztót, nincs hozzá alapanyag. Aztán a mellényre az ezüst gombsor kétszázezer forint, plusz a selyemzsinór sujtás, a hímzés, és minden oda vezet, hogy három-négyszázezer forint egy ilyen mellény. Követelhetünk magyar ufót a magyar égre, ha a hagyomány éltetése olyan gyakorlati dolgokon elbukik, hogy nincs anyag és nincs szakember. Ha meg minden van, akkor meg jó drága – persze okkal. De hol a magyar textilipar? A kultúrának bizony van egy materiális része is: a kulturális materializmus. Egy lajbi megvásárlásánál belebotlasz a globális ipari-kereskedelmi struktúrákba, vagyis hogy az egész világra Délkelet-Ázsia szövi, szabja és varrja a ruhákat. Mit kezdesz ezzel?

A borról is így gondolkodik? Csak mert épp a saját natúrborát kóstoljuk.
Belemehetnénk a borászat posztkolonialista kritikájába is, de inkább igyunk! (Nevet) A dolog négy éve kezdődött, lett egy házam a Balaton-felvidéken két üres pincével. Ez az űr hívogatott. Aztán a táj is, mint amikor egy lánnyal össze­-összenézel a táncházban: idővel föl kell kérni táncolni. Egy jóbarátom közben fölcsapott borásznak, és elcsábított, két éve készítettem először rozét és vöröset. Tavaly vettem egy hordót, idén veszek egy prést, és készítek fehéret. Bioszőlőből natúrbort készítek, eddig is alig használtam, idén viszont „no kén”! A technológiai borászat nem érdekel. Majd meglátjuk, mi lesz ebből, de nagyon jók a visszajelzések, aki megkóstolta, visszajön, és kartonszámra viszi. A rozém el is fogyott júniusban.

És mi a helyzet a tudománnyal?
Ráférne egy poszkolonialista nagytakarítás! (Nevet) A gyarmatosítók a szellem vidékein is lestipistopiznak területeket, és mi ebben rosszul állunk, mert a legtöbb terület már elkelt. Magyarország etnomuzikológiai nagyhatalom lehetne, a táncházmódszert a UNESCO is ajánlja az egész világnak, részt vettem a felterjesztő bizottság munkájában. Fel lehetne húzni egy olyan tanszéket, hogy a japánoktól a chileieken át a kazahokig mindenki jöhetne ide, tanulhatná a népzenekutatást, a Kodály-módszert, a táncházmódszert, otthon pedig kamatoztathatná. Mindenünk megvan hozzá. Nem a szakembereinken múlik, hogy az etnomuzikológus-képzés néhány éve indult csak újra, és évente csupán pár szakembert képeznek, azaz sehol nem vagyunk attól, hogy vezetők legyünk a világon. Pedig hasonlóan jelentős művészeti mozgalom – amelynek nemzetközi hatása olyan kiterjedt lenne, mint a táncházmozgalomé – még nem indult el Magyarországról. Japánok, kínaiak, brazilok járnak ide gyűjteni, első kézből tanulni a táborainkban, a magyar diaszpóra pedig mindenhol fenntartja a maga néptánc- és népzenei együtteseit a világon. Ha beszélünk itáliai reneszánszról, beszélhetnénk magyar folklorizmusról is. Gondoljunk a festészetre, a zenére, az irodalomra… Melyik izmus indult hazánkból? Ehhez képest megdöbbentő, hogy itthon sokan úgy vélik, hogy a népzene, a néptánc, a népművészet nem számít művészetnek. Ennek mentén döntenek zsűrik, művészeti kollégiumok, így épülnek föl az intézményeink. Egy hazai egyetem esztétikai doktori iskolájának professzora megmondta nekem, hogy a magyar táncházmozgalom nem alkalmas tudományos esztétikai kutatásra, mert pusztán popkulturális jelenség – ami teljes tévedés. A népzene, a néptánc a táncházmozgalom intézményesedése által népi kultúraként a magaskultúra részévé vált. Mégis ma Magyarországon a zeneművészet kizárólag az úgynevezett komolyzenét jelenti hivatalosan. A többi zene „komolytalan”, „könnyű” vagy éppen „népi”, de semmi esetre sem művészet. Ez az állami álláspont, elképesztő, de így van. Ezen jól látszik a poszt­kolonializmus működés közben: ha elfogadjuk az egyetemes, vagyis a gyarmatosító fölfogást, akkor a népzene – ami a gyarmatosítóknak alig van, és számukra nem jelentős – nem művészet, nem hordozója az egyetemes értékeknek, így az erre építő nemzetközi táncházmozgalom azonnal elveszíti a jelentőségét, az egyetemeshez nem járulhat hozzá, tehát a gyarmatosítók fölénye biztosítva van.

Akkor mi a teendő?
Át kell világítanunk a 19. századi nemzeti kultúránkat, művészetünket, tudományunkat, rámutatni és nevén nevezni az olyan jelenségeket, mint amilyen a táncházmozgalom szándékos alulértékelése vagy a kultúránk „népi” címkével ellátott részének – amely nálunk, szemben a Nyugattal, jelentős és gazdag terület – kirekesztése az egyetemesből és szellemi rezervátumba rekesztése. Óriási munka, de én azt hiszem, minden értelmiségi érzi, hogy a két évszázaddal ezelőtti keretek elavultak, egészen mások a problémáink. Mondok egy példát. Miért találó a Bëlgától az a sor, hogy „Javarészt külföldi folyik a médiából / Nem ezért jöttünk ide Levédiából!”? Mert idegen szórakoztatóipari struktúrák dömpingszerűen árasztják el az országot saját termékeikkel. Nem a kultúránk megfojtása a cél, hanem a profit, az előbbi csak járulékos elem, mint a környezetszennyezés. Érdekes, hogy a környezet­szennyezés ellen már egy ideje vannak jogszabályok, a kultúravédelem meg föl sem merül, legfeljebb gúnyolódva, Irán és Észak-Korea kapcsán. A Petőfi Rádió erre kiváló példa: miért az angolszász popot terjeszti a magyar állami rádió? Talán jobban megérezzük a dolog abszurditását, ha arra gondolunk, lehetne K-pop vagy lehetnének bollywoodi szerelmes számok is. Miért énekelgetnek itt angolul, ha egyszer énekelhetnének arabul is? Azt is sokan beszélik! (Nevet) Miért hisszük el, hogy ez normális? És én, a népzenész Lady Gagával vagyok versenyben. Ez jól rámutat arra, hogy ha a kultúra szabad verseny, akkor semmi esélyem sem nekem, sem a magyar kultúrának. A szabad verseny mindig az erősek érdeke. És ez sem írható le szenvedő szerkezetben, hogy ez történik. Ezt teszik velünk nagyvállalatok gazdasági érdekből, és támogatják más államok hatalmi érdekből. Gyarmatosítás és kizsákmányolás ismét. Miért van az, hogy Romániában és Szerbiában alapvetően román, illetve szerb zene szól a rádiókban? Tanulhatnánk tőlük! Sokat remélek attól, hogy Horváth László fogja kezébe venni a magyar zene ügyét, bízom benne, hogy hasonlóan gondolkodik, és ez jótékonyan fog hatni a zenei kultúrára. Laci a főnököm volt a Fonóban, szerintem ő tudja, mi a teendő.

Nagyon rossznak látja a helyzetet?
Tegnap átlapozgattam egyik tekintélyes zenetudósunknak a magyar zenetörténetet tárgyaló, kiváló könyvét. Olyan mondatok vannak benne, hogy Erkeltől kezdve van olyan, „amit igazán zenének szoktunk hívni”. De ki szokta, és milyen értékítéletek alapján? Aztán: szerinte miközben Itáliában – ő Olaszországnak hívja – „Palestrina írja szubtilis műveit, nálunk a végvári vitézek tetteit adja hírül a rossz rímű vers és igénytelen dallama”. Az összehasonlítás eleve méltatlan és igaztalan. És közben egy nem létező nemzetállamra hivatkozik, amivel leleplezi anakronisztikus gondolkodását: a jelen nagyjai az örök nagyok. Ez is kolonialista alapvetés, és a történeti tudományok ezt a leglelkesebben kiszolgálják a mai napig. Aztán folytatja: „Sokszor persze nem azon a módon készült, ahogy a nyugat-európai minták alapján elvárjuk, de szépségét a szépség sajátos volta nem csökkenti – nekünk kell rá fogékonnyá válni.” Mi, magyarok váljunk fogékonnyá a magyar zenére? Mert nem olyan, ahogy a nyugati minták alapján elvárjuk? Ennél tömörebben nem lehet megfogalmazni a kolonizált elme gondolkodását. Milyen pozícióból tűnik ennyire idegennek a magyar kultúra? Magyar ember beszél a magyar zenéről. Az idézett szerző tényleg remek szakemberünk, elismert tudós, kiművelt emberfőnk. Madách szavaival: „a jó sajátja, Míg bűne a koré, mely szülte őt.” Egy kolonizált provinciában ilyen a közgondolkodás, ő csak kimondta, és mindenki helyesel. A táncházmozgalomban Sebőék azt mondták: játsszuk el a népzenét úgy, ahogy az van. Ez esztétikai forradalom volt, mert előtte úgy tekintették, hogy a népzene csiszolatlan gyémánt, amelyet majd a komolyzenészek jól megcsiszolgatnak. Erre Sárosi Bálint zenetudós azt felelte Sebő Ferencéknek: ezek felveszik a medvebőrt, és azt hiszik, ők a medve. Ezt sokáig nem értettem. Aztán leesett, hogy mi, magyarok felvesszük a magyar jelmezt, és eljátsszuk, hogy mi vagyunk a magyarok. Hát ez aztán igen furcsa helyzet! (Nevet) Ki itt a magyar? Bartók, aki gyűjt a paraszttól, vagy a paraszt, akitől Bartók gyűjt? Mert a két kultúra idegen egymástól. A nép, az mi vagyunk vagy ők? Rezervátum-e a magyar népi kultúra? Tűre felszúrt bogárka, amelyet meg lehet csodálni a vitrinben? Mi szúrtuk föl, és a bogárka mi vagyunk!

Nyitókép: Földházi Árpád