Ebben a fertelmes ricsajban nem lehet élni

Lassan ismét lepörög egy esztendő. Szokás ilyentájt mérleget készíteni, summázni, fogadkozni (bár azt inkább csak január 1-jén). Tőlem az ilyesmi meglehetősen távol áll. Gyakran nem tartok be határidőket, ezzel a tárcával is átléptem már egy határidőt, ezért van az, hogy éjszaka írom, Pápán, egy vendégházban, pontosabban egy vendégház kertjében, az eresz alatt, mert órák óta kitartóan szemerkél az eső. 

Nemrég értem ide egy irodalmi rendezvényről. Én voltam a meghívott, és nagyjából másfél órán át válaszolgattam különféle kérdésekre. A hallgatóság gimnazistákból állt, akik előtt nem lehet alibizni. Ha unnak valamit, akkor azt látványosan unják, és ha tetszik nekik valami, az is látványosan tetszik. Sok minden szóba került a versektől a környezetszennyezésig, a mesterséges intelligenciától Kányádi Sándorig. Ahogy láttam, nem unták látványosan az estét, a végén néhányan oda is jöttek még beszélgetni erről-arról. 

Ez az érdeklődés, ahogy egy tizenhét-tizennyolc éves gyerek tud érdeklődni, mindig megrendít. Súlyos, nehéz kérdéseik vannak, amelyekre válaszokat várnak. Igyekszem is felelni ezekre a kérdésekre legjobb tudásom szerint, de közben mindvégig érzem, hogy valójában nem tudok felelni, csak körbebeszélem a választ. Aztán nagy levegőt veszek, és elmondom nekik, hogy számos kérdésre egyszerűen nincs válaszom, nem tudom a választ; és fel kell készülniük arra, hogy az életükben számos olyan kérdés adódik majd, amelyre nem lesz válaszuk. Mert ez együtt jár az élettel, annak a tudomásulvétele, hogy gyakran nincsenek válaszok. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a kérdések ettől még érvényesek maradnak. Attól, hogy egy kérdésre nincs válasz, vagy nincs egyetlen, megnyugtató válasz, a kérdés még kérdés marad, az érvényessége nem múlik el. Próbálom elkerülni, hogy a bölcs öreg bácsi hamis képzetét tápláljam bennük. Nem vagyok bölcs, legfeljebb öregszem. 

Ahogy ballagtam a szállásom felé a szitáló esőben, az jutott eszembe, hogy ilyen érdeklődést, ilyen valóságos kíváncsiságot és nyitottságot tényleg csak a gyerekeknél lehet tapasztalni. A kamaszoknál, a gyerekkor és a felnőttkor határán szédelgő fiúknál és lányoknál. A többiek, mi, az úgynevezett felnőttek nagyjából reménytelenek. Reménytelenek vagyunk, erre gondoltam, és mélyet sóhajtottam, mintha egy Krúdy-regény szereplője lennék, aki egy kihalt tabáni utcán sétál hazafelé a decemberi éjszakában. 

Ha mindenképp summáznom kellene ezt az évet, akkor talán ezt a reménytelenséget emelném ki. Pontosabban azt, hogy egyre inkább látszik, mennyire nem értjük meg egymást, mennyire nem is akarjuk megérteni egymást. Az is eszembe jutott, hogy vajon ezek a kamaszok milyennek láthatnak minket, felnőtteket. Mit szólnak ahhoz a permanens pokolhoz, amit naponta állítunk elő a számukra. Vajon milyen mintákkal szolgálunk nekik? Bele se merek gondolni, milyenekkel. A saját gyerekeimen látom, illetve hallom tőlük nap mint nap, hogy milyennek látják a felnőttek igazgatta világot. Ragozhatnám ezt tovább, egyre mélyebbre ereszkedhetnék ezekbe a bugyrokba, de nem ez a célom. És nem is látom értelmét. 

Sokkal inkább annak látom értelmét, hogy ezeknek a kamaszoknak a tekintetére és a kérdéseire gondoljak. Van bennük valami kíméletlen őszinteség, nyers tudásvágy, romlatlan rácsodálkozás a tüneményekre. Egyszóval olyasmi, ami belőlünk már jobbára hiányzik. Ahogy hallgattam őket, óhatatlanul eszembe jutott a harminc évvel ezelőtti önmagam. Láttam magam előtt azt a tagbaszakadt, csendes gyereket, akinek nagyon is hasonló kérdései voltak, csak senkinek nem merte feltenni őket. Inkább az erdőbe ment, hátha ott majd válaszokat kap. De nem kapott válaszokat, kapott viszont valami mást, és talán az is egyfajta válasz volt. A csendet. A csenddel jó ideig nem tudott mit kezdeni, és talán ma sem tud. Viszont delejesen vonzza, ez azóta sem változott. 

De csendből sincs már annyi, mint harminc éve. Többek között Hamvas Bélától tudjuk, hogy a csend milyen rohamosan tűnik el a világból. Alig vannak már olyan titkos, rejtett zugok, ahol a csend az úr. „A pokol térélmény”, mondja Pilinszky János, de nyugodtan hozzátehetném, hogy egyben akusztikai élmény is. Ebben a fertelmes ricsajban nem lehet élni. Illetve lehet, de hogy miként lehet, azt jól látjuk. Ne ez a fertelmes ricsaj legyen az, amit örökségül adunk ezeknek a kamaszoknak. Legyen ez egy újévi fogadalom. Amit majd úgysem leszünk képesek betartani.