Üzentek az influenszereknek: „Jó lenne, ha ismert emberek a zászlójukra tűznék a népzene ügyét”

Nyitókép és fotók: Mandiner / Ficsor Márton

Magyar Banda – annyira egyszerű, hogy másnak eddig eszébe se jutott. Miért pont ez lett a nevetek?
Ifjabb Szerényi Béla: Magyar bandának hívták, főleg az Alföld környékén, azokat a zenekarokat, amelyekben magyar parasztzenészek játszottak, tehát nem cigány bandák voltak. A különbség az, hogy a cigány zenészek a megélhetésért muzsikáltak, a magyarok pedig alapvetően parasztemberek voltak, és a gazdálkodás mellett a zenében kamatoztatták kivételes tehetségüket bevételkiegészítésként, így a zenéléshez való viszonyuk is más volt. Talán ez a mi stílusunkat, zeneiségünket is meghatározza, és kicsit elkülöníti a mai népzenei mozgalom nagy részétől, mert most eléggé nagy teret kapott a kávéházi cigányzenei megközelítés, illetve a balkáni vonal. Nekünk más a hozzáállásunk a népzenéhez, úgyhogy inkább ezt a magyar bandás stílust erősítjük.

Egyébként honnan jött a „bandázás” ötlete? 
Ifj. Sz. B.: Én a pásztorzenében vagyok a leginkább otthon, ebből és a hangszerválasztásaimból adódóan sokáig nem muzsikáltam vonószenekarban, vagy maximum egy-egy alkalommal meghívott zenészként. A tekerő, a tárogató, a furulya mind szólisztikus hangszer. Berecz András vagy Sebestyén Márta mellett is inkább szólisztikus szerepben vagy kiskamara-hangszerelésben zenélek. Mivel azonban a Téka együttes muzsikáján nőttem fel, dolgozott a fülemben a vonós hangzás is. És hát ha az ember tárogatón játszik, akkor azért az bevonzza a nagyzenekarban való együtt­működést is. Ráadásul a Zeneakadémián nagyrészt vonós és énekes osztálytársaim voltak. Igazából ott kerültem inkább kapcsolatba az alkotó zenészekkel. De volt egy időszak, amikor sokat zenéltem világzenei és jazzegyüttesekben is. Jazzt a mai napig játszom, most a Free Style Chamber Orchestrában vagyok, de a koronavírus-járvány lezárta ezt az időszakot, és már hiányzott a népzene. Kevesebb lehetőségem volt játszani, és főleg nagyon kevés lehetőségem volt a saját zenémet játszani.

Az első, autentikus népzenét tartalmazó lemezetek címe 12 betyár. Magyar a banda, meg betyár is, meg tizenkettő. 
Ifj. Sz. B.: Vicces, hogyan született ez a lemezcím. Sokat agyaltunk a rajta, de valahogy egyik ötlet sem volt az igazi, nem tudtuk egymást meggyőzni. S ahogy újra meg újra meghallgattuk a mastert édesapámmal, feltűnt neki, hogy elég jelentős mennyiségben fordul elő a „betyár” szó a lemezen. Majd megszámoltuk, hányszor, és kijött ez a gyönyörű népmesei szám, hogy tizenkettő. Így eldőlt, hogy a lemezcím 12 betyár lesz. Aztán arra is rájöttünk, hogy azokat a tájegységeket és a tájegységeken belül azokat az adatközlőket válogattam ki a lemezre, akik variációdús és improvizatív módon fogalmazták meg a zenei gondolataikat. Ez is összeköti őket, mert ilyenre egy-egy területen nincs sok példa. Ez a szabadlelkű betyárkodás bennünk van.

És hogy állsz a betyárokhoz mint történelmi személyekhez, akiket a parasztvilág nem feltétlen kedvelt annyira, csak később romantizálódtak?
Ifj. Sz. B.: Szerintem minden népzenében vagy néptáncban felnövő gyermeknek van egy olyan időszaka, amikor Rózsa Sándor akar lenni, meg Angyal Bandi meg Bogár Imre, hiszen több közismert népdalunkban és balladánkban főszereplők. Nyilván nekem is volt fakardos időszakom. Olyan nagy hatást kevés időszak gyakorolt a magyar népi kultúrára, mint az 1800-as évek. Beleértve a betyárvilágot is, hiszen ennek a világnak van egy meghatározó szellemi, lelki háttere is, ami kifejeződik akár a díszítőművészetben, akár a zeneművészetben, akár a költészetben. Persze lehet mondani, hogy törvényen kívüli emberek voltak, de azért egy olyan rendszerben, ahol minden a magyarság ellen szól, főleg egy szabadságharc után, elég határozott pozitív hatása is tud lenni egy-egy ilyen szabadlelkű embernek.

Az autentikus népzenét tartalmazó 12 betyár után a YouTube-on közzétett hat vonós-fúvós számotok nagy váltást jelentett. 
Ifj. Sz. B.: Nagy váltást, de én inkább úgy fogalmaznék, hogy lépcsőfokonként haladtunk. A népzene akkor működik, hogyha él. Nyilván nehéz kérdés, hogy a mai viszonylatban hogyan lehet élő a népzene, meg mitől élő. Hogy attól élő-e, ha kétszáz éves énekeket éneklünk ugyanúgy még sokáig, vagy attól élő, ha mondjuk megpróbáljuk a saját gondolatainkat kifejezni vele? A néptáncos-népzenész világon kívül már maga az akusztikus megszólalás is ritka. A népzene minden korban az aktuális populáris zene volt. A ma népzeneként ismert muzsika nagyrészt százötven-kétszáz éves formát jelent. Ha nincs Bartók, Kodály és sokan mások, akkor ez sem maradt volna fenn, mint ahogy Európában sok helyen nincs is hasonló népzenei hagyomány. Viszont ez kicsit olyan, mint a Tisza-szabályozás. Ha nincs gyűjtés, lehet, hogy eltűnik, de így, hogy beraktuk a „múzeumba”, nem változhatott, és nem válhatott az adott korban az emberek önkifejező eszközévé – a Tisza szabályozása után sincsenek árvizek, de csak kiszárad az Alföld. Fontos különbséget tenni manapság, hogy amit játszunk, az táncházban, tánc alá szólal majd meg, vagy esetleg zenei kiadvány készül belőle. Más ugyanis a szempontrendszer. Hála Istennek, sok remek autentikus táncházmuzsikus van, sőt egyre több. Emellett érzékelek egy olyan igényt a fiataloknál, hogy a népzene váljon kicsit populárisabbá, de ne kelljen ahhoz máshogy játszani. És igazából ez az újabb számaink háttere: ha meg­figyeli a hozzáértő ember azokat a hegedűdíszítéseket vagy a kíséretmódot a dalainkban, meg tudja mondani, hogy melyik gyűjtésről származik, meg hogy kinek a játéka alapján van az éppen így eljátszva. 

És hogy kerültek bele a fúvósok?
Ifj. Sz. B.: A fúvósoknak is van autentikus alapjuk, az Alföldön muzsikáltak hasonlóképp, a fúvósbetéteket is saját gyűjtések, elmondások alapján rekonstruáltam. Sajnos felvétel ezekről nem készült, de rengeteg rezesbanda működött a 20. században, és éppen a Kiskunságban mesélték, hogy azok voltak a legnagyobb tanyabálok, amikor a vonószenekar meg a rezesbanda összetalálkozott, és együtt muzsikáltak. Nagypapám is mesélte, hogy náluk, a Duna túloldalán, Észak-Tolnában, Madocsa és Bölcske környékén előfordult, hogy a szárnykürtös volt a „prímás”, a vezető, és mellette volt hegedű, brácsa, bőgő, cimbalom. Szóval innen van az ötlet, hogy tegyünk a vonósok mellé rézfúvósokat. Nyilván az, hogy milyen formában van felhangszerelve, már az én szellemi termékem, mivel nincs ilyen eredeti felvétel. A lényeg, hogy jól szóljon. Ha valamit meg­tanultam ezektől az idős mesterektől, az az, hogy minden esetben a zeneiség a legfontosabb, ha valami jobban szól, akkor áttérnek rá kérdés nélkül, de a zenei alapgondolat sosem változik. 

Akkor a hangszer mibenléte csak a kutatóknak és a táncházmozgalomnak mint revivaljelenségnek fontos?
Ifj. Sz. B.: Az 1700-as évek végén nem volt kérdés, hogy a duda után áttér-e valaki a brácsára, hegedűre vagy bőgőre, mert éppen az a divatos hangszerfelállás. Érdekes lenne székit dudán játszva hallgatni, mert egyébként az 1900-as évek elején még muzsikált dudás a faluban. Most csak vonósgyűjtéseket ismerünk róla, mert később az vált divatossá. A régiek mindig a legdivatosabb formáját keresték annak, hogy a saját zenei anyanyelvükön kifejezzék önmagukat. Az iránykeresés ezeknél a dalainknál hasonló.

És hogy találtál Borira, aki inkább bluesénekes?
Ifj. Sz. B.: Érdekelt, mi történik, ha a saját és a műfaji határokat is feszegetve egy olyan énekes énekli a dalainkat, aki alapvetően nem ebben a műfajban dolgozik. Borira a YouTube-on találtam rá. Meghallgattam különféle énekeseket, és a múltam, ismeretségi köröm miatt először jazzvonalon keresgéltem, majd az ő ismerőseiket hallgattam végig. Jó cimborám Kéri Samu basszusgitáros, aki játszott a Godfater. együttesben, ahol Bori is énekelt, így jutottam el hozzá. Ahogy hallgattam a számait, feljött a YouTube-on egy ezeréves felvétel, amelyen moldvait énekel az édesapjával; ez nagyon megütött, mert addig csak blues-pop jellegű dolgokat hallgattam tőle. Hát, így már komolynak tűnt Bori, úgyhogy írtam neki, és elvállalta.

Ezek szerint nem ismertétek egymást. Bori, te hogy élted meg, hogy egyszer csak kapsz a semmiből egy ilyen levelet?
Hegedűs Bori: Kicsit messzebbről indulok, mert én alapvetően nemcsak popénekes vagyok, hanem én is a nép­zenéből jövök. Az én szüleim is nép­zenészek, és apukám gyűjtött is, ő egyben prímás, kobzos, furulyás, édesanyám pedig táncolt, és gardonozik, ha arra van szükség. Van egy Serény Magyarok nevű népzenekarunk, ami abból indult ki, hogy az apukám és az anyukám együtt zenélt, és bevontak külsősöket, barátokat, a Szigetközben a helyi népzenészeket. A Serény Magyarok főleg moldvait, gyimesit, néha felcsíkit játszik a táncházakban. Szóval a népzenébe nőttem bele, népdalokat énekeltem, főleg moldvaiakat tanultam, és hétéves koromtól minden évben mentem népdaléneklési versenyre. Aztán tizenkét évesen könnyűzenét kezdtem tanulni, azóta azzal foglalkozom. Amikor megkeresett Béla, hogy népzenét dolgoznak át kicsit modernebb stílusban, először megijedtem, mert én amúgy ezt nem szeretem. Miért kell átdolgozni? Úgy gondolom, sok a rossz népzenei átdolgozás, és kevés a jó. Meghallgattam, amit Béla küldött, és nem az volt, mint amire számítottam. Kellemesen csalódtam, rettenetesen tetszett. Elküldtem édesapámnak is, aki amúgy félt attól, hogy eltávolodok a népzenétől, a gyökereimtől, amibe belenőttem, amibe belenevelt. Hát, ő igazán boldog volt! Ösztönösen szoktam hozzáállni a zenékhez, nem zeneelméleti oldalról közelítek, hanem megérzések alapján. Ez nem mindig jó hozzáállás, de én így működöm, és most is bevált. Béla gyorsan küldött is kottát, hogy három nap múlva próba. Megijedtem, de aztán egyből megszületett az összhang a Magyar Bandával, megvolt a kémia.

Könnyű az átjárás számodra a Magyar Banda világa és a blues-pop világ között?
H. B.: Nem igazán, és ott van még a színház is, na, az már nehezebb. Amikor kisebb voltam, volt olyan, hogy népdal­éneklési versenyen rám szóltak, hogy ejnye azért a bluesos hajlításért abban a szováti balladában. Meg kellett tanulnom elválasztani ezt a sok műfajt. Egyelőre szeretem, hogy mindenben kipróbálhatom magam. Szerintem van metszéspont. Nem áll messze egymástól egy széki táncrend és mondjuk a Godfater.-dallista, mert ugyanaz az éltető erő, tűz és életszeretet van benne.

Vitrinbe zártuk a népi kultúránkat, és kívülről nézegetjük saját magunkat?
H. B.: Nem tudom elképzelni, hogy lehetne-e rosszabb az a kulturális helyzet, amiben a magyar társadalom van. Burokban élünk, de ha kicsit kijjebb lépünk, meglátjuk a szomorú valóságot. Éppen ezért tartom csodálatosnak, hogy ezt a küldetést kaptuk. És én szeretem ezt a küzdést, élvezek ellene menni az árnak. Volt, hogy kinevettek, mert népviseletben jelentem meg a suliban. Volt, hogy lecigány­asszonyoztak… Egy népdaléneklési versenyről mentem vissza a suliba, ezért jelentem meg – nem cigány, hanem széki – népviseletben. Az osztálytársaim teljesen kivoltak. Akkor is, ha szalaggal a hajamban mentem be az iskolába.

Provokációvá alakítottad át a traumát? 
H. B.: Talán. Szeretek bolondként viselkedni. ,,Akkor vagy józan, ha bolondnak gondolnak.” És én szeretem ezt, szeretek forradalmárkodni, majd normalizálni, elfogadtatni azt, ami – most még úgy tűnik – kilóg a sorból. Számomra a népzene meg mindenféle zenélés, amiben ott a lélek, olyan isteni küldetés, amit nem kaphat meg bárki.

Klasszikus kérdés: ha magától nem megy tovább a hagyomány, akkor minek erőszakkal fenntartani? 
Ifj. Sz. B.: Én nem nevezném erőszakkal fenntartásnak, ami a hetvenes évek óta működik az országban. Arra, hogy évről évre egyre több és több gyermek tanulja a népzenét, a néptáncot egyre magasabb szinten, sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy erőszakkal tovább éltetés. Amiben lehetne kicsit talán fejlődnie ennek a közegnek, hogy a fél szemét a jövőn kellene tartania. Az magától értetődő, hogy a népi kultúrát mint az anyanyelvünket megtanuljuk, és a lehető legmagasabb fokon mindenki, ahogy tudja, megéli és próbálja továbbadni, akár ismeretségi körön belül, akár a gyerekeinek. De azt sose felejtsük el, hogy milyen korban élünk. Mert ez régen se volt másképp. Régen is az volt a legfontosabb, hogy az emberek legyenek trendik, de ugyanúgy a több száz vagy akár ezeréves kulturális anyanyelvükön fejezzék ki magukat.
H. B.: Nem értem azt a felfogást, azt az emberi gondolkodást, ami ezt mellőzi. Ki az, aki a saját hagyományait nem akarja megismerni? Nem fér a fejembe, hogy ha magyar vagy, magyarnak születtél, akkor hogy nem érdekel a néped kultúrája, története, zenéje, tánca. Betegesnek tartom az erőszakos globalizációt. Ahogy nyugatiasodunk, szerintem veszélyes. Azzal még nem lenne semmi baj, hogy átvesszük más népek kultúráját, ha a sajátunkat is tiszteletben tartanánk.

Kikaptatok már?
Ifj. Sz. B.: Hála Istennek még nem kaptunk érdemleges negatív kritikát, inkább szubjektív javaslatokat. Szóval kíváncsian várom a fejleményeket. Szerintem sok múlhatna az oktatáson, nekem például volt néptáncórám az iskolában. Én szerettem, de láttam, hogy mindenki másnak nyűg. De biztos beiktatnék egy olyan tanórát, ami a kultúránkkal foglalkozik. Tök jó, hogy elviszik az osztályt a skanzenbe, de elriaszt mindenkit, ha száraz az élmény. Nekem az a mániám, hogy régen is a saját életüket énekelték meg az emberek. Abból, hogy „Szánt a babám, csireg-csörög, sej-haj, a járom”, egy mai gyerek csak a kötőszavakat érti. Több százezer népdalunk van, van miből válogatni. A Muzsikás együttes jár rendszeresen iskolai foglalkozásokat tartani óriási sikerrel. Érdemes erről példát venni az oktatáspolitika szintjén is. 
H. B.: Jó lenne, ha ismert emberek a zászlójukra tűznék a népzene ügyét, ha előadók, influenszerek, zenészek felvállalnák, akkor el lehetne érni, hogy a népi kultúra ne szubkultúra legyen.