A demokrácia uralma annyira magától értetődővé vált, hogy nélkülözni képes a liberalizmust

„Ma is megfontolandó felvetés, hogy »a demokrácia uralma annyira magától értetődővé vált, hogy nélkülözni képes a liberalizmust«.

A nem kevesebb, mint 103 évet megélt, a Halley-üstökös elvonulását életében kétszer is megpillantó Ernst Jünger (1895-1998) hosszú és tagolt életpályája során számos kultikus könyvet írt, gondoljunk csak az elsőrangú kordokumentumszámba menő Acélzivatarbanra (1920), aztán A márványszirteken (1939) mágikus realista fantasyjára vagy a belsővé tett ellenállás parabolájának számító Waldgangra (1951). Ha azonban egyetlen valódi kultkönyvet kellene kiválasztani, bizonyára minden Jünger-rajongó A munkás mellett döntene, melyben a legnagyobb hatású, legkülönösebb tartamú és leglebilincselőbben megírt elképzelését adta elő. A könyv egyszerre olvasható történetfilozófiai traktátusnak, technorealista koncepciónak és politikai kiáltványnak. A munkás 1932-es megjelenése óta szemernyit sem vesztett aktualitásából, sőt számos eleme korszerűbb, mint valaha, bizonyítva, hogy még mindig a Munkás korában ékünk.

A két részre osztott nagyesszé először az I. világháborúba torkolló polgári berendezkedés végét s vele párhuzamosan a Munkás alakjának felemelkedését mutatja be, majd a típushoz tartozó »új stílust« jellemezte. A Munkás mindenekelőtt kollektív titáni alak, amely képes a technológiát a nagy fausti világátalakítás céljára munkába fogni. Egykori magántitkára, Armin Mohler fején találta a szöget, amikor úgy fogalmazott, hogy A munkás »a heroikus realizmus bibliája«, de az sem rossz megfogalmazás, mely szerint »a konzervatív forradalom magna chartája« volna (Lothar Baier). És valóban, az olyan fogalmak, mint a heroikus realizmus és az organikus konstrukció, a tervtáj vagy a munkaállam olyan kifejezések voltak, amik hűen tükrözték azt a sötét modernizmust, amit a »reakciós futurista« konzervatív forradalom magáénak mondhatott. A kötet alapvető hatást gyakorolt német kortársai közül Ernst Niekischre, Martin Heideggerre, később pedig a francia Paul Virilióra és honfitársára, Guillaume Faye-ra.

A megjelenés körül rádióinterjút adott, amelyben úgy fogalmazott, hogy »a feladatom az, hogy ma mindenütt megnyilvánuló perspektívákat meghosszabbítsam és egy közös kiindulóponthoz kössem – ezt találtam meg a munkás alakjában«. A könyv utolsó, valóban látomásos részében a szerző globális méretekben gondolja el a Munkást, aki a világrend tekintetében önellátó szférákat hasít ki a Földből. Ez a gondolat márpedig igen aktuális, hiszen a világrendszerváltás éppenséggel nagytéralapú multipoláris berendezkedést céloz.”

Nyitókép forrása: Békés Márton Facebook-oldala