Fordulat: a liberális nyugati bevándorláspolitika elérte a csúcspontját

Egyszerűen nem értem, miért lepett meg bárkit az elmúlt időszak legjelentősebb külpolitikai eseményeinek egyike, a New York-i polgármester-választás eredménye. A bevándorlás miatti internetes felháborodást, az elkeseredést, a 9/11-mémeket, a muszlimellenes hangulatkeltést mind értem, az antikommunista felhorgadásban még nekem is van némi részem. De maga az eredmény egyáltalán nem ért váratlanul. Csak idő kérdése volt.

– így szól Zohran Mamdani győzelmi beszédének talán leglényegesebb része. Elsőként talán fel sem tűnik, hogy kik hiányoznak leginkább ebből a meglehetősen színes listából, de segítek: az amerikaiak.

Félreértés ne essék, a győzelemben valószínűleg része volt egy

• ultraliberális,
• Trump-ellenes,
• szélsőbaloldali vagy
• egyenesen kommunista rétegnek,

akik szokás szerint hasznos idiótaként álltak be az aktuális dolog mögé, amely köszönőviszonyban sincs a saját kultúrájukkal, sőt egyenese veszélyezteti és felszámolni szándékozik azt. Ebben sincs semmi meglepő. Ahogy abban sem, hogy említésre sem méltatta őket az aktuális kedvencük. A mór megtette kötelességét...

De mit is üzen az eredmény és ez a pár sor? Miért olyan jelentős, hogy kimaradtak belőle a hagyományos New York-i őslakosok? Azt, hogy most már ők vannak többségben. Az idegenek. A nem-amerikaiak. Azok, akiket milliószámra importált a Joe Biden mögött megbúvó adminisztráció.

Akiktől a liberális politika azt remélte, hogy majd engedelmes demokrata-szavazók lesznek, akik örök életükre, kritika nélkül hatalomban tartják majd a saját hazájuk és népük gyűlöletébe bemerevedett, a washingtoni pénzcsapokhoz hozzávízkövesedett elitet.

A bevándorlás mint identitásképző folyamat

De a mostani eredmény azt jelzi, hogy sikerült túl sokat markolni a „jóból”, és a remélt voksrabszolgák túlterheléses támadásával a demokraták véletlenül átugrottak egy politikai lépcsőfokot, és saját magukat tették zárójelbe. Ugyanis évtizedek óta hangoztatott politológiai alapvetés, hogy amint a migránsok elérnek egy kritikus tömeget, már feleslegesnek fogják érezni, hogy azokra vesztegessék a szavazataikat, akik oly buzgón tárták szélesre előttük az adott ország, állam, vagy akár város kapuit.

Minek ikszeljenek az egyik kezükben szivárványos és palesztin zászlót lóbáló, a másikkal épp az ő zsebükben is turkáló politikusokra és a mögöttük álló üzletemberekre, amikor ott van egy fickó, akinek a politikai identitása – az elborult kommunista utópiák hangoztatásán túl – arra épül, hogy az őslakosokhoz képest ő a más, ő az idegen, tehát pont olyan, mint ők? Miért ne állnának be egységesen egy olyan ember mögé, aki nyíltan és a legradikálisabban szembemegy azzal az országos, szövetségi politikával, amely azt mondja, hogy épp elég volt „az idegen szép, az idegen jó” uralmából?

A mostani választás azt mutatta meg, hogy ezeken a migráns tömegeken már nem fog az Egyesült Államok olvasztótégelye. Mert épp azok csavarták le alatta az integráció, a beilleszkedés, az elvárások, a normakövetés és a pozitív ösztönzés lángjait, akik ma még talán ünneplik ezt a látszólag nekik kedvező győzelmet, de akiknek holnap már keserű szájízzel kell tudomásul venniük, hogy saját kreálmányuk, a csupán bevándorlóságában, idegenségében egységes, de annál szilárdabb identitású massza, túllépett rajtuk.

A pesszimistának és vészmadárnak bélyegzett, előre gondolkodni képes megmondóemberek, elemzők, politikusok és közéleti figurák még a baloldalon is évtizedek óta figyelmeztettek arra, hogy előbb-utóbb bekövetkezik ez a fordulat. Attól pedig, hogy a bevándorlók maguk közül választanak politikai vezetőket, csak egy hajszálra van az a helyzet, amikor saját politikai mozgalmakat, pártokat hívnak életre. Ezzel párhuzamosan pedig eldobják maguktól a liberális pártokat, akik egyébként pont azzal a felsőbbrendű gőggel és paternalista lenézéssel óhajtották kihasználni őket, amellyel az ellenoldalt szokták jellemezni.

A New York-i eseményekhez hasonlóan, de talán még sokkolóbban és tömörebben mutatja be ezt a folyamatot a London egyik kerültében nemrég lezajlott UKIP-ellenes – valójában az őslakos britek ellen szóló – muzulmán erődemonstráció. Itt az egységesen feketébe öltözködött, arcát símaszkkal eltakaró, szándékosan agresszív benyomást keltő tömegből valaki az alábbi interakció keretében tett helyre egy, a menet szélén ácsorgó, tipikus, középosztálybeli fehér liberális aktivistát, miután az sérelmezte, hogy valaki meglökte:

„Semmi szükség erre, tesó, egy oldalon állunk.

Nem, nem állunk.

De, tesó.

Nem.„

Ebben a velős párbeszédben, és főleg annak a hangnemében minden benne van, amit a New York ma a nyugati világnak üzen. És ne legyenek illúzióink: ami a legnyugatibb Nyugaton történik, az előbb vagy utóbb, ha kell, tűzzel-vassal, de elérkezik Európába. Ha nem leszünk kellően résen, akkor pedig bármennyire is tűnjön most távolinak és elképzelhetetlennek – pár éve még Amerikában is annak tűnt – a Kárpát-medencébe is.

***

Fotó: TIMOTHY A. CLARY / AFP

***