A zsidó, aki elvándorolt a baloldalról, és sosem nézett vissza – Norman Podhoretz örökségéről

Bár a magyar nyilvánosságban lényegében egyetlen cikk sem született róla, de december 18-án elhunyt Norman Podhoretz, az amerikai neokonzervativizmus (egyik) atyja, 1960 és 1995 között az egykoron meghatározó Commentary folyóirat főszerkesztője. Vezetése alatt az obskúrus, meglehetősen baloldali zsidó folyóiratból az amerikai neokonzervatívok legszínvonalasabb (és legélesebb) szócsöve lett, mely nem egyszerűen kommentálta az amerikai külpolitikát, de sokszor meg is határozta és irányba is állította azt. Nem lehet vitás, hogy Podhoretz fénykorában hihetetlenül befolyásos és meghatározó közíró volt az óceán túloldalán, sőt, hívei (és kritikusai szerint) olyan időszak is akadt, főleg az iraki háború első éveiben, amikor a leginkább meghatározó gondolkodó volt.

Podhoretz 1930-ban született New Yorkban kelet-európai zsidó szülők gyermekeként, egy olyan környéken, ahol csak szegény olaszok, zsidók és feketék éltek:

Szülei baloldaliak voltak, nővére egyenesen a szocialista mozgalomban volt aktív. A kiváló tanuló ösztöndíjjal a Columbia Egyetemre került, ahol angol irodalomból diplomázott, de elvégezte a Zsidó Teológiai Szeminárium héber irodalmi képzését is, később az amerikai katonai hírszerzésnél szolgált néhány évet. 1960-ban vette át a Commentary folyóirat főszerkesztői posztját, egy olyan időszakban, amikor az amerikai liberálisok elkezdték megkérdőjelezni az amerikai értékeket, és a baloldal Izrael ellen fordult. Válaszképp Podhoretz és szerkesztősége a liberalizmust kezdték megkérdőjelezni, és a baloldal ellen fordultak. Ez nem jelenti azt, hogy automatikusan rajongani kezdtek volna az amerikai jobboldalért, akikkel szemben még mindig többször idegenkedtek – emlékezetes volt, amikor Russel Kirk megjegyezte, hogy Amerika fővárosa Washington, nem pedig Tel Aviv, mire válaszul Podhoretz leantiszemitázta a filozófust. Ennek ellenére beismerte, hogy „csak a konzervatívok között találtam intellektuális barátokra”.

S bár 

az igazság az, hogy a republikánusok az 1990-es és a korai 2000-es években szinte mindenben az ő vonalát követték. Támogatta a NATO kiterjesztését, támogatta az összes fontosabb amerikai katonai beavatkozást 1989 után, támogatta a kapitalizmust és az adócsökkentéseket, talán egyedül a bevándorlás kérdésében járt külön utat (melyet azonban élete végére ő is kritizálni kezdett, tisztázván, hogy a nagy bevándorlási hullámok után nagy szünetekre van szükség, és hogy akkor lehet Amerikába jönni, ha az ember aztán amerikainak neveli a gyerekeit). Egyik könyve egyenesen az „iszlamofasizmus” elleni háborúról szólt. Örökségét ma részben a Trump-ellenes neokonok viszik tovább, ami rámutat arra, mennyire egyedül is maradt Podhoretz utolsó éveiben – intellektuális értelemben. Saját fiával, John Podhoretz újságíróval nyilvánosan is vitatkoztak, mert utóbbi a „Trumpot soha!”-mozgalomhoz sorolható, bár az utóbbi időben felengedni látszott e téren. Apja, Norman azonban úgy érezte, nincsen választása, mert mint érvelt, 13 unokája és 16 dédunokája van, és ezért „nem hagyhatja sorsukat a szerencsére”.

Podhoretz életét tekintve nem csak az szembetűnő magyar szemmel, hogy olyan dolgokat képviselt, amelyek a hazai közéletből teljességgel hiányoznak – intellektuális felkészültséget, színvonalat, eleganciát és mértéktartást –, hanem az is, hogy nézeteit képes volt revideálni, és baloldali-liberális gyökereit újragondolva csatlakozni – legalábbis a legtöbb fundamentális kérdésben – a jobboldalhoz —, no nem azért, mert a jobboldalnak mindenhol és mindig igaza van, hanem mert empirikusan észlelte a körülötte lévő realitás megváltozását. 

George W. Bush, Sarah Palin támogatója lett. Önmagát néhány évvel halála előtt úgy definiálta, hogy ő „anti-anti-trumpista”, mert bár „nem rajong” érte, mert az amerikai elnökkel szembeni gyűlölet a baloldalon (és a jobboldal egy részén) szerinte egyszerűen „aránytalan” volt. Úgy vélte, egyedül Trump képes megállítani a „gonoszt”, és ez az érvelés sokat elmond világnézetéről: minden hibája dacára Podhoretz továbbra is úgy vélte, hogy Amerika jó, és diktatorikus ellenfelei gonoszak. Az objektív nekrológ-írónak pedig fel kell tennie a kérdést: az értékelés egyszerű és csupasz mivolta dacára nem tartalmaz bizonyos határozott valóság-elemeket?

és tény, hogy támogatta Amerika iraki beavatkozását – olyan információkra hivatkozva, amelyeket akkoriban széles körben elhittek -, és már 2007-ben támogatott volna egy iráni beavatkozást. Utóbbira végül tavaly nyáron sor került, s az – „csodák csodájára” – nem borította lángba a világot. Egy másik esszéjében azt írta, hogy ha Izrael kivonul a „megszállt területekről”, akkor majd újra és újra be kell vonulnia oda, mert a palesztinok rakétatámadásokat és mészárlásokat rendeznek majd onnan a zsidók ellen. Ki vitatkozna ma ezzel a megállapításával?

Bármennyire is kritizálják őt a „be nem avatkozás” hívei, jelenleg úgy néz ki, nem tévedett sem Irán, sem a palesztinok, sem Oroszország kapcsán (utóbbi esetében azt az álláspontot képviselte, hogy a Szovjetunió felbomlásával az oroszok által jelentett kihívás nem ért véget, és nem szabad felengedni az oroszokkal szemben). 

Ezt a nézetet lehet szeretni vagy nem szeretni, de abban biztosak lehetünk, hogy őszinte volt, és öröksége máig meghatározza nem csak a „héjákat” és a középen álló republikánusokat, de akarva-akaratlanul még a „be nem avatkozás-párti” amerikai jobboldalt is, Trumppal az élen.

Szép tradíció a zsidóságban, hogy a halott neve mögé hozzáteszik: zikhrono livrakha, amit magyarul a kissé körülményes „emlékéből fakadjon áldás”-sal fordítanak, noha szó szerint annyit tesz, hogy „emléke (legyen) áldássá”. S az utóbbi időben búcsút intettünk Jahja Szinvárnak, Iszmail Hanijének, Hasszán Naszrallahnak, Basar el-Aszadnak, legújabban Nicolás Madurónak, és remélhetőleg rövidesen Ali Hámenei ajatollahnak is. Valóban: Norman Podhoretz emlékéből, örökségéből áldás fakad.

(Fotó: Wikimedia Commons)