Kate Winslet karácsonyi drámája áldozatul esett a Netflix kvótarendszerének

Miután June nem sokkal karácsony előtt rosszul lesz, négy, egymással már régóta beszélő viszonyban is alig lévő gyermeke kénytelen találkozni. Amikor kiderül, hogy a nőnek már nem sok van hátra, a vitákat elkerülése végett gondosan beosztják, ki mikor látogatja őt a kórházban, nehogy átfedés legyen az időpontok között. A konfrontációk azonban elkerülhetetlenné válnak, így a hosszú évek óta elnyomott sérelmek sorra felszínre kerülnek. 

A testvérek közül az egyik végtelenül racionális, rideg és karrierista, a másikat megtörte az, hogy állandóan úgy érezte, sikeres nővére árnyékában él, a harmadik a spiritualizmusban és hedonizmusban keresett menedéket, az egyetlen fiúnak pedig szemlátomást kisiklott az élete; búbánatos, ám arra nem igazán kapunk magyarázatot, mi is a problémája. Ergo, ha fel kell vázolni, milyen ellenpontok mentén távolodhatnak el egymástól családtagok, akkor – a politikát leszámítva – a forgatókönyv nagyjából azokat a törésvonalakat rajzolja meg, amelyek a legtöbb ember számára elsőre eszébe jutnának. 

Mégis, a film kezdetben rendkívül izgalmasan építkezik és tárja fel a karakterek hátterét, miközben a humornak köszönhetően mégsem érezzük úgy, hogy lenyomnának a víz alá. A mély dráma mellett az állandóan söröket szisszentő apuka és a gyógyító energiákban és egyéb ezoterikus marhaságokban hívő lánytestvér feledteti, hogy a játékidő nagy részében kórházi folyósokon vagy éppen egy asszony halálos ágya mellett üldögélünk. És nem lehet panasz a színészi alakításokra sem, Kate Winslet, Toni Collette, Johnny Flynn és Andrea Riseborough négyese is kiváló, a szüleiket megformáló Helen Mirren és Timothy Spall azonban idős veteránok módjára játsszák le őket. 

A piros lámpa először akkor kezdett el világítani, amikor Kate Winslet karaktere észreveszi, hogy havazik kint, ezért az anyja ágyát az ablakhoz tolja, majd elhangzik az a mondat, hogy ha meghal, karácsonykor hópelyhek formájában tér vissza. Alapvetően hatalmas mínuszpont, hogy nem tud olyan léptékűvé válni a globális felmelegedés, hogy a havazást ne erőltessék bele a mai napig még egy nagyvárosban játszódó karácsonyi filmbe is, noha az ilyesmi lassan a science-fiction kategóriájába tartozik. De sokkal megrendítőbb volt ennél annak felismerése, 

Utóbbi pedig a legpesszimistább sejtésemet is felülmúlta: ilyen negédes, gejl ízléstelenséget nagyon régen láttam. Értem, hogy a karácsonyi filmekben kellenek a nagy érzelmek, de ilyen ordenáré mértékben és hazug módon az egész visszafelé sül el, és megöli az ünnepi hangulatot. A stáblista után be is tettem gyorsan az It: Welcome to Derry egyik részét, hogy némi horrorral visszanyerjem a lelki egyensúlyt. 

Olyan érzésem volt a Búcsú June-tól nézése közben, mintha Kate Winslet szeretett volna készíteni egy karakterközpontú drámát a Nem félünk a farkastól vagy az Augusztus Oklahomában mintájára, majd a forgatás kellős közepén beállított volna a Netflix vezérigazgatója, hogy ,,a lónak a nagy büdös micsodáját nyomassza emberi problémákkal a nézőket, kisasszony, karácsonyi filmet kérünk és az LMBTQ-kvótáról se feledkezzen meg”. 

A megdorgálás után pedig Winslet lesütötte a szemét, kihajította a forgatókönyvet az ablakon, 

És mindez pozitív sztereotípia a részemről, ugyanis, ha van olyan ötvenes művésznő Hollywoodban, akit klasszikus értelmiséginek képzelek el magánemberként, akkor az Kate Winslet. De lehet, hogy megalapozatlan ez a képem róla, és korántsem olyan jó ízlésű, mint gondoltam. 

Nyitókép: Kate Winslet és Helen Mirren a Búcsú June-tól című filmben. (Netflix)