Ez persze csak feltételezés, de a színésznő első rendezése bámulatosan omlik össze félidőben. A Búcsú June-tól garantáltan nem lesz ünnepi klasszikus.
Miután June nem sokkal karácsony előtt rosszul lesz, négy, egymással már régóta beszélő viszonyban is alig lévő gyermeke kénytelen találkozni. Amikor kiderül, hogy a nőnek már nem sok van hátra, a vitákat elkerülése végett gondosan beosztják, ki mikor látogatja őt a kórházban, nehogy átfedés legyen az időpontok között. A konfrontációk azonban elkerülhetetlenné válnak, így a hosszú évek óta elnyomott sérelmek sorra felszínre kerülnek.
Kate Winslet rendezése eleinte annak dacára is mesteri, hogy eléggé közhelyes ellentétekre épít.
A testvérek közül az egyik végtelenül racionális, rideg és karrierista, a másikat megtörte az, hogy állandóan úgy érezte, sikeres nővére árnyékában él, a harmadik a spiritualizmusban és hedonizmusban keresett menedéket, az egyetlen fiúnak pedig szemlátomást kisiklott az élete; búbánatos, ám arra nem igazán kapunk magyarázatot, mi is a problémája. Ergo, ha fel kell vázolni, milyen ellenpontok mentén távolodhatnak el egymástól családtagok, akkor – a politikát leszámítva – a forgatókönyv nagyjából azokat a törésvonalakat rajzolja meg, amelyek a legtöbb ember számára elsőre eszébe jutnának.
Mégis, a film kezdetben rendkívül izgalmasan építkezik és tárja fel a karakterek hátterét, miközben a humornak köszönhetően mégsem érezzük úgy, hogy lenyomnának a víz alá. A mély dráma mellett az állandóan söröket szisszentő apuka és a gyógyító energiákban és egyéb ezoterikus marhaságokban hívő lánytestvér feledteti, hogy a játékidő nagy részében kórházi folyósokon vagy éppen egy asszony halálos ágya mellett üldögélünk. És nem lehet panasz a színészi alakításokra sem, Kate Winslet, Toni Collette, Johnny Flynn és Andrea Riseborough négyese is kiváló, a szüleiket megformáló Helen Mirren és Timothy Spall azonban idős veteránok módjára játsszák le őket.
Az év legkellemesebb meglepetése, gondoltam az első fél órában, mégis mi romolhatna el? Hát, nagyjából minden.
A piros lámpa először akkor kezdett el világítani, amikor Kate Winslet karaktere észreveszi, hogy havazik kint, ezért az anyja ágyát az ablakhoz tolja, majd elhangzik az a mondat, hogy ha meghal, karácsonykor hópelyhek formájában tér vissza. Alapvetően hatalmas mínuszpont, hogy nem tud olyan léptékűvé válni a globális felmelegedés, hogy a havazást ne erőltessék bele a mai napig még egy nagyvárosban játszódó karácsonyi filmbe is, noha az ilyesmi lassan a science-fiction kategóriájába tartozik. De sokkal megrendítőbb volt ennél annak felismerése,
hogy egy ormótlan nagy giccs felé haladunk.
Utóbbi pedig a legpesszimistább sejtésemet is felülmúlta: ilyen negédes, gejl ízléstelenséget nagyon régen láttam. Értem, hogy a karácsonyi filmekben kellenek a nagy érzelmek, de ilyen ordenáré mértékben és hazug módon az egész visszafelé sül el, és megöli az ünnepi hangulatot. A stáblista után be is tettem gyorsan az It: Welcome to Derry egyik részét, hogy némi horrorral visszanyerjem a lelki egyensúlyt.
Olyan érzésem volt a Búcsú June-tól nézése közben, mintha Kate Winslet szeretett volna készíteni egy karakterközpontú drámát a Nem félünk a farkastól vagy az Augusztus Oklahomában mintájára, majd a forgatás kellős közepén beállított volna a Netflix vezérigazgatója, hogy ,,a lónak a nagy büdös micsodáját nyomassza emberi problémákkal a nézőket, kisasszony, karácsonyi filmet kérünk és az LMBTQ-kvótáról se feledkezzen meg”.
A megdorgálás után pedig Winslet lesütötte a szemét, kihajította a forgatókönyvet az ablakon,
és szolgai módon teljesítette az elvárásokat.
És mindez pozitív sztereotípia a részemről, ugyanis, ha van olyan ötvenes művésznő Hollywoodban, akit klasszikus értelmiséginek képzelek el magánemberként, akkor az Kate Winslet. De lehet, hogy megalapozatlan ez a képem róla, és korántsem olyan jó ízlésű, mint gondoltam.
Nyitókép: Kate Winslet és Helen Mirren a Búcsú June-tól című filmben. (Netflix)
Persze nem a szó politikai, hanem szellemi értelmében. Angolként valahogy otthonosan mozog a világ bármely tetszőleges pontján. Ilyesmire mi, magyarok soha nem voltunk és nem is leszünk képesek. Győrffy Ákos írása.
A Nemzeti Filmintézet elnökével az előző hat év stratégiai fejlesztéseit értékeltük a Budapesten forgó világklasszis alkotásoktól a magyar Oscarokon át a hazai filmes termésig.
Alapvető emberi jog, hogy aki akarja, annak lehessen gyereke; és bűn, hogy a káros vegyi anyagok elveszik tőlünk ezt a jogot. A Műanyagdetox című mozi bőven kínál gondolkodnivalót e téren.
Felfedezték Tótékat, film készül az örkényi novellából.
Nem akármit láthattak a figyelmes járókelők.
Szeretném jelezni Jámbor Andrásnak, hogy utolsó mondatának a Tisza eleget tett, és átgondolta Vitézyhez fűződő viszonyát.
A sport világában nem fogadták egyöntetű lelkesedéssel a lehetséges kinevezést.
A volt helyettes államtitkár kifejtette, fizetésének hat havi összege jár neki juttatásként, amit elvár Magyar Pétertől, hogy kifizessen.
