Az örökkévalóság hatókörében

(Az alábbi írás az Ars et Viriditas – Az élet teljességét átfogó kultúráért című sorozat 1. részeként jelenik meg. A sorozat további részeit ide kattintva olvashatja el.)

*

„Az emberek többsége még ma is hajlamos összekeverni az élvezeteket a boldogsággal és olykor mindannyiunknak nehezére esik más perspektívából tekinteni az életünkre. Ezzel szemben (…) mindannyian a teljesség jóval mélyebb és tartósabb élményére vágyunk [annál, amit a pillanatnyi örömök adhatnak…] – ezt az állapotot belső lehetőségeink kibontakoztatásával, illetve az értékeinkkel összhangban vezetett élettel lehet elérni.”
Donald Robertson

A mai közfelfogás szinte kizárólag cselekvések egymásból következő sorozatára korlátozza az életet. Az emberi tevékenységekre, illetve azok pozitív vagy negatív eredményeire összpontosít, a szinte pillanatok alatt tovatűnő jelenségekbe merülve. Kevésbé fordít figyelmet a szemlélődés és megismerés értékére, valamint szerepükre az igazán maradandó javak megszerzésében. A társadalmi működés túlnyomórészt egy olyan embertípust helyez előtérbe, aki kiteljesedésre, egyéniségének, tehetségének érvényesítésére, kamatoztatására vágyik, ebből kiindulva cselekszik és ezt támogatva igyekszik életét berendezni, hogy lehetőségeihez mérten jól érezhesse magát a bőrében. S ez még talán a jobbik eset, ha arra gondolunk, hogy más perspektívákat nélkülözve mennyien vesztegetik el életüket a vég közeledtével döbbenve rá, hogy fáradozásaikban mi volt igazán értékes és mi nem. Ezzel együtt

S ha egy emberi közösségnek nagyrészt olyan hozzáállás és cselekvésmódok alakítják életkörülményeit, amelyek a fizikai vagy lelki következményeket felülmúló értékekre, összefüggésekre nincsenek tekintettel, és ennek megfelelően egyéni elképzelések, vágyak, szenvedélyek által kijelölt utakra terelik az élet folyását, úgy nem véletlen, hogy civilizációnk pusztán válságok sorozatában képes „működni” és egyáltalán tételezni önmagát. A modernitás – és ami utána jött – szintén ilyen válságjelenség. Alapeleme a krízis, ami életünk eltávolodását jelenti életfeletti gyökereitől. Ez az elszakadásra irányuló – egyébként teljes mértékben sohasem megvalósítható – törekvés pedig befolyásolja az emberről és a természetről alkotott szemléletet, hatással van a mindennapi életre és általában véve az életberendezkedésre.

Az emberiség válságával és a civilizációk hanyatlásával kapcsolatos szempontokat már sokan és régen kifejtették. Hamvas Béla például közel száz évvel ezelőtt, az 1930-as évek végén egy kötetnyi, több mint nyolcszáz tételt számláló bibliográfiát készített erről a kérdéskörről. (1) A válságtan, vagy krizeológia nemcsak az összeomlásról vagy a túlélés lehetőségeiről szól. Alapszövegei a megélhetési, pszichológiai, társadalmi, gazdasági, kultúrtörténeti szempontokra figyelve filozófiai, metafizikai összefüggésekkel is foglalkoznak. A legjobb szövegek pedig elsősorban ilyen alapvetéseket vizsgálnak, tegyük hozzá, nem azért, mert a szerzőknek annyi idejük volt „filozofálni”, hanem mert ezeken a síkokon adható érdemi válasz e jelenségekre.

E szövegekből kiderül, hogy az események szakaszos, összeomlásszerű lefutásában ma sincs semmi új, pusztán megjelenési módjaiban találkozunk újnak látszó formákkal. Ugyanakkor ezek alapján a modernitást és a széthulló maradványaiból összerakott „építményeket” nem önmagukban véve az emberi tevékenység, a technika, a tudomány vagy a gazdaság miatt minősíthetjük a létezés egészére nézve rombolónak, hanem mert a modernitás lényege, hogy az ember életének kiteljesítését transzcendencia nélkül kívánja megvalósítani, a cselekvő és megismerő, racionális és érzelmi képességeit meghaladó természetfeletti valóságokat elutasítva. Úgy definiálja önmagát, közösségeit és környezetét, hogy egyszersmind leválasztja transzcendens eredőitől, és ebből kiindulóan hagyományaitól és azok szellemi forrásától elfordulva tesz erőfeszítéseket a civilizáció és a kultúra fenntartására. Racionalizmus, pozitivizmus, pragmatizmus, materializmus, álspiritualizmus, szcientizmus, moralizmus, pszichologizmus stb. mind egyenértékűen ebbe az irányba mutatnak. Az „izmusok” (más szavakkal az öröklét törvényeiről és az egészséges gondolkozás alapelemeiről megfeledkező ember elmeszüleményei) a felvilágosodást követően oly mértékben átszőtték az antropológiai és kozmológiai, kulturális, társadalmi és gazdasági szemléletet és a belőlük fakadó cselekvésmódokat, hogy

A nyugati emberben e folyamatok alapját képező nézőpontváltás gyakorlatilag a felvilágosodás idejére végbement. Lénye elidegenedett attól az alapélménytől és felismeréstől, hogy életünk és világunk az örökkévalóság hatókörében nyer értelmet, és fokozatosan elfogadta, hogy a földön elérhető javakon kívül más nem adhat létbiztonságot, célt, keretet és tartást az embernek. Ahogy a francia forradalom is bizonyította (2), a transzcendenciától való elszakadás együtt jár egy újfajta érvényesüléssel és individualizmussal, amely elveti az örökkévalóságban nyugvó – nemes és valóban arisztokratikus – értékeket. A profán, vagy laikus szemlélet sajátos magabiztossággal „vet véget” a teológiai alapokon nyugvó világrendnek, közösségi és egyéni normák érvényének, Isten akarata helyett az emberi akaratot középpontba helyezve. „Véget vet”, vagyis a legalapvetőbb és legemberibb tapasztalást semmibe véve elfogadja és

ami persze a véletlenek összjátékának eredménye, s ebben az Isten nélküli világban az embernek „saját” célokat kell kitalálnia, amelyek eléréséért bármit és bárhogyan megcselekedhet teremtője nélkül, hiszen innentől kezdve az istenhit nem több puszta babonaságnál. 

De ne szaladjunk ennyire előre. Luc Ferry – aki egyébként maga is a szekuláris humanizmus vonalán gondolkodik – találóan összegzi, hogy a huszadik századra hová vezetett az újfajta norma, és hogyan alakult ki az erkölcs világi felfogása, majd az úgynevezett „érvényesülés etikája”. Bár Ferry a demokratikus társadalmakat elárasztó „zöld hullám”, az 1960-as, ’70-es évek intellektuális és morális légkörét meghatározó elemeket próbálja feltárni, jól megragadja azokat a főbb pontokat, amelyek egyértelműen a profán szemlélet elterjedéséhez köthetők, és mára szinte maguktól értetődő tudati, gondolkodásbeli alapot képeznek a felnövekvő nemzedékekben.

Könyvének egy másik pontján Ferry kibontja a szekularizáció hagyományellenes támadásainak különböző szakaszait. Ezek a támadások a laikus látásmód akár erőszakos terjesztése mellett célzottan az olyan vallásfelfogás ellen irányultak, amely szerint a vallásban „fogalmazódik meg a lét értelméről, ha tetszik, »az értelem értelméről« szóló kérdés, a vallás szolgáltatja  a minden evilági részjelentést összefoglaló, teljes érvényű, egységes túlvilági jelentést.” (4) Miután pedig a religiónak ezt az átfogó és mindenkire változhatatlanul érvényes értelmét kikezdték, így az emberi lélekben egyfajta üresség támadt, és az életben is megnyilatkozó, de végső soron Istenben megvalósuló rendeltetést, értelmet, célt máshol kezdte keresni, tehát nem csupán megismerő, érzékelő és cselekvő képességeivel, hanem lényében szinte ösztönszerűen fordult az úgynevezett anyagi világban való kizárólagos „boldogulás” felé.

és hogy milyen fázisok vezethettek idáig, erre azonban most nincs lehetőség, és például a már említett válságtanhoz köthető irodalmak ezzel is behatóan foglalkoznak. Mindenesetre innentől kezdve az egyéni sorsokban megszűnt, vagy inkább egyre homályosabbá és elérhetetlenebbé vált az örökkévalóságra mutató jelentés és értelem. Így érkezünk el oda, hogy a dolgok és történések összefüggései, jelentései ma már csak

Ferry helyzetelemzése megmutatja azokat a pontokat és alapvető félreértéseket, amelyekre mai világunk önérvényesítő kultúrája épül. Rávilágít a transzcendencia életmeghatározó jelentőségének elutasításával járó szemléletváltásra, amely az élet értelmére, a világban való szerepünkre, kiteljesedésünkre, ha úgy tetszik, hivatásunkra, cselekedeteink értelmére vonatkozik, és amelyre az ember fölépítette a modern civilizációt működtető „hitrendszereit”. Ahogy Rutilio Sermonti lényegre törően megfogalmazta: „mikor kétszáz esztendővel ezelőtt a diadalittas felvilágosodás kinyilvánította a Babona korának végét, nem történt más, mint hogy egy sor még otrombább babonára alapozva, darabról darabra haladva felépítettek egy egész kultúrát. Szép munka, annyi bombasztikus kiáltvány után! Jó néhány ilyen babona létezik, egymástól kölcsönösen függenek és sűrű szövevényt alkotnak. (…) négy alapvető kategóriába csoportosíthatjuk ezeket (…):

E „szemléleti beállítottságok” egyébként Ferry elemzésében is feltűnnek: tipikus szekuláris előítéletek és téves előfeltevések, amelyeket ugyanúgy elfogad az ember rendeltetésére, az istenhit lényegére, a vallás és társadalom kapcsolatára vonatkozóan. S mint fentebb kiderült, az ember lehetőségeit és életfelfogását meghatározó szemléletváltás fordulópontja pontosan e kulcstémák mentén azonosítható.

Kár lenne tagadni, hogy a szóban forgó „érvényesülési és demokratikus individualizmus” bizony ma is a társadalom fő hajtóereje, motivációs bázisa. A létbiztonság érzetének és gazdasági feltételeinek kialakításától az egyéni ösztönzésekig, az egzisztencia megteremtésétől a szórakozásig – mind mind átitatott az önérvényesítés fentebb vázolt hamis elképzelésével. És fájdalmas, de a vallásos érzület sem menekül meg ettől, mert a személyes és közösségi életben a vallás egyre inkább háttérbe szorul mint a lét értelmét hordozó, Istentől származó olyan valóság, amely „összeköti az embereket, teológiai-politikai modell szerint biztosít számukra társadalmi kapcsolatrendszert”. (7) Hol vagyunk már attól közösségileg, hogy az élet mindennapi lüktetésében ez húsbavágó, egzisztenciánkat meghatározó életvalóság legyen, ne pusztán fogalmi, szóbeli, erkölcsi vagy külső normáknak megfelelő igazodási pont, hanem az egyetlen lehetséges világmodell és életmódunk alapja?

Dr. Caird végletesen korlátozott szempontjai úgyszintén jól tükrözik a társadalmi együttélésben és a kulturális életben is megtestesülő mentalitást. Ahogy Philip Sherrard teológus részletesen kimutatta tanulmányában, a modern technológia sem tud kilépni ebből, amennyiben nem más, „mint ez a koncepció igába hajtva és munkára fogva. (…). Nagy ára van azonban annak, ha az ember olyan művi és mechanizált társadalmat épít ki maga köré, mint a miénk; nevezetesen, hogy csak azzal a feltétellel létezhet benne, ha alkalmazkodik hozzá. Ez a büntetésünk. A társadalmi forma, melyet felvettünk, szükségleteinek megfelelően megnyirbálja tudatunkat, tapasztalásunkat ennek imperatívuszai fogják megszabni.

Arra törekszik, hogy egész érzelmi területeket kapcsoljon ki életünkből, követelve, hogy új fajta lénnyé váljunk, amely már nem emberi, sem a vallásos, sem pedig a humanisztikus korok felfogása szerint”. (9) Valóban, a nyugati civilizáció irányadó és működésben lévő eszmei, gondolati és érzelmi mintáit nézve alig van társadalmi, kulturális vagy gazdasági relevanciája annak, hogy a teremtésnek és benne minden egyes emberi léleknek a mennyei tökéletesség és teljesség a természetfeletti végső célja, és hogy a közjó mint társadalmi feltételrendszer e végső célból vezethető le. Ebben a perspektívában kérdezhetjük: vajon a gyakorlati élet szövetét mennyiben hatja át a tudás, hogy a természet és a civilizáció esetében is léteznek örök princípiumok, egyetemes valóságok, amelyek nemcsak feltételezik a világegyetem létezését és élettel töltik meg azt, de alapvető mértéket és normát jelentenek az embernek, a szeretet és a szabadság angyali és segítő megnyilvánulásaiként? 

De álljunk meg ezen a ponton, és szakítsuk meg a további elemzést, amelynek se vége, se hossza nem lenne, és nem is lenne célravezető. E gondolatmenet csupán elnagyolt társadalmi összképnek tekinthető, amit homályosan vagy tisztábban, közvetve vagy közvetlenül, de mindenki ismer, érez lénye mélyén. Innen indulunk. Ugyanakkor, ha kizárólag erre összpontosítanánk, újfent nem a lényeggel foglalkoznánk, amit – a szemléletmód jelentőségét kiemelve – talán e rövid elemzéssel is sikerült körvonalazni. Másfelől, annak, aki életét nem a romlandó javakra szeretné építeni, és számol azzal, hogy mi következik majd „a halál színe előtt, ahol elkerülhetetlen a kérdés, hogy mit is jelent az élet” (10), felismerhető, hogy ha a szabadságot és kiteljesedést pusztán földi értelemben tételezzük is, 

Magunkba nézve itt ragadhatjuk meg azt a sarokpontot, amelyen törekvéseink iránya megváltoztatható, korrigálható a szemlélet és a cselekvés vonalán egyaránt. Mint fentebb láttuk, ezen a ponton megy végbe a szemléletváltás, amely tévútra és kilátástalanságba vezető individualizmusba és öntörvényűségbe torkollik, ha az ember elfordul az élet forrásától. De ez a fordulópontja annak is, hogy azonosítsuk azt az önpusztító létmódot, amely teljesen elutasítja és félreérti a létezésben és az emberi életben megmutatkozó tervszerűség, a személyiség és a szabadság, a célok és cselekvésmódok eredendő értelmét és az örökélettel való kapcsolatát. Íme, itt dől el, hogy az ember alkotóerői milyen irányban bontakoznak ki, és képesek-e isteni mintákhoz igazodni. Innen indulva tölthetjük meg újra élettel és igaz tartalommal, avagy az isteni kinyilatkoztatásban gyökerező szellemi erővel az olyan szavakat, mint hivatás, érdem, kötelesség, hierarchia, törvény, hűség vagy etika. Innen érthetjük meg, hogy az egyéni kibontakozás nem valósítható meg anélkül, hogy az ember saját akaratát Isten akaratához hajlítsa, és hogy „önmagunk építése” és „kiteljesítése” az emberi sorsra és az élet teljességére nézve messze többet jelent annál, mint az valamely ma divatos és népszerű életideálban megmutatkozik.

A javaslat, amire tehát fel kívánjuk hívni a figyelmet, s amit körüljárunk majd, mindössze annyi, hogy az emberi alkotóerőket újra tudatosan és szeretettel össze lehetne kapcsolnunk Isten alkotóerőivel. Nem egyéni koncepciók, hanem a keresztény hagyomány mentén. Hogy érdemes ebben elmélyülnünk egyéni és közösségi életünk szempontjából egyaránt.

A hagyomány az életadó és életet fenntartó szellemhez való szívbéli kapcsolódás módjának átadása is, aminek vannak emberi, társadalmi feltételei. Érdemes ennek megfelelően is közelítenünk az örökkévalóságra tekintő életfelfogáshoz. Miképpen a váltófutásban a futónak megfelelően edzettnek kell lennie, hogy átvegye a stafétabotot, úgy nekünk is készen kell állnunk lélekben, hogy az emberi és isteni alkotóerők összehangolása megvalósulhasson valóban üdvös távlatok és keretek mentén. Ez a folyamat pedig annak belátásával kezdődik, „hogy a körülöttünk épített társadalmi forma saját benső világunk tükre; saját benső világunk kivetülése. Tudatállapotunk és az emberi létezés legalapvetőbb valóságai irányába tanúsított attitűdjeink öltenek alakot és nyernek külső formát benne. Egy társadalom lehet az egység, a szépség és az értelem képmása. És lehet a szétesés, a csúnyaság és az ostobaság képmása is. Tőlünk függ, hogy melyik lesz.” (11) Feladatunk, hogy újra felfedezzük létezésünk alapélményét: az örökkévalóság hatókörében élünk, és az élet teljességének távlatai nem pusztán földi, egzisztenciális jelentőségűek, hanem azokat felülmúlóak.

***

 (1) Lásd Hamvas Béla: A világválság. Budapest, 2022, Medio Kiadó /Hamvas Béla Kiskönyvtár/.
(2)  Lásd Reynald Secher: A vendé-i mészárlás. Népirtás francia módra. Budapest, 2023, Századvég Kiadó. Valamint Michael Davies: For Altar and Throne. The Rising in the Vendee. St. Paul (MN), 1997, The Remnant Press. (Az utóbbi kötet hamarosan magyar nyelven is megjelenik Oltárért és trónért. A vendée-i lázadás címmel.)
(3)  Luc Ferry: Új rend. Az ökológia. Budapest, 1994, Európa Könyvkiadó /Mérleg/, 294–296. o. V. Tóth László fordítása. (A dőlt részek Luc Ferry kiemelései.)
(4)  Uo. 278. o.
(5)  Uo. 278–279. o. (A dőlt részek Luc Ferry kiemelései.)
(6)  Rutilio Sermonit: Összebékíthető-e az aktuális fejlődésmodell a környezettel? Ars Naturae (Szeged) 1–2. sz. (I. évf., 2010) 133. o. Kocsi Lajos fordítása. Online: https://arsnaturae.hu/index.php/hu/folyoirat_1_2/sermonti_fejlodesmodell
(7) Luc Ferry: i. m. 278. o.
(8)  Lásd Jacques Ellul: The Technological Society. New York, 1964, 27. oldaltól. Idézi Philip Sherrard. In uő: A modern tudomány és az ember dehumanizálódása. Ars Naturae (Szeged) 3–4. sz. (II. évf., 2011) 30. o. Farkasfia V. András fordítása. Online: https://arsnaturae.hu/hu/folyoirat_3_4/sherrard
(9)  A modern tudomány és az ember dehumanizálódása. I. m. 31. o.
(10)  XVI. Benedek: Spe salvi. A keresztény reményről. Budapest, 2025, Szent István Kiadó, 10. o. Diós István fordítása.
(11)  Philip Sherrard: i. m. 33. o.

(Nyitókép: Kocsi Lajos / Mandiner)

***

***