Ha nem találkozunk, a kisfiam lehet, hogy már nem él

– Úgy fogalmazott: valami más hívta. Mikor dőlt el, hogy mi lesz az a „valami más”?

– Egyetemista koromban egy nyári tábor alkalmával – ahová értelmi sérült fiatalokat kísértem – megismerkedtem egy négyéves, tündérien aranyos Down-szindrómás kislánnyal. Akkor dőlt el bennem: ha valaha az örökbefogadás mellett döntök, Down-szindrómás gyermekem lesz. Aztán évekig éltem szerzetesi életre készülve, a Szociális Testvérek Társaságában. 

Párkapcsolatra vágytam, anya szerettem volna lenni. Teltek az évek, jó néhány kanyarral az életemben, ám egyszercsak eljött az a pont, amikor már mindennél biztosabban éreztem: ideje, hogy anya legyek.

– Egy olyan történetről beszélgetünk, ahol a kezdeti elhatározást cselekvés követte. Egyszerű volt az út eleje?

– Éppen tíz éve advent előtt egészen intenzív és furcsa várakozás lett úrrá rajtam. Amint árulni kezdték a fenyőfákat, vettem egyet és rögtön fel is díszítettem, jóval karácsony előtt. Tényleg nagyon furcsa lelkiállapotban voltam. Azokban a napokban olvastam egy házaspárról, két Down-szindrómás örökbefogadott kisgyerekkel. Nekik akkor a Down Alapítvány Down Dada Szolgálatának vezetője, Steinbach Éva segített; én is felkerestem őt és kitettem elé a szívemet. Azt, hogy 

Sejtettem, hogy anyagilag-érzelmileg nem feltétlenül egyszerű a helyzet. Hosszan beszélgettünk Évával, aki végül kijelentette: igen, lehet realitása a dolognak, majd össze is kötött olyan családokkal, ahol örökbefogadott Down-gyerekeket nevelnek. 

– Egyedülállóként Down-szindrómás gyermeket örökbe fogadni – sokak számára halálugrásnak tűnhet.

– Nem volt teljesen új számomra ez a szituáció, hiszen akkor szociális munkásként már 30 éve foglalkoztam értelmi sérült emberekkel. Az ellátásban elég erős kapcsolatrendszerem működött, és azt is pontosan tudtam, hogy egy Down-szindrómás gyerek talán Budapesten van a legjobb helyen – például az itt működő Down Alapítvány a magzati kortól kezdve az idős korig segít az ellátásban, figyelemmel kíséri a Down-szindrómásokat. 

Végül felvettem a kapcsolatot a Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálattal, és elindítottuk a folyamatot. Valamivel később értesítettek, hogy lenne egy örökbe fogadható kislány. Találkoztunk, de kiderült, hogy operálhatatlan szívproblémája van, az orvosok másfél évet jósoltak neki, így nem mertem magamhoz venni. A kislány életében egyébként később felbukkant egy örökbefogadó házaspár, és ma is nagy boldogságban élnek, az orvosok jóslata ellenére. Újabb várakozás, aztán újabb telefon: a zalaegerszegi kórházban van egy kisfiú, akit elhagytak a szülei… 

Megengedték, hogy beköltözzek hozzá a kórházba, és három hét múlva már mehettünk is haza együtt.

– Hogyan kezdték el a közös életüket?

– Amikor feljöttünk Budapestre, azonnal elvittem Tomit orvoshoz. Kiderült, hogy a szívproblémája – mert neki is volt – sokkal rosszabb, mint eleinte gondolták. 

Hosszú- hosszú kórházi időszak vette kezdetét: szükségessé vált további műtéti beavatkozás, amikor is az orvosok felkészítettek a legrosszabbra. Vagyis, egyáltalán nem biztos, hogy Tomi túléli. A mélypontot talán akkkor értük el, amikor – a sokadik alkalommal – a gyerek lélegeztetőgépre került, és én kétségbeesetten már azt mondtam neki: 

Mintha ezzel üzent volna, hogy ne legyek szomorú, ő marad. Borzasztóan nehéz időszak volt, ha Tomi keresztszülei, a családom nem állnak mellettünk, nem tudom, miként éltük, éltem volna túl. De hála Istennek, meggyógyult a fiam: márciusban még elmegyünk egy szívkatéterezésre, és talán a továbbiakban gyógyszerre sem lesz szükség. 

– Eszébe sem jutott, hogy egészséges gyermeket fogadjon örökbe?

– Lehet, furán hangzik, de egy egészséges, ép értelmű gyereket nem biztos, hogy egyedülálló szülőként végig tudnék kísérni az úton. Ugyanis az örökbefogadókhoz kerülő gyermekek nagy része életének korábbi szakaszában valamilyen mértékű érzelmi sérülést szenved el. Hiszen „nem kellett” a vérszerinti szüleinek. A Down-szindrómát ismerem, éreztem, Tomi esetében biztosabb kézzel rendezhetem a problémákat. 

–  Vajon miért hagyták el Tomit a vér szerinti szülei?

– Titkos örökbefogadásunk volt, így nem tudhatom biztosan, de azt gondolom, megijedtek a diagnózistól, és talán nem áll mellettük senki, nem kaptak támogatást. Így inkább lemondtak róla.

– Mára biztosan kialakult valamiféle napirend Tomival.

– Reggel 5-kor már általában kukorékol. Összekészülünk, elviszem iskolába, én pedig megyek dolgozni. 4-kor elhozom, és futunk tovább: ha úgy adódik, gyógytornára, vagy épp haza, aztán – teszem azt – játszunk, megbeszéljük a suliban történteket, hiszen Tomi elég jól beszél már. Kora este pedig fürdés, vacsora, alvás… Rendszeresen szoktunk együtt takarítani, főzni, eljárunk ide-oda programokra. Elég magas fordulatszámon él a gyerek: ADHD-s, így nagyon ki kell tömni a napjait, ami néha nem könnyű. 

– Vajon mi lett volna Tomi sorsa, ha nem talál rá – és persze, miként alakult volna az ön élete, ha Tomi nincs?

– Szerintem mind a kettőnk szempontjából örömteli a találkozás. Tomi talán nem is élne, mert 

Én sem tudom elképzelni az életem nélküle. Már a kezdetektől nagyon erős a kapocs közöttünk, hiszem, hogy ez „fentről” így rendeltetett. 

– Nem hiányzik egy apa a képből?

– Természetesen hiányzik. Tominak kell a férfi minta, de ezt a keresztapjától és a testvéreimtől most részben megkapja. Talán egyszer „becsatlakozik” hozzánk egy férfi, én legalábbis nem zárkózom el ettől – de nyilván nagyon nem mindegy, hogy ki lesz az.

– A Down-szindrómás gyerekeket nevelő családokra nem jellemző ez a fajta külvilágra való nyitottság. Ön viszont még attól sem zárkózott el, hogy Tomiról fotók készüljenek a nyilvánosság számára. Mi az, amit másként gondol ezzel kapcsolatban, mint a többség?

– Nagyon szeretném, ha az emberek megtudnák, hogy ezek a gyerekek nagyon-nagyon sok örömet, boldogságot képesek nyújtani, és teljes életet lehet velük élni. Fontos, hogy megmutassuk „ezt” a világot, hogy ne féljenek tőle. 

Ha elesett, szomorú embert lát, odamegy hozzá és próbál segíteni. Amit pedig én magam is szeretnék megtanulni tőle, az, hogy 

Nála ezek a dolgok készségszinten működnek, nem holmi elhatározásból. Persze túlmisztifikálni sem szabad a dolgot, annak nincs sok értelme, de számos tévhit él az emberekben. Például az, hogy ha Down-gyerek van a családban, akkor a szülők életének vége, jön a bezárkózás, az elszegényedés… Ez súlyos tévedés, a Down-gyerekek nagy százaléka ugyanis remekül szocializálható, jó képességű.

– Tomi képes szeretni, ölelni?

– Hát ő aztán nagyon! Most olyan időszaka van, hogy mindig súg valamit a fülembe, újabban például azt, hogy „szeretlek”.

– Mi lesz, ha felnő? Lehet tervezni?

– Azon dolgozunk, hogy felnőtt korában a lehetőségekhez képest minimális támogatás mellett önálló élete legyen, hiszen jó képességű. Tisztában vagyok vele, mi kell ahhoz, hogy a nyílt munkaerőpiacon képes legyen dolgozni – ezekre a készségekre fókuszálunk. Remélem, hogy a társas kapcsolatai is jól alakulnak, és ha én már nem leszek, akkor tudja folytatni nélkülem is. Majd meglátjuk…Meglátjuk, mi az égiek terve.