Anyám gyerekkorában azért bénult le, mert még nem volt oltás. Felfoghatatlan, de ma meg van olyan hülye szülő, aki azért fizet, hogy ne kapjon kötelező oltást a gyereke – és akad olyan orvos, aki pénzért segít nekik ebben.
Saját hátukon, gyalogszerrel hurcolták fel a nagyszüleim a meredek hegyoldalon a Budai Gyermekkórházba azt a keservesen síró kisdedet, aki később az én édesanyám lett. Ezt az utat nagyon sokszor kellett megtenniük: Mária ugyanis mindössze kilenc hónapos volt, amikor elkapta a járványos gyermekbénulást (Heine-Medin-kór, gyermekparalízis, és igen: ma már van ellene oltás).
1955-öt írunk, ekkor kezdődött a család, de leginkább édesanyám kálváriája, akinek nemcsak a teljes gyerekkorát határozta meg a betegség, de egész életét és transzgenerációs traumák szempontjából a gyerekeiét és még az unokáiét is. A Heine-Medin-kór következtében ugyanis lebénult a jobb lába, és – bármennyire fájdalmas is ezt leírni –, de volt idő, amikor úgy tűnt, hogy ennél sokkal tragikusabb kimenetele is lehet a rettegett kórnak számára. Szerencsére nem így történt.
Igaz,
ő sem kerülhette el az úgynevezett vastüdőt,
ahová azoknak kellett feküdniük, akik már lélegezni sem tudtak, mert a kór megtámadta a tüdejüket. Nagyszüleim a lehető legjobbat szerették volna gyermeküknek, ezért egy pici nógrádi falucskából küszködték fel magukat és gyermeküket minden egyes kezelésre, rendszeresen és fáradhatatlanul, hogy édesanyámat az akkor elérhető legjobb gyógymód szerint kúrálják –
hogy életben maradjon, és reményt kapjon arra, hogy lesz neki is valamilyen élete.
Ennek szörnyű ára volt: többször műtötték, rengeteg időt töltött távol a szüleitől, testvéreitől – el lehet képzelni, hogy mekkora megrázkódtatás lehetett egy kisgyermeknek.
„Járni akarok”
– kiabálta folyton, járógéppel a lábán és hegyet mozgató akarattal. Bár a jelenetet nem láttam, megelevenedik előttem a sokszor narrált kép, ahogy később ül a cseresznyefán, ahová a béna lábán lévő járógéppel küzdötte fel magát. A „kiképzéstől” persze a járást segítő alkalmatosság is rendszeresen megadta magát és eltört – aminek édesanyám örült, mert úgy érezte, hogy csak korlátozta a mozgásában, a nagypapám viszont kevésbé volt boldog, mert ismét Budára kellett menni újért.
Édesanyám 1956. augusztusában kapta el a bénító vírust. A sors szörnyű fordulata volt ez, ugyanis szűk egy évvel ezután a Magyar Közlönyben megjelent a kormányhatározat, hogy a gyermekparalízis elleni oltásokat még az 1957. évben meg kell kezdeni „az oltóanyag beszerzési lehetőségeitől függően”. Ekkoriban még inaktivált (Salk-féle) vakcinával oltottak,
csak évekkel később, 1960-ban jelent meg Magyarországon a szájon át adható Sabin-csepp.
Ma IPV, vagyis inaktivált poliovírus oltást kapnak a gyermekek a járványos gyermekbénulás ellen egy kötelező, kombinált védőoltás részeként, kettő, három és négy hónapos korban.
A betegség legyőzetett, az emberi elme diadalmaskodott fölötte
– már senkinek sem kell megküzdenie ezzel a szörnyű kórral, és leélnie úgy egy életet, hogy ennek terhét cipelje ő és az egész családja, édesanyám pedig kihozta a helyzetből a maximumot: talán ekkor is tanult kitartásának köszönhetően elvégezte az iskoláit, munkába állt, sőt, egy időben vezető beosztásban is dolgozott, a faluban a közösségi élet középpontja lett, autót vezet, szült két gyereket, unokái vannak, aki csak most találkozik vele, el sem tudja képzelni, min mehetett keresztül. Vagyis, mondhatni, happy end lett a vége úgy az ő, mint az emberiség szempontjából ennek a történetnek – köszönhetően annak, hogy az emberiség csúcskoponyái rájöttek, hogyan lehet legyőzni még ezt a rettegett kórt is.
Mindezek után talán érthető, hogy nem volt szükségem még egy kávéra, amikor az egyik híroldalon szembejött a hír egy orvosról és asszisztenséről, aki éppenséggel nem azon dolgozott, hogy ez a védőfal fennmaradjon köztünk és a rég legyőzött betegségek között, hanem ellenkezőleg: kiskapukat nyitott rajta. Pénzért. A gyanú szerint ugyanis alkalmanként akár negyvenezer forintot is elfogadhattak szülőktől, akik azt kérték a doktornőtől, hogy ne oltsa be gyermeküket kötelező oltással, és segítsen ezt lepapírozni. Vagyis egyrészt ne adja be a vakcinákat, másrészt tegyen úgy, mintha a vakcináció megtörtént volna, igazolja annak „meglétét” az EESZT-ben és az oltási könyvben.
Mint kiderült a doktornő ráadásul nem csak a saját körzetét látta el: az ország több pontjáról fogadott a praxisába gyerekeket, akiknek a szülei ajánlás alapján(!) keresték fel őt.
Nagyszüleim Nógrádból hosszú évekig szekérrel, vonattal felcígelődve, majd gyalogszerrel, a nyakukban cibálták fel édesanyámat a meredek budai hegyoldalon, kisdedként, gyerekként majd kamaszként, mert pár hónappal „lecsúszott” az oltásról. Most pedig, hetven évvel később azt kell olvasnom, hogy más vidéki szülők azért utaztak fel sorban Budapestre, hogy itt a „velük megértő” doktornőtől az ő gyerekük ne kapja meg többek között ugyanezt az oltást.
Az említett doktornőtől – ha még lehet így nevezni –, csak a rendelőben, különböző borítékokban
közel 700 ezer forintot, előjegyzési naplókat, nyilvántartásokat, oltásikönyv-másolatokat és egy telefont foglaltak le.
Vesztegetés elfogadása és közokirat-hamisítás gyanúja miatt indult eljárás ellene és asszisztense ellen.
Nem leszek népszerű, de valakinek muszáj leírnia:
a hasonló oltásellenes szektáknak hódoló szülők nemcsak gyermekükért felelősek, hanem mások gyermekéért is.
A „minek oltani, hiszen sokkal egészségesebb a gyermek, ha nincs oltva” és hasonló hozzáállások oda vezetnek, hogy a vakcináknak köszönhetően réges-régen eltüntetett betegségek ütik fel újra a fejüket. Így van ez a cikkben említett poliovírussal is: friss hír, hogy jelentősen megnőtt Németországban a poliovírus-pozitív szennyvízminták száma, ami felhívta a figyelmet a járványos gyermekbénulás újbóli megjelenésének kockázatára Európában. Vagyis
tetszik, vagy nem tetszik, de vannak betegségek, amit az emberi bátorság – Albert Sabin először magán tesztelte a cseppeket – és az emberi zsenialitás legyőzött és az emberi hülyeség majd visszahoz.
Bár számomra ez a szülői attitűd is vérlázító, ám valamelyest enyhíti az ezzel kapcsolatos ellenérzéseimet, hogy valószínűleg nem akarhatnak rosszat a gyermeküknek, csak épp tájékozatlanok, vagy enyhén szólva rosszul informáltak. Vérlázító és megbocsáthatatlan viszont, hogy a betegségek megelőzésére is esküt tevő orvos ehhez asszisztáljon. Mit asszisztáljon, szervezetten tegye.
És még azokról az oltást kérő édesanyákról nem is beszéltünk, akiknek gyerekei a szóban forgó orvoshoz tartoztak. Belefutottam egy posztba, amelyben az édesanya annak a mély félelmének adott hangot, hogy
nem biztos abban, hogy gyermeke megkapta az oltásokat, hiszen vélhetően össze-vissza adminisztrálhattak mindent a rendelőben. Ha biztosra akar menni, viheti a gyerekét ellenanyagvizsgálatos vérvételre,
és ha kiderül, hogy nem kapta meg az oltásokat, csak üres tűvel szurkálta őket is a doktornő (a gyanú szerint idősebb gyermekeknél ez is előfordult a „tökéletes bűntény” érdekében), kezdhetik újra az egész oltási procedúrát.
Egykor nagyszüleim vidékről felbumlizva, gyalog, a hátukon vittek fel egy síró csecsemőt a Budai Gyermekkórházhoz a meredek hegyoldalon, hogy esélyt adjanak neki az életre. Ma vannak, akik pénzért hamisítanak papírt, hogy gyerekek ne kapják meg ugyanezt az esélyt. És a poliovírus csak egy azok közül a betegségek közül, ami ellen ma Magyarországon kötelezően oltanak.
Én azt gondolom, végső soron a saját életével mindenki azt kezd, amit akar. De másokéval, pláne gyerekekével ne szórakozzon.
Nyitóképünk illusztráció: 1961 – az akkori Ceglédi Kórházban járványos gyermekbénulás következtében
légzésbénulást szenvedett beteg kisfiút tanítanak olvasni – vastüdőben.
Forrás: Fortepan / adományozó: Gábor Viktor
Két, a roma felzárkóztatásban évtizedek óta dolgozó szakember szerint a probléma jóval összetettebb annál, mint hogy kötelező felvételi szabályokkal meg lehetne oldani.
A legkisebb, 3-6 éves korosztály van leginkább kitéve a hőség veszélyeinek.
A 11 éves Dominikkal Magyar Péter és a Tisza parlamenti képviselőjévé választott Bódis Kriszta készített interjút tavaly decemberben. A fiú gyámja tett feljelentést.
Tippeljük meg, igazat mondott-e, miközben a saját szavait hatszor letagadva minősítette hazugnak az összes vitapartnert. Francesca Rivafinoli írása.
A TISZA nem engedné, hogy a magyar magzati korú gyermekek üzenhessenek az édesanyjuknak – legalább egyszer – mielőtt döntenie kell egy krízishelyzetben életről, halálról.
Az ember a teremtéssel, „vagyis az emberi közösséggel és a természettel szemben teremtői magatartásra kötelezett, ami eleve kizár minden romboló cselekedetet. Ha az ember hű marad e rendeltetéséhez, általa valódi, aktív világszentelés megy végbe.”
„Magyar Péter arra kapott felhatalmazást, hogy eltakarítsa a zsarnokság haszonélvezőit, intézményeit, törvényeit, mechanizmusait és kultúráját.”
