Oltásbiznisz, aprópénzért gyermekélet: ilyen, amikor az ostoba szülőt kiszolgálja az orvos

Saját hátukon, gyalogszerrel hurcolták fel a nagyszüleim a meredek hegyoldalon a Budai Gyermekkórházba azt a keservesen síró kisdedet, aki később az én édesanyám lett. Ezt az utat nagyon sokszor kellett megtenniük: Mária ugyanis mindössze kilenc hónapos volt, amikor elkapta a járványos gyermekbénulást (Heine-Medin-kór, gyermekparalízis, és igen: ma már van ellene oltás). 

1955-öt írunk, ekkor kezdődött a család, de leginkább édesanyám kálváriája, akinek nemcsak a teljes gyerekkorát határozta meg a betegség, de egész életét és transzgenerációs traumák szempontjából a gyerekeiét és még az unokáiét is. A Heine-Medin-kór következtében ugyanis lebénult a jobb lába, és – bármennyire fájdalmas is ezt leírni –, de volt idő, amikor úgy tűnt, hogy ennél sokkal tragikusabb kimenetele is lehet a rettegett kórnak számára. Szerencsére nem így történt.

Igaz, 

ahová azoknak kellett feküdniük, akik már lélegezni sem tudtak, mert a kór megtámadta a tüdejüket. Nagyszüleim a lehető legjobbat szerették volna gyermeküknek, ezért egy pici nógrádi falucskából küszködték fel magukat és gyermeküket minden egyes kezelésre, rendszeresen és fáradhatatlanul, hogy édesanyámat az akkor elérhető legjobb gyógymód szerint kúrálják – 

Ennek szörnyű ára volt: többször műtötték, rengeteg időt töltött távol a szüleitől, testvéreitől – el lehet képzelni, hogy mekkora megrázkódtatás lehetett egy kisgyermeknek. 

 – kiabálta folyton, járógéppel a lábán és hegyet mozgató akarattal. Bár a jelenetet nem láttam, megelevenedik előttem a sokszor narrált kép, ahogy később ül a cseresznyefán, ahová a béna lábán lévő járógéppel küzdötte fel magát. A „kiképzéstől” persze a járást segítő alkalmatosság is rendszeresen megadta magát és eltört – aminek édesanyám örült, mert úgy érezte, hogy csak korlátozta a mozgásában, a nagypapám viszont kevésbé volt boldog, mert ismét Budára kellett menni újért. 

Édesanyám 1956. augusztusában kapta el a bénító vírust. A sors szörnyű fordulata volt ez, ugyanis szűk egy évvel ezután a Magyar Közlönyben megjelent a kormányhatározat, hogy a gyermekparalízis elleni oltásokat még az 1957. évben meg kell kezdeni „az oltóanyag beszerzési lehetőségeitől függően”. Ekkoriban még inaktivált (Salk-féle) vakcinával oltottak, 

Ma IPV, vagyis inaktivált poliovírus oltást kapnak a gyermekek a járványos gyermekbénulás ellen egy kötelező, kombinált védőoltás részeként, kettő, három és négy hónapos korban. 

– már senkinek sem kell megküzdenie ezzel a szörnyű kórral, és leélnie úgy egy életet, hogy ennek terhét cipelje ő és az egész családja, édesanyám pedig kihozta a helyzetből a maximumot: talán ekkor is tanult kitartásának köszönhetően elvégezte az iskoláit, munkába állt, sőt, egy időben vezető beosztásban is dolgozott, a faluban a közösségi élet középpontja lett, autót vezet, szült két gyereket, unokái vannak, aki csak most találkozik vele, el sem tudja képzelni, min mehetett keresztül. Vagyis, mondhatni, happy end lett a vége úgy az ő, mint az emberiség szempontjából ennek a történetnek – köszönhetően annak, hogy az emberiség csúcskoponyái rájöttek, hogyan lehet legyőzni még ezt a rettegett kórt is.

Mindezek után talán érthető, hogy nem volt szükségem még egy kávéra, amikor az egyik híroldalon szembejött a hír egy orvosról és asszisztenséről, aki éppenséggel nem azon dolgozott, hogy ez a védőfal fennmaradjon köztünk és a rég legyőzött betegségek között, hanem ellenkezőleg: kiskapukat nyitott rajta. Pénzért. A gyanú szerint ugyanis alkalmanként akár negyvenezer forintot is elfogadhattak szülőktől, akik azt kérték a doktornőtől, hogy ne oltsa be gyermeküket kötelező oltással, és segítsen ezt lepapírozni. Vagyis egyrészt ne adja be a vakcinákat, másrészt tegyen úgy, mintha a vakcináció megtörtént volna, igazolja annak „meglétét” az EESZT-ben és az oltási könyvben. 

Nagyszüleim Nógrádból hosszú évekig szekérrel, vonattal felcígelődve, majd gyalogszerrel, a nyakukban cibálták fel édesanyámat a meredek budai hegyoldalon, kisdedként, gyerekként majd kamaszként, mert pár hónappal „lecsúszott” az oltásról. Most pedig, hetven évvel később azt kell olvasnom, hogy más vidéki szülők azért utaztak fel sorban Budapestre, hogy itt a „velük megértő” doktornőtől az ő gyerekük ne kapja meg többek között ugyanezt az oltást.

Az említett doktornőtől – ha még lehet így nevezni –, csak a rendelőben, különböző borítékokban 

Vesztegetés elfogadása és közokirat-hamisítás gyanúja miatt indult eljárás ellene és asszisztense ellen. 

Nem leszek népszerű, de valakinek muszáj leírnia: 

A „minek oltani, hiszen sokkal egészségesebb a gyermek, ha nincs oltva” és hasonló hozzáállások oda vezetnek, hogy a vakcináknak köszönhetően réges-régen eltüntetett betegségek ütik fel újra a fejüket. Így van ez a cikkben említett poliovírussal is: friss hír, hogy jelentősen megnőtt Németországban a poliovírus-pozitív szennyvízminták száma, ami felhívta a figyelmet a járványos gyermekbénulás újbóli megjelenésének kockázatára Európában. Vagyis

Bár számomra ez a szülői attitűd is vérlázító, ám valamelyest enyhíti az ezzel kapcsolatos ellenérzéseimet, hogy valószínűleg nem akarhatnak rosszat a gyermeküknek, csak épp tájékozatlanok, vagy enyhén szólva rosszul informáltak. Vérlázító és megbocsáthatatlan viszont, hogy a betegségek megelőzésére is esküt tevő orvos ehhez asszisztáljon. Mit asszisztáljon, szervezetten tegye.

És még azokról az oltást kérő édesanyákról nem is beszéltünk, akiknek gyerekei a szóban forgó orvoshoz tartoztak. Belefutottam egy posztba, amelyben az édesanya annak a mély félelmének adott hangot, hogy 

és ha kiderül, hogy nem kapta meg az oltásokat, csak üres tűvel szurkálta őket is a doktornő (a gyanú szerint idősebb gyermekeknél ez is előfordult a „tökéletes bűntény” érdekében), kezdhetik újra az egész oltási procedúrát.

Egykor nagyszüleim vidékről felbumlizva, gyalog, a hátukon vittek fel egy síró csecsemőt a Budai Gyermekkórházhoz a meredek hegyoldalon, hogy esélyt adjanak neki az életre. Ma vannak, akik pénzért hamisítanak papírt, hogy gyerekek ne kapják meg ugyanezt az esélyt. És a poliovírus csak egy azok közül a betegségek közül, ami ellen ma Magyarországon kötelezően oltanak.

Nyitóképünk illusztráció: 1961 – az akkori Ceglédi Kórházban járványos gyermekbénulás következtében
légzésbénulást szenvedett beteg kisfiút tanítanak olvasni – vastüdőben.
Forrás: Fortepan / adományozó: Gábor Viktor