Osztályidegenek a Várban – az 1951-es kitelepítések I. kerületi gyermekáldozatai

1951 tavaszán-nyarán (hivatalosan május 21.-július 18. között, de más dátumok is találhatók a kitelepítési végzéseken), egy 1939. évi törvényre hivatkozva több mint 5000 családot, összesen 12-14 ezer főt telepítettek ki Budapestről vidékre, villámgyors határidővel, általában teljesen embertelen körülmények közé. A kitelepítettek nem léphettek be a főváros területére. 

Előbb idézzünk egy szemléletes példát a kitelepítettek életkörülményeiről! Aggteleky Béla altábornagy, az 1944. október 15-i várbéli események krónikása, aki csapatainak utasítást adott a kiugrási kísérlet napján a németek megtámadására, így emlékezett vissza kitelepítésére: „A Jászságban, 10 km-re Újszásztól egy egyedül álló tanyára kerültünk, amit elhagyni tilos volt. Mint napszámos, részes-arató dolgoztam feleségemmel együtt. Kisebbik fiamat a kitelepítés alól rövidesen mentesítették, mint mérnökre szükségük volt. Feleségemmel egyedül maradtunk. Egyetlen vertföldes szobánkban, összesen kilenc árvizet éltünk át: minden tavasszal hármat. De úgy, hogy az egyedülálló házat minden alkalommal körülvette a víz, sőt a szobában is feltört, de elmenni nem volt szabad. A szalmát, amivel a szobát fűtöttük, ajtókból készített tutajon szállítottam a 200 m-re lévő kazaltól a magam építette kemencébe. Előfordult, hogy az ár színén a víz 10-15 cm vastagságban megfagyott […]. Ilyenkor heteken át vastag jégpáncél fedte a tájat, amelyen […] csak rongyokba kötött lábbal lehetett »közlekedni«. Az ivó- és főzővíz kérdése (kb. 300 m-re a háztól) külön probléma volt. Tüzelőnk a főzéshez – miután fának, szénnek nyoma sem volt – szárított marhatrágya volt, amit vasárnap séta közben gyűjtöttünk össze a legelőn.” Volt, akinek megengedték, hogy vidéki rokonainál húzódjon meg, de a többség ilyen irányú kérelmeit elutasították. A legritkább esetben relatíve konszolidált körülmények közé érkeztek a kitelepítettek. Ebben a cikkben alapvetően a legkirívóbb esetekből válogattuk ki néhányat, elsősorban az I. kerületi lakosok dossziéiból, noha összesen több ezer esetet lehetne idézni, és ez is csak az, amiről iratanyag maradt fenn. Cikksorozatunk első részében a kisgyermekes családok történeteit mutatjuk be, a későbbi cikkekben pedig további kiemelkedő vagy éppen tragikus eseteket tárgyalunk.

Ezt mutatja Szalay Ferenc pénzügyminisztériumi dolgozó anyaga is, akit anyósával, özv. Grundel Ferencné Gőbel Kamillával, feleségével, Szalay Ferencné Grundel Margittal, és fiaival, a hatéves Péterrel és a hároméves Andrással telepítették ki Tápiógyöngyére a Várfok utca 10. I/6. szám alól. A kitelepítés alapja az volt, hogy özv. Grundelné „ny. alezredes özvegye”. Szalay több érvvel is előállt, hogy megmentse családját. Először arról írt, hogy csak azért laknak együtt az anyósukkal, hogy amíg nejével dolgoznak, a nagymama felügyelje az unokákat, ráadásul az elhunyt Grundel Ferenc 1921-ben ment katonai állatorvosként nyugdíjba, 1932-ben meghalt, így háborús bűncselekményekkel nem lehet vádolni. Továbbá jelezte, hogy minisztériumi dolgozó és az MDP tagja, ám az anyaga szerint a kitelepítéshez bekérték az MDP pénzügyminisztériumi szervezetének jellemzését, melyet Hazai Lajos párttitkár meg is adott: nevezett „polgári beállítottságú”, „igyekszik a látszatot fenntartani, de ha saját magáról van szó, erős érvekkel kell Pártunk politikáját nála alátámasztani. Hosszú vitákat kezd a saját igazának bizonyítására, míg végül elfogadja az elvtársak érveléseit, de az arcán látszik, hogy nincsen meggyőződve arról, amit az elvtársak világosan, felvilágosító munkával helyesen magyaráznak neki”. Miután a kitelepítés 1952 júliusában megtörtént, a szülők jelezték, hogy még 1953 januárjában sem tudtak munkát találni, az idős Grundelné pedig súlyos szembeteg, így „kiskorú gyermekeink élelmezése egyre nagyobb nehézségbe ütközik”. Ezért kérték, hogy a gyerekek hadd költözhessenek rokonaikhoz Marcaliba, akik szívesen fogadnák őket. Azonban ezt már Marcali Község Tanácsa nem támogatta, mert „semmi körülmények között sem akarjuk szaporítani azok számát, akik szocialista államrendszerünk ellenségei” – írták ezt egy óvodáskorú gyerekről és totyogókorú kistestvéréről... Mivel a család nem értett a jelzésből és további kérelmet írtak, 1952-ben tájékoztatták őket, hogy ügyüket teljesen lezárták, további kérelmeiket nem bírálják el: „Szalay Ferenc és családja kitelepítését indokoltnak tartjuk.”

Menártovics Károly „kocsmatulajdonosnak”, feleségének és 11 éves fiának 1951. július 5-én kézbesítették a kitelepítésről szóló határozatot I. ker. Ostrom utca 5. fsz. 2. számú lakásukba. Új lakhelyük a Borod-Abaúj-Zemplén megyei Tarcal lett. A határozatban Menártovics úgy szerepelt, mint „kocsmatulajdonos”, noha a férfi rögtön jelezte, hogy csak 1948-tól 1950-ig volt kocsmatulajdonos, most viszont pincérként dolgozik, ráadásul szakszervezeti tag. Felesége daganatos fekvőbeteg, erről igazolást hozott. A panaszt még el sem bírálták, amikor a rendőrség jelentette, hogy nevezettet kijelölt lakhelyére útba indította. Fia ez alatt a veszprémi Dobában tartózkodott, rokonoknál. Ezt a rendőrség nem hagyta annyiban, ezért a fiút is kitelepítették, 1952 januárjában meg is érkezett Tarcalra. Menártovics kérelmet adott be, hogy a fiú Dobán maradhasson, mert már eddig is ott járta az iskolát. A kérelmet elutasították, az indoklás: „Nem teljesíthető, fia ott is járhat iskolába.”

A Dísz tér 13. szám alatt lakó férfit, édesanyját, özv. Hellenbach Dénes Dessewffy Máriát, és fogadott fiát, a hatéves Hellenbach (sz. Király) Lászlót 1952. július 12-én telepítették ki, új tartózkodási helyükként a hevesi Adácsot jelölték meg. A kitelepítési határozatra Hellenbach közölte, hogy ő maga a Magyar Nemzeti Bank dolgozója, hogy a vitézi címnek pusztán a várományosa, fronton sohasem járt, édesanyja pedig teljesen képtelen eltartani magát. A kitelepítés ennek ellenére megtörtént. Nevelt fia, László azonban Somogy megyében volt rokonoknál, ezért a rendőrség 1952 januárjában figyelmeztette nevelőapját, hogy a gyermeket ki fogják toloncolni, ha nem viszik el Adácsra. A család jelezte, hogy a kisfiú vérszerinti apja Király László munkás volt, aki az ostrom alatt civilként a szovjeteknek segített lőszert szállítani, és ezért a németek lelőtték, ilyen értelemben a család nemesi származásához semmi köze. Nevelőapja ráadásul a közeli Felnémeten kapott munkát, hetente csak egyszer van otthon, és így nem tudja felügyelni a gyermeket. Ennek ellenére 1952 márciusában a BM utasította a Heves Megyei Rendőrkapitányásg vezetőjét, hogy „állapítsa meg, hogy báró Hellenbach László megérkezett-e Adácsra”. Végül 1952 augusztusában engedélyezték, hogy a kisfiú Nemesvidre költözhessen vérszerinti rokonaihoz. Nem világos, nevelőapja mikor költözhetett el Adácsról, a későbbi források alapján már Fejér megyében élt.

Ezekben az esetekben a deportálás nem ideiglenes adminisztratív intézkedésként működött, hanem a gyermekek életének szándékos tönkretételét célozta: elszakítva őket az oktatástól, a családi stabilitástól és minden biztonságérzettől. 

Fotó: Fortepan 76408