Édesanyám is ott ült az egyik padban. Tudtam, kemény nő, ha kell kúszva, a saját hátán viszi át a komplett családot a legnagyobb világégésen, úgy, mint az édesapja őt, amikor ’56-ban találat érte a kórházat, ahol anyámat még egészen piciként megműtötték. Alig volt egyéves, de már megélte a poklot távol a kicsiny szülőfalutól és nagyszüleim biztonságot adó közelségétől.
A templom hideg márványlépcsőjén álltam vállalhatatlan fekete lakkcipőmben. Az ünneplőszoknyám elcsúszott a derekamon, szúrt is, utáltam. Tele volt a templom, ami megesik, hívő a falu, mindig sokan vannak, de valahogy úgy éreztem, annyi embert még nem láttam az ismerős repedésű sárga falak között. Aki épp nem a rózsafüzért morzsolta a téeszben megbütykösödött ujjai között, színes brokátszoknyáira engedve az apró szemeket, az rám szegezte tekintetét.
Gyorsan felpillantottam még a színes üvegablakra, az ébredező napsugarak épp Szűz Mária égszínkék ruháján keresztül tűztek be a templomba, az oltár elé vetve fénycsíkot. „Köszönöm Istenem az édesanyámat! / Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat!” – kezdtem Dsida versét.
Édesanyám is ott ült az egyik padban.
úgy, mint az édesapja őt, amikor ’56-ban találat érte a kórházat, ahol anyámat még egészen piciként megműtötték. Alig volt egyéves, de már megélte a poklot távol a kicsiny szülőfalutól és nagyszüleim biztonságot adó közelségétől. A budai hegyek közötti kórházban volt alkalma egy életre megtanulni, keménynek kell lenni, mindent is ki lehet és ki is kell bírni.
A mai napig erős indájú borostyánként kapaszkodik ebbe, ahogy azt sem ereszti, hogy nincs az a kemény fal, amit, ha kell, ne lehessen a gyökereivel – először csak mállasztani – majd kitartó munkával áttörni. Nem egy olyan emlékem van, hogy kimagyaráz egy-egy tilosban parkolást, mi meg csak pislogunk az öcsémmel, mint hal a szatyorban a szomszéd város hentesboltja előtt a hátsó ülésen. „Jól van asszonyom, akkor menjen, vegyen fagyit annak a kettőnek ott” – biccentett a rendőr felénk, mi meg előre örültünk, hogy hamarosan leparkolunk a városka családi cukrászdája előtt, ami fogalom volt az egész megyében.
„Áldd meg édesanyám járását-kelését, / Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését!”
– szavaltam magam számára is idegen, erőltetetten patetikus hangon. A lakkcipő lötyögött a lábamon, nagyon idegesített. Közben, ahogy szegény hajdani magyartanárom tanította, kerestem a hallgatók tekintetét. Láttam, ahogy a bütykös kezű, szarvaskendős nénik közül páran fekete szakácskájukba eresztik a még Szentkútról való rózsafüzéreiket, öt szoknyájuk közül valamelyikből előveszik a gondosan kivasalt zsebkendőiket. Ki tudja, hová repíthették őket Dsida sorai, vajon édesanyjuk tepertős nagygöncét látták maguk előtt, vagy épp azt a jelenetet, amikor még csepp kezeikkel a krumpliföldről szedegették a burgonyát, a kis szeműeket a vödörbe – jó lesz a malacoknak –, a nagyokat meg a kosárba.
Ekkor észrevettem, hogy édesanyám szeme – csak éppenhogy, hisz kemény nő – párás lesz. Azelőtt, és azóta sem láttam tőle hasonlót, pedig voltak éles hajtűkanyarok az életében.
Így történt, hogy éveken keresztül minden áldott május első vasárnapján ott álltam az oltár előtt a szúrós szoknyámban.
Évekkel később huszonhat édesanyával ültünk törpeország székein az orgonaillatú csoportszobában. Zsibbadt a lábunk, de egy percig sem bántuk, kilencvenfokos szöget bezáró büszke háttal lestük, ahogy az apró talpak pörgős szoknyái meg-meglibbennek tánc közben. Ilyenkor az ember szeme előtt csak úgy villódznak a képek. Láttam, ahogy az akkor boldogan lejtő szőke kislányom lila csíkként jött a világra.
Kirajzolódott előttem az első mosolya, és az is, amikor először indult neki a világnak, egyenesen az ajtófélfának. A mai napig emlékszem arra a semmi mással össze nem hasonlítható hangra, ahogyan az anyatejet nyelte. Megérte érte az összes mellgyulladás, és a kéthetente antibiotikum hosszú hónapokon keresztül. Bevillant, ahogy szaladva tolta babája kocsiját, a műanyag hajszálak csak úgy repültek. „Anukája siet, menni kell dolgozni” – motyogta maga elé.
Azóta eltelt tíz év, alig pislogtam kettőt, a babakocsit felváltotta az Egri csillagok, a kirakóst a német szótár, a tétova totyogást meg a kamaszos igazságérzet. „Mire kijössz, szerzek neked egy kutyát, rám mindig számíthatsz” – suttogja görögdinnye hasamnak. Bentről egy nagy ficánkolás a válasz.
Anyának lenni kőkemény kihívás, de a világ összes pénzéért nem adnám. Ahogy Bagdy Emőke mondta:
„Minden, amit elértem, porrá lesz, de az életet továbbadni, örökkévaló”.
Nyitókép: Science Photo Library via AFP
Az ESG, azaz a fenntartható szempontok szerinti teljesítmény javítása érdemben segíthet a tőkeköltségek csökkentésében, különösen részvénykibocsátásoknál, de az eredmények ágazatonként, vállalatmérettől és földrajzi helyzettől függően jelentősen eltérhetnek. A kérdés az, hogy elég-e egy jó ESG-értékelés ahhoz, hogy tartós pénzügyi előnyt teremtsen.
Tizenhat év alatt nem lehet majd hozzáférni az oldalakhoz.
Hadd játsszam a szavakkal: „megéri” megöregedni, ha az ember mer szépen élni.
Milyen hatással van a képernyő-központú kultúra az agyunkra, és mit tehetünk azért, hogy a gyerekek ne veszítsék el a fantáziájukat? Susan Greenfield idegtudóssal beszélgettünk!
Radnóti a XX. századi magyar költészet egyik legnagyobbja, ehhez kétség sem fér. Ami a számomra mindig is a leginkább megrendítő volt vele kapcsolatban, az az, ahogy bejárta a számára rendelt utat.
Olyan szakadék, ami ma sok nyugati társadalmon belül van, a vallásháborúk óta nem volt. Ez szinte már közhely, de a miértet a szakadék egyik oldalán sem nagyon próbálják megérteni – néhány kivételtől eltekintve.
Miközben a kormányok óvatosságra intenek, Európa-szerte egyre többen vetik fel, hogy itt az ideje az Aszad-rezsim elől elmenekült szíriaiaknak visszatérni az országukba.
Félreértés ne essék nem bosszút várok, hanem példás büntetést. Üzenetet!
