Édesanyám is ott ült az egyik padban. Tudtam, kemény nő, ha kell kúszva, a saját hátán viszi át a komplett családot a legnagyobb világégésen, úgy, mint az édesapja őt, amikor ’56-ban találat érte a kórházat, ahol anyámat még egészen piciként megműtötték. Alig volt egyéves, de már megélte a poklot távol a kicsiny szülőfalutól és nagyszüleim biztonságot adó közelségétől.
A templom hideg márványlépcsőjén álltam vállalhatatlan fekete lakkcipőmben. Az ünneplőszoknyám elcsúszott a derekamon, szúrt is, utáltam. Tele volt a templom, ami megesik, hívő a falu, mindig sokan vannak, de valahogy úgy éreztem, annyi embert még nem láttam az ismerős repedésű sárga falak között. Aki épp nem a rózsafüzért morzsolta a téeszben megbütykösödött ujjai között, színes brokátszoknyáira engedve az apró szemeket, az rám szegezte tekintetét.
Gyorsan felpillantottam még a színes üvegablakra, az ébredező napsugarak épp Szűz Mária égszínkék ruháján keresztül tűztek be a templomba, az oltár elé vetve fénycsíkot. „Köszönöm Istenem az édesanyámat! / Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat!” – kezdtem Dsida versét.
Édesanyám is ott ült az egyik padban.
úgy, mint az édesapja őt, amikor ’56-ban találat érte a kórházat, ahol anyámat még egészen piciként megműtötték. Alig volt egyéves, de már megélte a poklot távol a kicsiny szülőfalutól és nagyszüleim biztonságot adó közelségétől. A budai hegyek közötti kórházban volt alkalma egy életre megtanulni, keménynek kell lenni, mindent is ki lehet és ki is kell bírni.
A mai napig erős indájú borostyánként kapaszkodik ebbe, ahogy azt sem ereszti, hogy nincs az a kemény fal, amit, ha kell, ne lehessen a gyökereivel – először csak mállasztani – majd kitartó munkával áttörni. Nem egy olyan emlékem van, hogy kimagyaráz egy-egy tilosban parkolást, mi meg csak pislogunk az öcsémmel, mint hal a szatyorban a szomszéd város hentesboltja előtt a hátsó ülésen. „Jól van asszonyom, akkor menjen, vegyen fagyit annak a kettőnek ott” – biccentett a rendőr felénk, mi meg előre örültünk, hogy hamarosan leparkolunk a városka családi cukrászdája előtt, ami fogalom volt az egész megyében.
„Áldd meg édesanyám járását-kelését, / Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését!”
– szavaltam magam számára is idegen, erőltetetten patetikus hangon. A lakkcipő lötyögött a lábamon, nagyon idegesített. Közben, ahogy szegény hajdani magyartanárom tanította, kerestem a hallgatók tekintetét. Láttam, ahogy a bütykös kezű, szarvaskendős nénik közül páran fekete szakácskájukba eresztik a még Szentkútról való rózsafüzéreiket, öt szoknyájuk közül valamelyikből előveszik a gondosan kivasalt zsebkendőiket. Ki tudja, hová repíthették őket Dsida sorai, vajon édesanyjuk tepertős nagygöncét látták maguk előtt, vagy épp azt a jelenetet, amikor még csepp kezeikkel a krumpliföldről szedegették a burgonyát, a kis szeműeket a vödörbe – jó lesz a malacoknak –, a nagyokat meg a kosárba.
Ekkor észrevettem, hogy édesanyám szeme – csak éppenhogy, hisz kemény nő – párás lesz. Azelőtt, és azóta sem láttam tőle hasonlót, pedig voltak éles hajtűkanyarok az életében.
Így történt, hogy éveken keresztül minden áldott május első vasárnapján ott álltam az oltár előtt a szúrós szoknyámban.
Évekkel később huszonhat édesanyával ültünk törpeország székein az orgonaillatú csoportszobában. Zsibbadt a lábunk, de egy percig sem bántuk, kilencvenfokos szöget bezáró büszke háttal lestük, ahogy az apró talpak pörgős szoknyái meg-meglibbennek tánc közben. Ilyenkor az ember szeme előtt csak úgy villódznak a képek. Láttam, ahogy az akkor boldogan lejtő szőke kislányom lila csíkként jött a világra.
Kirajzolódott előttem az első mosolya, és az is, amikor először indult neki a világnak, egyenesen az ajtófélfának. A mai napig emlékszem arra a semmi mással össze nem hasonlítható hangra, ahogyan az anyatejet nyelte. Megérte érte az összes mellgyulladás, és a kéthetente antibiotikum hosszú hónapokon keresztül. Bevillant, ahogy szaladva tolta babája kocsiját, a műanyag hajszálak csak úgy repültek. „Anukája siet, menni kell dolgozni” – motyogta maga elé.
Azóta eltelt tíz év, alig pislogtam kettőt, a babakocsit felváltotta az Egri csillagok, a kirakóst a német szótár, a tétova totyogást meg a kamaszos igazságérzet. „Mire kijössz, szerzek neked egy kutyát, rám mindig számíthatsz” – suttogja görögdinnye hasamnak. Bentről egy nagy ficánkolás a válasz.
Anyának lenni kőkemény kihívás, de a világ összes pénzéért nem adnám. Ahogy Bagdy Emőke mondta:
„Minden, amit elértem, porrá lesz, de az életet továbbadni, örökkévaló”.
Nyitókép: Science Photo Library via AFP
Hani a kereszténység mellett más hagyományok tanításaiból is számos idézetet hoz, hogy bemutassa például, mit jegyez föl az isteni írnok, vagy milyen virágokat gondoz az égi kertész, akivel Mária Magdolna találkozott.
Azt gondolom, hogy a múlt megismerése, megértése és feldolgozása nélkül csupán futóhomokra épül a jövő.
A Magyar Nemzeti Galéria Dolce vita című kiállítása jóval több, mint egyszerű katalógusa az utóbbi két évszázad „italomán” magyar képzőművészeinek és az ő legkülönbözőbb stílusú, a téma miatt mégis rokon alkotásaiknak. Itália rajongóinak műveit nézhetjük végig a Budavári Palotában.
Somogyi Győzővel nagy formátumú, pótolhatatlan alkotót, mestert és példaképet veszített el a magyar nyilvánosság és kulturális élet.
Sulyok Tamás köztársasági elnök az alkotmányosság és a törvényesség utolsó védvonalához, az Alkotmánybírósághoz fordult.
Giró-Szász Áron reagál noÁrék megjegyzéseire.
Az eredmény egyértelmű.
Az ember a teremtéssel, „vagyis az emberi közösséggel és a természettel szemben teremtői magatartásra kötelezett, ami eleve kizár minden romboló cselekedetet. Ha az ember hű marad e rendeltetéséhez, általa valódi, aktív világszentelés megy végbe.”
