A mai napig erős indájú borostyánként kapaszkodik ebbe, ahogy azt sem ereszti, hogy nincs az a kemény fal, amit, ha kell, ne lehessen a gyökereivel – először csak mállasztani – majd kitartó munkával áttörni. Nem egy olyan emlékem van, hogy kimagyaráz egy-egy tilosban parkolást, mi meg csak pislogunk az öcsémmel, mint hal a szatyorban a szomszéd város hentesboltja előtt a hátsó ülésen. „Jól van asszonyom, akkor menjen, vegyen fagyit annak a kettőnek ott” – biccentett a rendőr felénk, mi meg előre örültünk, hogy hamarosan leparkolunk a városka családi cukrászdája előtt, ami fogalom volt az egész megyében.
„Áldd meg édesanyám járását-kelését, / Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését!”
– szavaltam magam számára is idegen, erőltetetten patetikus hangon. A lakkcipő lötyögött a lábamon, nagyon idegesített. Közben, ahogy szegény hajdani magyartanárom tanította, kerestem a hallgatók tekintetét. Láttam, ahogy a bütykös kezű, szarvaskendős nénik közül páran fekete szakácskájukba eresztik a még Szentkútról való rózsafüzéreiket, öt szoknyájuk közül valamelyikből előveszik a gondosan kivasalt zsebkendőiket. Ki tudja, hová repíthették őket Dsida sorai, vajon édesanyjuk tepertős nagygöncét látták maguk előtt, vagy épp azt a jelenetet, amikor még csepp kezeikkel a krumpliföldről szedegették a burgonyát, a kis szeműeket a vödörbe – jó lesz a malacoknak –, a nagyokat meg a kosárba.
Ekkor észrevettem, hogy édesanyám szeme – csak éppenhogy, hisz kemény nő – párás lesz. Azelőtt, és azóta sem láttam tőle hasonlót, pedig voltak éles hajtűkanyarok az életében.
A templomból hazaérve csak annyit mondott, szavaljam el jövőre is.