Minden, amit elértem, porrá lesz, de az életet továbbadni, örökkévaló – Bagdy Emőke a Mandinernek

Mit jelent Önnek az anyaság?

Női sorsom beteljesülését, életem alapvető értelmének megvalósulását, betöltését. Továbbadtam az életet. Az életet, amit azért kaptam, hogy őrizzem, vigyázzak rá, és vigyem tovább. Ezt az élettörvényt, ami mindenki életére vonatkozik. S az, hogy két kis életet adtam, mindig olyan örömmel tölt el, mint abban a pillanatban, amikor az ikrek kibújtak, fölsírtak és megláttam az arcocskájukat. Élet született a testemből, ami olyan óriási ajándék, hogy elmondhatatlan. Számomra ez mindent felülír. Nézze, minden, amit elértem vagy leírtam a szakterületemen – pedig nagyon szeretem a hivatásomat – az egyszer porrá lesz, lábnyomunk is eltűnik az idő homokjában, mert nem olyan örökkévaló, mint az életet továbbadni.

Ahogy Horatius mondta, „non omnis moriar”, vagyis nem halok meg egészen.

Szakemberektől gyakran hallani, hogy nem kell a maximumra törekedni, az elég jó is jó.

Az „elég jó anya” szakmai kulcsfogalom. A kifejezés D. W. Winnicott brit gyermekorvos és pszichoanalitikustól ered. Mindannyiunkban megvan a vágy a tökéletességre. A most fiatal édesanyák nagyon felvilágosultak, igyekeznek mindazt megadni a gyermekeiknek, amiről azt mondja a pszichológia vagy neveléstudomány, hogy a kicsik egészséges fejlődését szolgálja. A személyiség rajta hagyja lenyomatát az őt körülvevő személyeken, ezért továbbvisszük a szüleinktől kapott mintát – ami természetesen ugyancsak nem tökéletes, sőt – ám azt új ismeretekkel töltjük meg. A tökélyt egyébként soha nem lehet elérni, és ez így rendjén is van. Nem is volna jó,

De az emberi gyengéinkkel együtt vagyunk az adott szerepünk betöltői. Már az, hogy vállaljuk a családi életet és a gyermeket, önmagában nagy érték, ahogy az is, hogy törekszünk arra, hogy minél inkább megadjuk a jót, gyermekeinknek és egymásnak is.

Hogyan tudjuk megadni a jót? Mi az, amire mindenképpen érdemes megtanítani a gyermekünket?

Végig kell járnunk azt az ismereti utat, hogy megtanuljuk mindazokat a dolgokat, amiket tudni kell a neveléshez, és a szüleinktől nem kaphattunk meg. A legelső és legfontosabb út az önismeret, saját utunk mélyen átélt elemzése. Lényegében mintát vagy modellt kaptunk a szüleinktől, letöltöttük a szoftvert, amit hozzákapcsoltunk a genetikai hardverhez. De nem kaptunk vele olyan tudást, hogy „ha én anya leszek, mire kell majd ügyelni, hogy elég jó lehessek”. Szerencsére az, hogy a gyermek melyik életkori szakaszában mire kell különösen figyelni, vagy hogy melyek a fejlődéspszichológiai elvárások, megtanulható ismeretek, és bár nem kicsi tananyag, de sok helyütt van már szülők iskolája, ahol ezeket az ismereteket el lehet sajátítani. Itt nem a különféle Facebook-anyacsoportokra gondolok, amelyek nem feltétlenül csak a tanításról szólnak, hanem az olyan stúdiumokra, mint például, amit a Független Pedagógiai Intézetben tíz évvel ezelőtt megvalósítottunk. Itt elmondjuk a szülőknek, hogy milyen időablakok vannak a fejlődésben, melyik fejlődési szakasz mit kíván meg tőlük és a környezettől. A genetikai program vastörvény. Ez az, amit én nagyon fontosnak tartok.

Mitől lesz valaki „elég jó” anya?

és amely tudomásul veszi, hogy a szeretet sok szempontot magában foglal. A személyiség korlátainak, határainak megtanítását is. A védelmet, a kapcsolati illeszkedést. Minden benne van a szeretetben, ami a másik életének okos védelmét szolgálja. Az okos védelem határokat is állít, de feltétlenül adja a szükséges érzelmi tápot is.

Ha saját anyaságára gondol, mi volt benne az Ön legkedvesebb pillanata?

A szülés. Átütő erejű élmény volt. Ez az én csúcsélményem. Ettől nem tudok erőteljesebb élményt mondani. Olyannyira, hogy ha nagyon elfáraszt az élet, vagy elkeseredem, akkor erre tekintek vissza. Nagyon nagy ajándék volt, hogy egyszerre ketten születtek, és nagyon vágytam is arra, hogy legyen gyerekem.

Mi ma az anyaság legnagyobb kihívása?

Nagyot változott a családi élet szerkezetileg, szerepeiben is. Ebben döntő változás volt, hogy kölcsönösen kiterjesztettük egymásra az elvárást: hogy legyél valaki a világban, tedd le a magad talentumait, ajándékozd magad a munkán keresztül is a világnak. Vagyis mi nők az anyaság mellett hivatásbeli identitást is igyekszünk betölteni. Ám az anyáknak ott van az ennél sokkal fundamentálisabb feladata: a gyermek egészséges fejlődésének szolgálata. Na most ez olyan kettős szerep, aminek megvalósításához nem tudott elegendő segítséget adni egyetlen kormányzat sem. Óriási a deficit, nagyon nagy támogatásra volna szüksége az anyáknak ahhoz, hogy az anyai szerepüket helyezhessék első helyre, és emellett persze megvalósíthassák az egyéb irányú törekvéseiket is.  

Ha jól értem, nem az anyák és családok anyagi támogatásában érez elmaradást.

Egyáltalán nem ott. A családok sok anyagi segítséget kapnak a kormányzattól. Egyáltalán nem történt meg viszont az a kiegyenlítő helyzet, ami előtérbe helyezi az anyaság mindennél fontosabb értékét. Hát az életet visszük tovább! A számok nyelvén szólva az egész népesedés azon múlik, hogy mi vállalunk-e gyermeket vagy sem. A nőnek biztosítania kell a gyermek létfeltételeit, családi hátterét, a kicsi a nő gondjaira van bízva, akármi is történik, ő felel érte. A férfi minden gyermekközpontúsága ellenére sokkal nagyobb szabadságot és előnyt élvez a világban. Még a leganyaszívűbb apa sem helyettesíthet egy anyát. Visszatérve a szerepkonfliktusra: az én életemben is állandó konfliktus, folyamatos libikókahelyzet volt ez: ha az egyik oldalnak adtam többet, akkor a másiktól vettem el. Ez állandó egyensúlykeresési erőfeszítés, ami nagyon megterhelő. Gyönyörűséges az anyává válás, de nagyon-nagyon nehéz is. Ott vagyunk-e a gyermek mellett az extrém fontos első egy-másfél évben, sőt háromban? Nagyon fontos, hogy ne törjön meg az anya jelenléte ebben az időszakban. Minden tudományos bizonyíték amellett szól, hogy az első éveket együtt kellene tölteni a gyermekkel. Konkrétan együtt, otthon. Ez nem pótolható. Ha az anya ebben a fontos időszakban visszamegy dolgozni, és nem tudja a kötődés pszichológiailag programozott idejében a jelenlétét biztosítani, jó eséllyel kötődésprobléma alakulhat ki a gyermeknél. A kötődés biológiai folyamat, nem pusztán érzelmi, hanem olyan idegrendszeri program, ami megléte vagy hiánya meghatározza, hogy majd húszéves koromban is tudok-e valakihez érzelmet kifejezve kötődni. Ez csak egy példa arra, miért van szükség arra, hogy ezt az érzékeny időszakot teljes értékű hivatásként az anyák a gyerekeik mellett tölthessék. Ahogy arra is, hogy ezt mindenki vegye tudomásul, és biztosítsa.

Milyen nehézségekkel keresik meg Önt az édesanyák legtöbbször?

Pont ezzel a szerepkonfliktussal. Ugorjunk még egyet vissza, egész a párkapcsolatig. Mennyire szilárd a kapcsolat? Megkapja-e a nő a párjától mindazt, amire szüksége van ahhoz, hogy ezt a nagyon nehéz feladatot emelt fővel boldogan csinálja?

Mi nők nagyon toleráns, nagy teherbírású lények vagyunk. De akkor, ha van kiért mindezt megtenni. Ha ez a védelem megvan, minden megvan, és az anya csodákra képes még ebben a libikóka helyzetben is, de ha nincs meg, akkor elbizonytalanodunk, imbolygunk. Ha nem vagyunk együtt érzelmileg, jönnek a gyereknevelési problémák. A szegény gyermek meg mit csinál? Tükröt állít, mutatja, hogy zavar van az együttműködésben. A kapcsolati problémák elszenvedője és tünethordozója a gyermek. És akkor a továbbörökített traumák mélységeiről még nem beszéltünk. Nietzsche mondta, hogy vigyázzatok, mert ha a mélységbe néztek, a mélység visszanéz rátok. Azzal egészíteném ki, hogy vádlón néz vissza a mélység, ha tudod, mit kellene tenned, és nem teszed – hiszen a tudás kötelez.

Fotók: Földházi Árpád