Fókuszban a természet az év kiállításain

Idén is meghirdette Az Év Kiállítása díj felhívását a Pulszky Társaság – Magyar Múzeumi Egyesület. A pályázó tárlatokon végigtekintve szembeötlő, hogy az ökológiai vagy biológiai szemléletmód még olyan kiállításokra is jellemző, amelyek fő témául nem a természettudományokat választották – és e néző­pont kimondottan ihletőleg hatott a forgatókönyvek muzeológus alkotóira. 

A dunavecsei Petőfi Emlékház dicsérő oklevéllel elismert, Kis lak áll a nagy Duna mentében című kiállításából például kiderül, hogy Petőfi Sándor legalább annyira a Duna, mint amennyire a Tisza költője. Ez az ötletes, megannyi életrajzi ténnyel és folyóparti legendával alátámasztott állítás mindenki számára átélhető, aki megnézi a Petrovics–Petőfi család egykori lakhelyén berendezett új állandó tárlatot. A költő ugyanis élete nagyobb részét e folyó partján vagy közelében töltötte – Szabadszállás, Szalkszentmárton, Pest, Komárom és természetesen Dunavecse csak néhány állomás a sok találkozási pontból Petőfi és a Duna között. 

A 19. században tisztesnek, takarosnak tekintett, mai szemmel inkább aprónak tartott ház egyik legjobban sikerült terében, az evezőlapátok által tagolt kis szobában sok más egyéb mellett megtudhatjuk, hogy Petőfi remek csónakos volt – egyik versében magát a sajkás allegóriájával illette –, s minden bizonnyal jó úszó is lehetett. Csak így vállalkozhatott arra a bátor tettre, amit Jókai Mór örökített meg, s amit a dunavecsei falon is olvashatunk színes anekdotaként: egy alkalommal az áradni kezdő Dunából kimentette a vízbe pottyant és úszni nem tudó, fuldokló barátját, Szűcs János rektort. A nehezen zabolázható víznek a költő pályája alakulásában betöltött szerepe többször is feltűnik a tablókon, képeken: Petőfi szüleinek, a kényszer szülte, kitartó, folytonos újrakezdőknek egy dunai árvíz katasztrófája után gyakorlatilag a nincstelenségből kellett felépíteniük az életüket és az egzisztenciájukat. A költő felidézett életrajzi adatai egyben a folyó múltjára nézve is megszívlelendő tanulságokkal szolgálnak. A 19. század közepén a víz még a mainál jóval természetesebb mederútvonalakon kanyargott, és minden bizonnyal jóval nagyobb vízhozammal – ez lehet a magyarázat arra, hogy a 21. századi partvonaltól sok-sok kilométer távolságban is egész életműveket összedöntő pusztításra volt képes.