„Látja az angyalkáját” – Szívszorító történetek a magyar kórházak mélyéről, ahol elhagyott babák várják a csodát

Sok törékeny kis élet hetekig, hónapokig vár arra, hogy megérkezzen valaki, akinek a közelsége biztonságot, állandóságot és végül örök otthont ad. Ez érintette meg Blankát és Teót, akik mertek nagyot álmodni. 

A magyarországi kórházak újszülöttosztályain minden évben több száz baba érkezik a világra úgy, hogy nem várja őket otthon. A szakmai ellátás nekik is biztosítva van, de a testközeli gondoskodás és a szerető szülői jelenlét melege gyakran hiányzik az első hetekből, hónapokból. Pedig éppen ebben az időszakban formálódik az ősbizalom, az a mély, első benyomás arról, hogy a világ biztonságot ad-e, és van-e mellettük valaki, akire ráhagyatkozhatnak. 

Ezt a tátongó űrt tölti be az Örökké haza program. Két szegedi egyetemista, Égi Blanka és Kiss Teodóra ötletéből nőtte ki magát olyan modellé, amelyben ma már felkészült önkéntesek tucatjai segítenek a kórházban hagyott csecsemők mindennapi gondozásában. Ezek a lelkes fiatalok nem az egészségügyi személyzet szerepét veszik át, hanem azt a hiányzó többletet nyújtják, amelyet semmilyen protokoll vagy jogszabály nem tud helyettesíteni: az emberi jelenlétet. 

Az Örökké Haza Egyesület megálmodói otthonról hozták azt az érzékenységet és odafigyelést, amely ma meghatározza munkájukat. Teó görögkatolikus lelkész édesapja mellett már egészen kicsi korától közelről látta, milyen felemelő érzés a legkisebbekről és a legvédtelenebbekről gondoskodni. „Számomra az Örökké haza azt is jelenti, hogy továbbadhatom a mintát, amit otthon kaptam, és amiért nagyon hálás vagyok” – mondja a fiatal lány. Blankának pedig édesanyja volt a meghatározó példa: a családi bölcsődében, ahová gyakran elkísérte őt, testközelből figyelhette, hogy az anyukája milyen szeretettel és türelemmel fordul a kisgyerekek felé. „Csodálatos volt látni, hogyan bánik velük. Nekem ebben ő a példa­képem” – mondja Blanka. 

Egy gondolat születése 

2024 júliusában életbe lépett a gyorsabb örökbe­fogadást lehetővé tevő jogszabály, de 

Ezek a gyerekek hetekig vagy akár hónapokig maradnak intézményi környezetben, mielőtt valamelyik ellátórendszer – ideiglenes nevelőszülő vagy örökbe fogadó család – átveszi őket. És bár ezek a számok önmagukban is súlyosak, 

Minden egyes napjukat reményben töltő, törékeny kis életek, arra várva, hogy hamarosan megérkezik valaki, akinek a közelsége biztonságot, állandóságot és végül állandó otthont jelent majd számukra. 

Az Örökké haza története egy inkubációs versennyel kezdődött, amit a Mathias Corvinus Collegium és a Design Terminal közösen hívott életre. Blanka ekkor már egy ideje magában hordozott egy gondolatot: egy nonprofit kezdeményezés álmát, amely az örökbefogadás felgyorsításával és a kórházban hagyott csecsemők helyzetének javításával foglalkozna. „Onnan jött az ötlet, hogy megismertem egy másfél éves kislány történetét, és mélyen megérintett. Azt éreztem, szeretnék tenni valamit, hogy más gyerekek ne jussanak hasonló sorsra” – emlékszik vissza. Egy baráti ajánlás vezette el hozzá későbbi társát, Teót, aki gondolkodás nélkül igent mondott a közös indulásra. „Kis koromtól gyerekcentrikus vagyok. Volt egy család, amelyhez évekig jártam gyerekekre vigyázni, és az élmények megérlelték bennem a vágyat, hogy segítsek. Amikor tudatosult bennem, hogy vannak kisbabák, akiknek átmenetileg sincs senkijük az életük elején, nehéz volt szó nélkül hagynom” – meséli a kezdetekről Teó. 

A versenyt megnyerték, de a győzelem csak a kezdő lépés volt. A következő időszakban ki kellett találniuk, hogyan lehet az ötletből valódi, működő program. Ennek kapcsán Teó úgy fogalmaz: jóformán minden kihívás volt számukra, hiszen ismeretlen területre léptek. A lányok elmondása alapján a kezdet bájosan esetlen volt. „Elmentünk a Rossmannba, bevásároltunk babacuccokból, és egy hatalmas csomaggal megjelentünk a szegedi klinikán, hogy »sziasztok, ezzel szeretnénk foglalkozni«. Mindenki furcsán nézett ránk, mert hát ez nem így működik” – idézi fel nevetve Blanka. Bár a szándékuk szívből jött és őszinte volt, a rendszer működését ekkor még nem látták át. 

Szükség volt tehát valakire, aki hidat épít az elképzelések és a megvalósítás közé – ez végül a Szegedi Tudományegyetem és az MCC lett. A képzés ugyanis idővel bekerült az egyetem szabadon választható kurzusai közé, így szakmailag megalapozott, ellenőrzött keretek között indulhatott el a kórházi gyakorlattal együtt. „Amikor elkezdődött az elméleti oktatás, majd a gyakorlat, a kórházi dolgozók látták, hogy nem pluszterhet jelentünk, hanem könnyítjük a munkájukat. Innentől fogva családias lett a légkör” – emlékezik Blanka. 

Mint hozzáfűzi: az Örökké haza programba „nem lehet csak úgy az utcáról beesni”. Kizárólag egyetemi és főiskolai hallgatókkal dolgoznak együtt. A kurzus pszichológiai, orvosi, kisgyermek-gondozói és higiénés képzést is tartalmaz, s ezután következik a kórházi gyakorlat. Részt venni az első fürdetésben, megfigyelni a légzést, figyelni a sírásra, a kisbaba rezdüléseire, ritmusára, és persze megélni azt, ami a kézikönyvekből nem tanulható meg. 

„Emlékszem, egyik este bent voltam az újszülöttosztályon, és műszakváltás volt a nővérek között, egyedül maradtam az egyik kisbabával. Nagyon nyűgös volt, körülbelül egy órán át próbáltam elaltatni. Közben folyamatosan zajlott bennem egy belső tusakodás: azt mantráztam magamban, hogy muszáj megnyugtatnom, ne aggódjak, menni fog. Amikor végre elaludt, leültem, a mellkasomra fektettem, és csak hallgattam a szuszogását. Mindketten izzadtunk a melegtől, hullafáradt voltam, de az a pillanat rendkívül meghitt és áldott volt. Talán éppen azért, mert benne volt a küzdelem is. Akkor éreztem meg igazán, milyen hatalmas ajándék ez az egész” – idézi fel Teó. 

Azt is elárulja, váratlanul érte őket, hogy viszonylag rövid időn belül mennyire népszerű lett a meghirdetett kurzus. Először Szegeden, aztán a régióban, majd máshol is. „Megdöbbentett minket a felismerés, hogy a fiatalok ennyire nyitottak és vevők arra, hogy önkéntesek legyenek, vágynak arra, hogy valami olyat tegyenek, ami túlmutat rajtuk, nem róluk szól, hanem másokról” – jegyzi meg. A kurzust idén több mint százötven hallgató vette fel, így egy teljes napos válogatót kellett tartani, két bizottsággal. A klinika ugyanis egy tanévre csak huszonöt főt enged, mert nekik is át kell látniuk a csapatot, nem jó, ha egyszerre túl sok diák van jelen. „A klinikának és nekünk is jobb így, mert azon dolgozunk, hogy ne csupán önkéntes csapat legyünk, hanem valódi közösség is” – fejti ki Blanka. 

Persze a bővüléssel a teendők is megszaporodtak: a kapcsolattartás, a szervezés, az adminisztráció mind-mind nagy odafigyelést igényel. Teó elmondása szerint rengeteg idő és munka egy csapatot koordinálni, egyeztetni a klinikával, az egyetemmel, a kollégiummal és folyamatosan figyelni a hallgatókra, hogy jól érzik-e magukat, helyt tudnak-e állni. „És mivel ezt senki nem tanította nekünk, magunknak kellett belejönnünk. Természetesen voltak bakik és nehéz napok, de máshogy ezt nem lehet megtanulni” – teszi hozzá. 

A jelenlét formái 

Az érintett újszülöttek helyzete sokkal összetettebb, mint amilyennek elsőre tűnik. A legtöbb esetben nem arról van szó, hogy a szülő szándékosan hagyja ott gyermekét a kórházban, hanem egyszerűen nem viheti haza. „Többnyire anyagi, higiénés vagy szociális körülmények teszik lehetetlenné” – magyarázza Blanka. Ezért is kiemelten fontos, hogy az önkéntes segítők ne ítélkezzenek. „Nem tudhatjuk, miért került a gyermek ilyen helyzetbe. Nekünk nem az a dolgunk, hogy bárkit megítéljünk, hanem az, hogy a kisbabák életének első heteit a lehető legszebbé tegyük” – hangsúlyozza. Azt is elmeséli, eleinte megdöbbenve tapasztalták, hogy gyakran maga a szülő sincs tisztában az alapvető biológiai összefüggésekkel: „Volt olyan harmincöt éves nő, aki a harmadik gyerekét szülte, és egyiküket sem vihette haza – őszintén nem értette, hogyan esik teherbe.” Ma már az ilyen eseteken nem lepődnek meg, hanem igyekeznek türelmesen felvilágosítani az érintetteket. 

Az Örökké haza önkéntesei két városban vannak jelen: Szegeden huszonöt fiatal dolgozik, Baján tíz. Nagyobb álmokat is szövögetnek az alapítók, szeptembertől Budapesten, hosszabb távon pedig további egyetemi városokban is szeretnék elindítani a programot. A gondoskodás a legalapvetőbb feladatokból áll: tisztába tenni, etetni, megnyugtatni, simogatni, ölelni, ringatni a babákat – de van, ahol még több is belefér. „Baján például kivihetjük őket levegőzni, illetve van játszószoba is” – meséli Blanka. 

A mindennapi törődés jóval többet jelent puszta ellátásnál, és ezekben a finom, ismétlődő gesztusokban bontakoznak ki azok a csendes, belső történetek, amelyekért az önkéntesek újra és újra visszatérnek. Ilyen pillanat például, amikor egy kisbaba mosollyal reagál az érintésre, vagy mocorogni kezd, amikor meghallja a már ismerős hangot. „Az egyik babánk kéthetes lehetett, egyik nap félálomban volt a karomban, és egyszer csak mosolyogni kezdett. A főnővér rám nézett, és azt mondta: »Azért mosolyog, mert látja az angyalkáját.« Mélyen megható pillanat volt” – emlékszik vissza Blanka. 

Az önkéntesek rendszeresen találkoznak érzelmi határaikkal, hiszen a kötődés óhatatlanul kialakul, a feladatkörük azonban csak addig terjed, hogy átmeneti kapcsolatot építsenek a kicsikkel. „A mi küldetésünk addig tart, amíg a baba megtalálja az örök családját” – teszi világossá Blanka. „Amikor hetek után elvisznek egy kisbabát, akihez már erősen kötődsz, az minden alkalommal egy gyászfolyamat. Szép lassan meg kellett tanulnunk az elengedést és azt, hogy meddig tart a mi szerepünk az ő életükben” – fűzi hozzá Teó. 

Éppen ezért lett a szupervízió a program egyik legfontosabb pillére. „Nem is gondoltuk volna, mennyire fontos ez, amíg észre nem vettem, hogy egész nap egy bizonyos babán járnak a gondolataim, bűntudatom van, hogy nem tudok bent lenni vele. Aztán rájöttem: nem lelkiismeret-furdalást kellene éreznem, hanem hálát, hiszen 

Lehet, hogy ő nem fog emlékezni rám, de attól még kölcsönösen hatottunk egymásra: kaptam tőle, és adhattam is neki valamit, ami örökre ott marad benne” – magyarázza Teó. 

Emberségből ad példát 

A program 2025-ben országos figyelmet kapott: az Örökké Haza Egyesület ugyanis a Highlights of Hungary közönségdíjának egyik nyertese lett. A jelölést Ember Márk színművész adta le, ahogy fogalmazott, a két alapító „olyan munkát végez, amely túlmutat a szakmaiságon: emberségből ad példát”. A díj azért különösen jelentős, mert a kezdeményezés egy társadalmi kategória első helyezettje lett – vagyis az ország közössége döntött úgy, hogy az Örökké haza az év egyik leginspirálóbb projektje. 

„Még mindig felfoghatatlan számomra, hogy olyan emberek mellett lettünk díjazottak, akikre magam is felnézek. Óriási elismerés. De talán még erősebb volt az a pillanat, amikor odajött hozzám Zombola Péter Erkel Ferenc-díjas zeneszerző, és elmondta: őt is a kórházban hagyták annak idején, és azóta is hordozza ennek a sebeit. Úgy fogalmazott, bárcsak lett volna akkor egy ilyen kezdeményezés. Nekem ez volt a csúcsélmény: valaki személyesen erősítette meg, miért is van értelme annak, amit csinálunk” – jegyzi meg Teó. 

Az Örökké haza tulajdonképpen egy ígéret. Annak az ígérete, hogy ha egy ember az első pillanataiban magára marad is, nincs egyedül. Ígéret arra, hogy az ország legelhagyatottabb csöppségei is – akik még nem tudnak szólni, kérni vagy tiltakozni – kapnak valakit, aki önzetlen szeretettel van jelen. Különösen most, karácsony idején emlékeztessen bennünket ez a történet arra, hogy 

amelyhez szeretettel és reménnyel érdemes fordulnunk.

Nyitókép: Mandiner-archív