Koltay Gábor: Elég egy szikra, egy ügyetlen vagy nagyon is szándékos politikusi döntés, és vége mindannak, amihez hozzászoktunk

Ma, amikor a szomszédunkban százezrek halnak meg, milliók élete megy tönkre, vagy viselnek életük végéig nehezen kiheverhető lelki fájdalmat, gyakran eszembe jut apám, aki 1916-ban született, így a második világháború éveiben a legszebb férfikorában volt. A hadifogságból 31 évesen tért haza, anyámmal 33 évesen, azaz krisztusi korban ismerkedett meg. Háborús emlékeit – fényképeket, igazolásokat, parancsokat – albumban gyűjtötte össze, amelyet gyerekként gyakran lapozgattunk. Leginkább az maradt meg bennem, hogy egy orosz aknatámadáskor a szürke, szép kiállású Manci ló mentette meg az életét:

Elképzeltük a hazától távoli, végtelen orosz hómezők farkasordító reménytelenségét, a megmerevedett frontvonalat, a kibírhatatlan mínusz harminc-negyven fokos hideget, a meg- és elfagyott emberi maradványokat, mindenekelőtt pedig apám harctéri katonai bíróság elé állítását és elítélését, mivel egysége apám néhány órás alvását kihasználva az éjszaka leple alatt átszökött a szovjetekhez. Apámat, a zászlós urat, mert a gondjaira bízott embereket a magyar hadsereg – a vádpont szerint a tudtával, de legalábbis hallgatólagos beleegyezésével – elveszítette, halálra ítélték. A hirtelen jövő orosz ágyúzás mentette meg, majd nemsokára elfoglalták a falut az oroszok.

Apám súlyos sebesülése és itthoni kórházi kezelése, lábadozása után újra kikerült a frontra, de legalább életben maradt, hogy aztán a háború után két év hadifogság következzen. Lefogyva, agyongyötörten, de egy új élet reményében érkezett haza, ám felesége helyett egy ismeretlen férfi nyitott ajtót. Hiába tudom, hogy ez bizony sokan másokkal is megesett, nehéz elképzelni, hogyan lehetett ezt lelkileg elviselni. De hát az élet ment tovább, apám elvált, később pedig megismerkedett anyámmal, Ágnessel, és 1949-ben házasságot kötöttek. Így lettem én, majd két év múlva, 1952-ben öcsém, Gergő. Ugye milyen érdekes a sors? Ha nincs ez az emberi dráma, mi sem vagyunk. 

Apám 1990-ben távozott a földi világból.

A második világégés okait, embert nyomorító körülményeit mi, a békeviselt nemzedékek csak könyvekből, filmekből és szerencsés esetben a családi legendáriumból ismerjük. 

Ifjúkoromban a vietnámi háború ellen tiltakoztunk, de hát az messze volt. Akárcsak Afganisztán, meg egy sor kisebb-nagyobb háború a határainktól távol. Aztán a kilencvenes évek elején kirobbanó délszláv háború bizony már a közelben zajlott. Mégsem éreztük, hogy ebből nekünk személyesen is bajunk lehet. Talán azért, mert a világhatalmak – a szándékaikat nyíltan és határozottan bevallva – nem feszültek ennyire nyilvánvalóan, teljes erővel egymásnak. 

el sem tudjuk képzelni, hogy elég egy szikra, egy ügyetlen vagy nagyon is szándékos politikusi döntés, és vége mindannak, amihez hozzászoktunk, ami a mindennapjainkat alkotja. Vigyázzunk hát mindarra, ami számunkra fontos, őrizzük a mindennapok békéjét, de figyeljünk arra is, ami körülöttünk történik, s ha kell, hallassuk a hangunkat. Mi, a békeviselt nemzedékek tagjai, akik elképzelni sem tudtuk, hogy háborúviseltté váljunk, legyünk hát észnél, és ne hagyjuk magunkat!

A szerző filmrendező