Mi a legjobb sportolók titka? – a pszichológus elárulta

A magyar sportolók ügyesek, szívósak, és tudnak küzdeni. Mégis sokszor tapasztaltuk már tétmeccseknél, hogy az utolsó pillanatban történik valami a pályán, és a menetelés kudarccal ér véget. Mi ennek az oka?

Általánosságban nem lehet azt mondani, hogy sosem sikerül a végjáték, pusztán azért, mert az elmúlt hónapban nem sikerült a futball-válogatottnak továbbjutnia a világbajnoki pótselejtezőre, vagy mert a vízilabda-válogatottak a nyáron „csak” ezüstérmeket szereztek. Sok magyar sportoló és csapat ér oda a végén – elég csak az olimpiai érmek számát nézni –, és az elmúlt évben is rengeteg sportoló szerzett világszinten aranyérmet.

A válogatottak esetében azonban rendkívül magasak az elvárások, miközben rengeteg ország csapata van közel azonos szinten a világon. Például a női kézilabda-válogatottnál már az is nagy teljesítménynek számít, hogy a világbajnokságon a legjobb négy közé jutásért játszhattak a hollandokkal, hiszen ebben a sportágban legutóbb mintegy húsz éve szereztünk világbajnoki bronzérmet.

Pedig ha megkérnénk az utca emberét, hogy sorolja fel, kik szereztek aranyérmet Párizsban, nagyon kevesen tudnák megnevezni az összes sportolót.

Érdemes ezért megvizsgálni, hogy külföldön milyen módon képzik az utánpótlást, és ezt összevetni a magyar módszerekkel. Akár a labdarúgást, akár más csapatsportokat nézzük, sokkal fontosabb a gyakorlás mennyisége és a játék élvezete, mint a győzelemkényszer.

Miért fontos ez?

Nem tartom hatékonynak, hogy egy hét-nyolc esztendős, négyéves kora óta rendszeresen gyakorló kisfiút gyengébb csapatba küldenek pusztán arra hivatkozva, hogy nem elég agresszív, és ezért edzzen kevesebbet. Magyarországon ez sajnos simán megtörténhet. Ez a hozzáállás gyermekkorban azért alakul ki, mert már ebben az életkorban is akkora a teljesítménykényszer, hogy egy csapatnak U8-ban is nyerni kell. Ha az a gyerek azonban innentől kezdve kevesebbet edz, akkor egyértelműen lemarad a többiektől. Külföldön ebben a korban a legfontosabb „edzéseszköz” a lépésmérő, és nem a személyiségtesztek vagy a rúgott gólok száma dönti el, kivel mennyit foglalkozzanak.

Csak remélni tudom, hogy itthon is egyre inkább elterjed az az attitűd, miszerint nem a díjak száma a legfontosabb, hanem hogy 

• a gyerekek minél többet edzenek,
• minél többet tanuljanak, és
• közben élvezzék a játékot.

Fontos azt is leszögezni, hogy tizennégy éves korig a gyerekeket nem elsősorban az edző vagy a győzelem tartja a sportban, hanem a kortársaik. Az, hogy együtt vannak, beszélgetnek, és egy olyan védelmező közösséghez tartoznak, ahol közösek a céljaik. A lemorzsolódás jellemzően akkor kezdődik, amikor az edzők egyre nagyobb nyomást helyeznek rájuk azzal, hogy újabb és újabb versenyeket kell megnyerniük. Ha ez nem sikerül, megjelennek a kudarcélmények.

Milyen következményei lehetnek mindennek?

Ennek a hozzáállásnak két következménye lehet. Az egyik, hogy kamaszként sokkal stresszesebbé válnak, és nem lesznek kellően magabiztosak. A másik pedig az, hogy 

Éppen ezért az edzők képzésén és díjazásán is változtatni kellene. Így nem a túlzott teljesítménykényszer öröklődne át a gyerekekre, és nem esnének ki fiatalon lelki okok miatt, hanem hosszú ideig megmaradnának a sportban és a közösségben, továbbá elegendő idejük lenne arra, hogy megfelelő mennyiségű gyakorlással kiválasztódjanak a legjobbak.

Mennyire érzik az edzők, hogy szemléletváltásra lenne szükség?

Alapvetően nem az edzők, hanem a sportvezetés kezében van a szemléletváltás lehetősége. Sajnos sok helyen azonban még mindig nem történt komolyabb fejlődés a szövetségekben. Ugyanaz a hierarchikus rendszer működik, mint a rendszerváltás előtt, és sem az edzőknek, sem a sportolóknak nincs valódi beleszólásuk a folyamatokba.

Rengeteg olyan „megélhetési edző” dolgozik a rendszerben, akik pedagógiai és pszichológiai képzéssel egyáltalán nem, vagy csak minimálisan rendelkeznek. Ők gyakran nem motiváltak a fejlődésre sem, ezért a fiatalokat máig elavult technikai és mentális módszerekkel edzik. 

A szülőket sem kezelik partnerként és nem tájékoztatják őket megfelelően, így a folyamat végén sok gyerek lemorzsolódik: elveszíti a motivációját, a szülőkkel együtt, akik pedig rengeteget tesznek hozzá ahhoz, hogy egyáltalán lehetőségük legyen edzeni. Mindez jól mutatja, hogy még sok munka szükséges ahhoz, hogy a sport valóban hatékonyabbá és gyermekközpontúbbá váljon. Erre pedig óriási szükség lenne, hiszen a mai világban a sport az egyik legerősebb eszköz a mobiltelefon- és képernyőfüggőséggel szemben.

Fejben is ott kell legyenek a sportolók

Hol van a sportpszichológia helye ebben a rendszerben?

Én 2005-ben kezdtem el sportpszichológusként dolgozni a Vasas női röplabdacsapatánál, és az elsők között voltam, aki egy teljes szezonon át a mentális fejlesztéssel foglalkozott csapat- és egyéni szinten egyaránt. Ennek eredményeként tizenkilenc év után megnyertük a bajnokságot és a Magyar Kupát is.

Az elmúlt húsz évben sokat fejlődött a szakma, és jelentősen megnőtt a sportpszichológusok, -coachok és mentálhigiénés segítők száma. Ugyanakkor éppen ezért nagyon fontos körültekintően megválasztani, kihez fordulunk.

Egyre több helyen épül be a pszichológiai szemlélet az edzőképzésbe, de még mindig van hová fejlődni. Csak ismételni tudom: idehaza mielőbb szemléletváltásra van szükség. Gyermekkorban a gyakorlás, a pozitív élmények és a tanulás a legfontosabbak, nem pedig a győzelem.

Emellett bizonyos sportágakban azon is változtatni kellene, hogy a sportpszichológus és a coach ne a hierarchia legalján helyezkedjen el, hanem az edzők és a vezetők valódi partnerként kezeljék őket. A profitorientált világban a hr-menedzser már az igazgatóság tagja, mert a vezetés pontosan tudja: a technikai és szakmai tudás mellett legalább annyira fontos, hogy az emberek jól legyenek, és mentálisan is fejlődjenek – hiszen hosszú távon ez hozza meg az eredményt.

Mik azok a mentáltréning-módszerek, amelyeket a hétköznapokban is érdemes lehet bevetni?

Alapvetően a tiszta koncentráció a legfontosabb mentális képesség, amelyet egy sportolónak folyamatosan biztosítania kell ahhoz, hogy jól teljesítsen. Ehhez nem elég pusztán sokat edzeni és tökéletesíteni a mozdulatokat, hanem fejben is gyakorolni kell. 

Téthelyzetben az elme hajlamos leegyszerűsíteni a működését, és ilyenkor csak azok a megoldások válnak elérhetővé, amelyeket a legkönnyebben tudunk előhívni, vagy amelyeket előzetesen tudatosan felépítettünk. Éppen ezért fejben is gyakorolni kell a legjobb formánkat, valamint azt is, hogyan engedjük el a zavaró gondolatokat és ingereket.

Sokszor megzavarhatja a koncentrációt 

• a lelátó hangulata,
• a nézők zajongása vagy kiabálása, de
•  előfordulhat az is, hogy egy edző váratlan döntést hoz, esetleg
•  egy felkavaró bírói ítélet születik. 

Ezek mind képesek megbontani a tiszta fókuszt, és onnantól kezdve a teljesítmény már nem ugyanaz: egy lövés, rúgás vagy vívómozdulat kevésbé lesz pontos. 

Éppen ezért a leghatékonyabb módszerek közé sorolom a pontosan felépített mentális szuggesztiókat, a hipnoterápiát és a különböző meditációs technikákat. Kollégáimmal több mint két éve dolgozunk egy olyan applikáción, amelyben meditációs és szuggesztiós gyakorlatok kapnak helyet. Ezek sportoló gyerekeknek, szülőknek és cégvezetőknek egyaránt segítséget nyújthatnak különböző téthelyzetekben. Az alkalmazás a Future Maker (FUMA) nevet viseli, és a tervek szerint január közepétől lesz elérhető.

Ezeknek a módszereknek a segítségével nemcsak sportversenyre, hanem akár egy vizsgára vagy egy fontos prezentációra is fel lehet készülni. A sportolókhoz hasonlóan a mentáltréning során lépésről lépésre gyakorolható, hogy egy döntő helyzetben mit kell tenni. Így amikor valóban ott állnak fizikailag a helyzetben, fejben is jelen tudnak maradni, és eredményesen zárhatják az adott kihívást.

Az egyik leglátványosabb példa Rabb Krisztián vívó, akivel mentális tréninggel dolgozunk. Fejben is felkészült arra, mit kellett tennie akkor, amikor cserevívóként pástra lépett élete első olimpiáján Párizsban, ahol nyolcezren nézték a helyszínen, és több mint egymillióan a televízió előtt. Amikor eljött a pillanat, nem tett mást, mint felidézte azt, amit fejben már több százszor végiggyakorolt, és ezzel megfordította az elődöntőt.

Milyen módon lehet elcsendesedni és felkészülni a karácsonyi időszakra?

Alapvetően azt tapasztalom, hogy az embereket rengeteg inger éri: a telefonjukat görgetve, a tévéből, rádióból vagy akár csak az utcán járva. Emellett annyi kötelezettségük van, hogy sokszor arra sem szánnak időt, hogy naponta 10–15 percet leüljenek, és kizárólag magukra figyeljenek. 

Véleményem szerint az egyik legjobb lassító és feltöltő gyakorlat az, ha bármit is teszünk – akár főzünk, akár a gyermekünkkel játszunk –, akkor abban a pillanatban semmi másra ne figyeljünk, csak az adott cselekvésre vagy a velünk lévő személyre. Ha elkezdünk igazán jelen lenni, és megéljük például a kávé vagy az étel ízét, a testünk automatikusan lelassul és megnyugszik.

Emellett érdemes rendszeresen 5–10 perces légzőgyakorlatokat is végezni. Ha ezeket jól begyakoroljuk és helyesen alkalmazzuk, rövid idő alatt képesek vagyunk olyan mértékben ellazítani az izmainkat, mintha néhány órát aludtunk volna.

Időnként pedig fontos nemet mondani a virtuális világra is. 

Rövid időn belül még az emberi kapcsolataink is meghálálják ezt, hiszen végre valóban figyelni tudunk a másikra: a szomszédra, a munkatársunkra – a családtagjainkról nem is beszélve.

Zárásként szeretnék megosztani egy tanmesét, amely arra figyelmeztet, hogy meg kell tanulnunk hálásnak lenni mindazért az értékért, ami jelen van az életünkben. Egy ember megy az úton, és egyszer csak meglát két munkást, akik köveket pakolnak. Megkérdezi tőlük, mit csinálnak. Az egyikük azt válaszolja: „köveket pakolunk”. A másik pedig így felel: „katedrálist építünk”.

Azt kívánom mindenkinek így karácsony előtt, hogy észrevegye a saját katedrálisát, tovább építse, és vigyázzon rá.