Egyetlen politikai erő sem feledkezhet meg büntetlenül a „mítoszképesség” kritériumáról, mert ha ez a képesség – s vele a „kezdet iránti érzék” – meggyengül, akkor a mítoszra képtelen közösséget már semmi sem védi meg mások mítoszképességével szemben.
(Az alábbi írás A politika visszatérése című sorozat 1. részeként jelenik meg. A sorozat további részeit ide kattintva olvashatja el.)
*
Fogós kérdés, hol érdemes elkapni a politikai gondolkodás évezredek mélységéből felénk vetülő fonalát, vagyis hol érdemes elkezdeni a politikai gondolkodást? A legkézenfekvőbb válasz erre a kérdésre természetesen az, hogy kezdjük az elején! De éppen ez a legtalányosabb.
Tulajdonképpen mire is gondolunk, amikor azt mondjuk, hogy az „elején”? Mivel veszi kezdetét a városok alapítása?
Mivel kezdődik a politika és a politikai gondolkodás? Beszélhetünk egyáltalán kezdetről a politikában? Ezeket a kérdéseket mindenképpen meg kell vizsgálnunk, máskülönben vaktában vágunk bele a politikai gondolkodásba. Programunk igen egyszerű és kézenfekvő: csak akkor kezdjük el „az elején” a politikai gondolkodást, ha már kialakítottunk valamilyen határozott elképzelést arról, hogy mi a politika kezdete.
A nehézség itt abból fakad, hogy a politika kezdete mitikus jelleget ölt. Ezt általános szabályként fogalmazhatjuk meg, olyannyira, hogy akik nem képesek megbarátkozni ezzel a gondolattal, azok sosem kezdik el a politikai gondolkodást. Így a politikai racionalizmus mítoszellenes teoretikusai például mindig csak a politikai valóság tervezetformáját tökéletesítik, de amiről beszélnek, azt elméleti és gyakorlati értelemben sosem kezdik el. Mi most tudatosan más utat választunk. Amikor a politikai gondolkodás képzeletbeli startvonalához állunk, számot vetünk azzal, hogy a „kezdet” szigorú értelemben véve nem politikai fogalom, mert a politikában mindig valami más – például a háború, a kultusz vagy a hagyomány – folytatódik. Politikáról csak akkor beszélhetünk, ha egy bizonyos normatív erejű folytatólagosság már eleve adott és egy fennálló politikai rend határozza meg az életünket.
Hiú ábránd lenne ezért a politikai rend kezdetéhez való „visszatérés”.
Ha erre vállalkoznánk, akkor hosszú és eredménytelen vándorlás lenne osztályrészünk, korszakok és kultúrák végtelennek tetsző sokaságát kereszteznénk, anélkül, hogy bármilyen történeti alakzatban felismerhetnénk a kezdet valóságát. Az időben visszafelé haladva, a rend egyre kezdetlegesebb, poétikusabb és nyersebb formáival találkozunk, de a kezdet felé közelítve a történeti és politikai gondolkodás is csődöt mond.
A kezdet nem történeti és nem is politikai, hanem mitikus fogalom.
Pontosan ezért lenne igazságtalanság felróni a társadalomtudósoknak, hogy nem foglalkoznak a kezdettel. Egyedül a mitológia képes a saját felségterületén megjelölni és értelmezni a politikai rend kezdetének toposzát. Más tudományok képviselői jellemzően a kezdetre vonatkozó kérdést is elhárítják, kijelentve, hogy amit kezdetnek hívunk, az tudományos eszközökkel nem vizsgálható és nem is értelmezhető a társadalmi valóság részeként. A jogtudomány dogmatikusan tagadja a kezdetet, hiszen integritása és tekintélye minden abszolút kezdet érvénytelenségétől függ. Az antropológia is, jóllehet, egészen más okokból, egyre inkább hajlik rá, hogy diszkreditálja egyes „primitív” társadalmak leírását. Figyelemre méltó módon a történettudomány is lemond arról, hogy az egyes korszakoknak vagy rendszereknek konkrét eredetet tulajdonítson. A kezdethez közelítve bizony még a történelmi kauzalitás elve is felmondja a szolgálatot.
A kezdet mitikus, ezért ha tudományos eszközökkel akarjuk vizsgálni, akkor a mitológia lesz vállalkozásunk egyetlen támasza.
Hogyan alapították a poliszokat? Hogyan emelkedett az ókori poliszvilág fölé az örök Város? Hogyan tekintettek az archaikus politikai közösségek és az ókori birodalmak saját egységük eredetére? A mítosz itt az egyetlen elfogadható válasz. A városalapítás tényét címében viselő munka (Ab Urbe Condita) szerzője, Titus Livius is elismeri a politikai mitológia szükségességét, amikor Róma történetét a következő szavakkal vezeti be:
„Mindazokat az inkább költői történetekkel megszépített, mintsem megbízható történeti tényekkel igazolható eseményeket, amelyeket a hagyomány a Város alapítása vagy az alapítás terve előtti időkről elmond, nem szándékozom sem igazolni, sem cáfolni. Legyen előjoga a régmúltnak, hogy az emberi és isteni dolgokat összevegyítve még méltóságteljesebbé teszi a városok eredetét.”
A kezdet mítosza az istenek és emberek valóságos átjáróháza, s ezen a ponton nem csupán Livius vegyíti össze az isteni és emberi dolgokat, hanem a politikai rend őstörténetnek mindig így kell tennie, ha hűséges akar lenni vizsgálatának tárgyához. Vico ennek megfelelően „heroikus korszakról” beszél, Carl Schmitt pedig az alapító erőszak és a konstitutív hatalom előtt megnyíló a „hősök terét” emlegeti. Ennek oka teljesen kézenfekvő:
az isteni és emberi szférák közötti átjárás, valamint a városok megalapítása nem politikusok, hanem mitikus hősök feladata.
Ők tudják csak igazán, hogy mi a kezdet.
A legtöbb politikai gondolkodó egyetért abban, hogy a politika a szó sajátos értelmében csak a letelepedéssel veszi kezdetét. Nem mintha az ember ekkor válna társas lénnyé. A letelepedés jelentősége abban áll, hogy a vérségi-törzsi evidenciák helyébe a politikai térrend evidenciája lép, és ez a változás a közösség újszerű pluralitását teszi lehetővé. A hellén poliszok világának kibontakozását is megelőzi a vándorlás időszaka. Ekkor még nyomát sem találjuk a közjó iránti szenvedélyes elkötelezettségnek és egymással versengő pártoknak, mert a görög kultúra „heroikus korszaka” nem az államférfiak, hanem kalózok és martalócok ideje volt. Igen nehéz lenne e korszak értékelését törvényekre és filozófusok lejegyzett dialógusaira építeni, hiszen a letelepedés és a politikai rend megszilárdulása előtti forrásaink szinte teljes mértékben a régészet és a mitológia területére korlátozódnak.
Az elpusztult ősi városok nyomait ellepő hamuból és a mitikus csaták helyszínén talált fegyverekből egyedül a nyers erőszak nyomait olvashatjuk ki.
Akármennyire is szeretnénk e nyomok között rámutatni a politikai világ születésének konkrét helyére, időpontjára és tényére, a kezdetet hiába keressük az archaikus háborúk emlékei között, és kutatásunk céljához azzal sem jutnánk közelebb, ha a felkeresnénk a nomád törzsek tábortüzeit. A lángok fölött Istenekről és hősökről énekelnek. Tehát itt sem a kezdettel, hanem csak hagyománnyal és mítosszal találkoznánk.
A városalapítás hellén rítusai jól szemléltetik a kezdet mitikus jellegét. Amikor egy új gyarmat alapításakor lefektették az új város alapjait, nem egy abszolút kezdet utópikus megalapozása történt, hanem egy már fennálló hagyomány részeseiként, általában egy meglévő kultusz szabályainak és egy jóslat parancsának engedelmeskedve ültették új talajba az anyapolisz törvényeit, szokásait és mítoszait. Ezért is hangsúlyozzuk, hogy
a kezdet még akkor sem politikai fogalom, ha olykor meglepően éles megvilágításba helyezi a politika lényegét.
Platón Állama például a nevelés szükségességével jelzi a minden emberi élettel világra jövő „kezdet” politikai érvényesítésének korlátait. Ezt a kis kezdetet is mítoszokkal, törvényekkel és szigorú neveléssel tartják kordában. Sem az ember, sem a politikai rend nem rendelkezik olyan kezdettel, amely a konstitutív hatalom tiszta jelenlétét és aktualitását sugározná a világba. A városnak és az embernek mindig a nomosz és a mítosz, a heroikus nevelés illetve az isteni jóslat erejére van szüksége ahhoz, hogy szerencsésen kibontakoztassa politikai életformáját.
A kezdet mítosza ugyanolyan elvek alapján fejti ki autoritását, mint a jog vagy a nyelv. Nicolás Gómez Dávila így ír erről – Vajda Péter fordításának köszönhetően immár magyarul is olvasható – jogelméleti művében: „Senki sem találta fel saját jogát, ahogyan anyanyelvét sem. Az egyén már az ősközösségi hordában is a mondattan szabályai és a jog szabályai közé születik. Már az újszülött első sírása is jogi struktúrák között visszhangzik.” A politikai rend kezdetével kapcsolatban végső soron csak mítoszról és hagyományról van értelme beszélni. Még a modern politikai gondolkodás nagy elméletalkotói sem bújhattak ki e szabály alól.
Az ember vagy a kezdet hagyományáról vagy a kezdet mítoszáról beszél.
A természeti állapot vagy a társadalmi szerződés elképzelése természetesen éppúgy mítosz, mint a poliszokat kezdetben irányító daimónok uralma. Persze ne tagadjuk, hogy e különféle mítoszok között intellektuális rangkülönbség van az ókoriak javára. De ne kisebbítsük az újak mítoszképességét se, inkább tartsuk nagy becsben, hiszen éppen a kezdetről szóló modern fantazmák bizonyítják, hogy a politikai racionalizmus hiába veti latba minden elméleti erőfeszítését, akkor sem képes eloszlatni a kezdet eredendően mitikus jellegét.
A kezdet fölötti elmélkedés a politika számos kérdését, így például a hagyomány és forradalom különbségét is megvilágíthatja. Hannah Arendt a forradalmat tartja az egyetlen olyan politikai eseménynek, amely az embert közvetlenül a kezdet kihívása elé állítja, ez azonban csak az igazság egyik oldala. Ha ebben a formában elfogadjuk ezt az állítást, akkor figyelmen kívül hagyjuk a kezdet mítoszának egy másik fontos aspektusát – nevezetesen azt, hogy a kezdet a hagyományban is jelen van, sőt, a hagyomány és a forradalom közötti különbség is a kezdet mítoszából kiindulva érthető meg. Luigi Pareyson úgy világítja meg ezt a különbséget, hogy
míg a forradalom egy új kezdet megteremtésére törekszik, addig a hagyomány a kezdet szüntelen helyreállítását és az eredet folyamatos megújítását teszi lehetővé.
Alighanem ez a megfogalmazás áll a legközelebb a klasszikus politikai gondolkodás szelleméhez. A politikai világ – a forradalom és hagyomány világa – egyaránt ősi és új, kézzelfoghatóan valóságos és uralhatatlanul mitikus. A forradalmi erőfeszítések tragikomédiája Marx szerint is éppen abból fakad, hogy a kezdet iránti mitikus érzéken minduntalan eluralkodnak a hagyomány atavizmusai, s épp mikor a forradalmárok egy új világ kapuját akarják erőszakosan feltépni, akkor jönnek szembe velük a görög hopliták vagy a római liktorok és akkor kezdi kísérteni őket saját őseik szelleme. Ha bármilyen kétségünk lenne afelől, hogy Marx tökéletesen tisztában volt a kezdet mítoszának jelentőségével, akkor olvassuk el a következő sorait:
„Az emberek maguk csinálják történelmüket, de nem szabadon, nem maguk választotta, hanem közvetlenül készen talált, adott és örökölt körülmények között csinálják. Valamennyi holt nemzedék hagyománya lidércnyomásként nehezedik az élők agyára. És éppen amikor azzal látszanak foglalkozni, hogy magukat és a dolgokat átalakítsák, hogy valami még soha nem voltat teremtsenek, éppen az ilyen forradalmi válság-korszakokban idézik fel aggodalmasan a maguk szolgálatára a múlt szellemeit, kölcsönveszik neveiket, harci jelszavaikat, jelmezeiket, hogy ebben az ősi, tiszteletreméltó álruhában s ezen a kölcsönzött nyelven vigyék színre az új világtörténelmi jelenetet.”
Legyen szó megőrzésről vagy újításról, a politikai cselekvés, illetve a politikai gondolkodás mindig élénk párbeszédet jelent a kezdet mítoszával. Mert valóban úgy van,
ahogy Ernst Jünger írja, és a mítosz nem csupán őstörténet, hanem olyan „időtlen valóság”, amely vég nélkül visszhangzik a történelemben.
A mítoszt közvetlenül nem tudjuk megragadni, de nem is szabadulhatunk tőle azáltal, ha megpróbáljuk „demitologizálni” a politikai gondolkodást. A visszhang jóval szerencsésebb megfogalmazása annak, hogy „a történelem ismétli önmagát”, mert valójában a történelem nem csinál, és nem ismétel semmit, hanem a kezdet mítosza visszhangzik, a kezdet durva poézise és durva metafizikája tér vissza újra és újra. Ez a hagyományban többé-kevésbé szublimált, a forradalomban pedig nyers formában jelentkező örök visszatérés diktálja a történelem ritmusát egészen addig, amíg a kezdet mítosza visszhangzik. Ha Remus halálkiáltása többé nem visszhangzik és az alapító erőszak impulzusai lassanként belesimulnak egy üzemszerű működés szabályos ritmusába, akkor előáll a társadalmi lét dinamikus egyensúlyi állapota, és szabadon kibontakozhatnak a politikai rend benső dinamikái. Ekkortól kezdve viszont a kezdettől való távolodást már csak a hagyomány képes ellensúlyozni, s ezért a közösség sorsa innentől a hagyományhoz való hűségén múlik.
A politikai gondolkodás itt egy összetett feladattal áll szemben, ugyanis a kezdetet egyszerre kell megőrizni és elhárítani, egyszerre kell a rend részeként „fenntartani” és bizonyos fenntartásokkal kezelni. Pontosan azért kell ragaszkodnunk a mítosz fogalmához, hogy ennek a feladatnak eleget tehessünk, és hogy világos legyen:
az itt vizsgált összefüggésben a legkevésbé sem egy kronológiai kezdetről van szó.
A modern történetfilozófia sablonjait elvetve sokkal helyesebb lenne térbeli kezdetről beszélni, nemcsak azért, mert a kezdet egyes archaikus kultúrákban a középpontot jelentette, hanem azért is, mert a politikai gondolkodás érdekében a történeti időből minduntalan át kell lépnünk a politikai térbe. A kezdet mítosza is egyfajta láthatatlan és betemetett középpont, az egység olyan jele, amilyennel a poliszalapító hősök rögzítették a közösség új centrumát. A mítosz nem időbeli, hanem inkább térbeli kezdet. Általános politikaelméleti benyomásunk is az, hogy a politikum határfogalmait (szuverenitás, kezdet, kivételes állapot) sokkal könnyebb a tér, semmint az idő részeként értelmezni, ám ha ez nem lenne elég, a mitológia több szakértője is a térbeliség szerepére hívja fel a figyelmünket.
Hans Ulrich Gumbrecht a mítoszokat az intenzív jelenlét nyomainak tartja, melyek csak olyan kultúrákban jönnek létre ahol még „a jelenlét térbeli viszonyainak létrehozására összpontosítanak”.
Kerényi Károly is a mítoszok térbeli vonatkozásait hangsúlyozza, és arra buzdít, hogy értelmezésük során sose feledkezzünk meg az egyes a mítoszoknak otthont adó kultuszhelyekről. Ez a módszertani javaslat a politikai gondolkodás kezdetére is érvényes.
A politikai közösség dimenziója a tér. Már utaltunk rá, hogy politikai rendről csak akkor beszélhetünk, ha a vérségi kötelékek és a törzsi szolidaritás integráló szerepét felváltja a közösség benső pluralitását kibontó politikai térrend. Ez a rend fejeződik ki a polisz illetve az agóra fogalmaiban.
Ahol nem teremtik meg és nem védelmezik a közös életrendnek alávetett nyilvános teret, ott a politikai gondolkodás valóságvonatkozások nélküli fecsegéssé válik,
liberális magánügyek sokaságára esik szét, vagy utópikus formában próbál visszatérni. Ezekkel a devianciákkal szemben is védjük a politikai gondolkodást, amikor hangsúlyozzuk, hogy a kezdet mítosza egyedül a politikai tér és a hagyomány médiumán keresztül érhető el. Felhívásunk, hogy a politikai gondolkodás kezdetét nyilvánítsuk mítosznak, nem a politikai neoprimitivizmus vagy irracionalizmus valamiféle programját szolgálja, épp ellenkezőleg! Hans Blumenberg abban látja a mítosz politikai jelentőségét, hogy a világ idegenszerűsége fölé emeli az embert.
A mítosz e megközelítés szerint a név betörését jelenti a névtelenség káoszába,
vagyis a megnevezés hatalmával segít elkerülni egyfelől a káoszt, másfelől pedig a káosszal szemben kialakuló félelem és közöny végleteit. Blumenberg a mítosz és logosz szembeállítására épülő – tökéletesen értelmetlen – vitákat rövidre zárja azzal, hogy a mítoszt „a logosz magasrendű alkotásának” nevezi. Ez a szemlélet komoly támpontot nyújthat a politikai gondolkodás számára. Hallatlanul fontos annak megértése, hogy a mítosz nem anti-logosz és nem is alógia, hanem olyan elbeszélés, amely a reprezentációnál közvetlenebb és eredendőbb kapcsolatban áll a valósággal. E belátás jegyében egyaránt elkerülhetjük a politikai racionalizmus és a politikai irracionalizmus csapdáit.
Rengeteg hibától megkíméljük magunkat, ha a lehető legnagyobb elméleti szigorral mitikusnak tekintjük a kezdetet, s egyúttal elvetjük azt a racionalista előítéletet is, miszerint a mítosz az értelmes beszéd (logosz) ellentéte. Így kellő elővigyázatossággal foghatunk neki a politikai gondolkodás elmélyítésének. Platón, aki a mítosz és logosz között soha egy pillanatig sem látott ellentmondást, az állam felépítésében is kulcsszerepet tulajdonított az elbeszélés rendjének. Az őrzők nevelése kapcsán válik világossá, hogy az államban a hagyomány által közvetített mítosz alapozza meg az uralmi kultúrát.
Platón dialógusaiból úgy tűnik, hogy kevés dolog van annyira csordultig tele értelemmel, mint a mítoszok.
Ennek ellenére a modern politikai gondolkodás szinte kizárólag a mítosz irracionalitását hangsúlyozza. Ez még akkor is így van, ha egyes külön utakon járó a modernek – mint például Georges Sorel – elismerik a mítoszok jelentőségét. Sorel az általános sztrájk „mítoszában” látta a munkásmozgalom jövőjét és ezen az alapon bírálta a marxisták túlságosan is észelvű és tudományos megközelítését. Egyértelmű, hogy ezzel ő sem szabadult ki teljesen a politikai modernség előítéleteinek fogságából, de érdemeként azt mindenképpen el kell ismerni, hogy a mítosz fogalmát ő hozta vissza a politikai gondolkodásba. Ahogy a marxisták, úgy Sorel is új kezdetet akart, de velük ellentétben azt is megértette, hogy a politikai kezdet mindig mitikus jelleget ölt. Ez volt politikai filozófiájának talán legfontosabb felismerése és ez az oka annak is, hogy Carl Schmitt, a konstitutív hatalom és a szuverenitás mitikus értelmezőjeként méltatta Sorelt, rámutatva arra, hogy még a modern gondolkodást is milyen mélységig áthatja a kezdet mítosza. Erről szóló tanulmányában a következő sorokat olvashatjuk:
„A cselekvésre és nagy hősiességre késztető erő, minden nagy történelmi aktivitás a mítoszra való képességben rejlik. Sorel számára az ilyen mítoszok példái: a dicsőségről és nagy nevekről alkotott elképzelés a görögöknél, vagy az utolsó ítéletre való várakozás az őskereszténységben, a »vertu«-ba és a forradalmi szabadságba vetett hit a nagy francia forradalom idején, az 1813-as német szabadságharcok nemzeti lelkesültsége. A mítoszra való erőben rejlik annak kritériuma, hogy egy nép vagy egy másik társadalmi csoport rendelkezik-e történelmi küldetéssel és történelmi pillanata vajon elérkezett-e.”
Egyetlen politikai erő sem feledkezhet meg büntetlenül a „mítoszképesség” kritériumáról, mert ha ez a képesség – s vele a „kezdet iránti érzék” – meggyengül, akkor a mítoszra képtelen közösséget már semmi sem védi meg mások mítoszképességével szemben. Voltaképpen Schmittet is ez foglalkoztatta és a „mítoszképesség” gyengülésével való keserű számvetés késztette arra, hogy Sorel elméletével és az általános sztrájk képében megjelenő „új kezdet” mítoszával foglalkozzon. Úgy látta, hogy a liberális konszolidáció kritikus mértékben eltávolította a parlamentarizmust saját forradalmi kezdetétől és eredetétől,
a polgári korszak jólfésült apologétái értékekre és paragrafusokra hivatkozva többé nem tudnak védekezni az új politikai erők mítoszaival szemben.
Az első világháború utáni forrongó, polgárháborús légkörben egyre világosabbá vált, hogy a parlamentarizmus semmi olyasmit nem tud szembeállítani a proletárdiktatúrával vagy a fasizmussal szemben, ami a régi rend híveit hősiességre késztethetné. Ebben a kritikus pillanatban Schmitt azt értette meg, hogy Európa sorsa fölött a politikai közösségek mítoszképessége és a konstitutív hatalom iránti nyers érzéke fog dönteni. Magyarán szólva minden azon múlik, hogy a nagy ütközet résztvevői milyen viszonyban állnak a kezdettel. Akármilyen találó Schmitt helyzetértékelése, szinte biztos, hogy rég feledésbe merült volna már, ha kizárólag a 19. és 20. század fordulóján beállt változásokra és a parlamentarizmus válságára lenne érvényes. Csakhogy a kivétel és norma, illetve a mítosz és rend viszonyát illető schmitti eszmefuttatásban nincsen semmi specifikusan 20. századi.
Giuseppe Tomasi di Lampedusa A párduc című regénye például hamisítatlan 19. századi történet. Ebben ismerjük meg Salina hercegét, aki éppen palermói kastélyában olimposzi istenek freskói alatt imádkozza a rózsafüzért, látszólag ügyet sem vetve a küszöbön álló polgárháborúra. Amikor az állásfoglalás már elkerülhetetlennek tűnik, a kivételes történeti és politikai érzékkel megáldott herceg továbbra is higgadtan viselkedik.
Megállapítja, hogy a nemesség uralma a végéhez ért és nemsokára sakálok meg hiénák léphetnek a párducok és oroszlánok helyére.
A jövővel kapcsolatban egyáltalán nincsenek illúziói. Tudja, hogy az újak éppúgy meg lesznek győződve saját hatalmuk jogosságáról, mint a régiek. Nekik is lesznek majd hőstetteik és mitikus csatáik, efelől semmi kétség. Egy ponton viszont mégis felgerjed a herceg igazságérzete, úgy, hogy szinte fel akar csattanni: na és a törvényesség?! A legitimitás? – Erre a gondolatra, mintegy válaszul, felébrednek képzeletében a mindeddig szendergő istenek.
A mítoszképesség felvillanásának ebben a kivételes pillanatában mondja ki a herceg a keserű igazságot: bizony „már Jupiter trónfoglalása sem volt törvényes az Olimposzon.”
Ezen nincs mit szépíteni. Ilyen a kezdet durva metafizikája és poézise. De csak az mondhatja ki ezt a mondatot ilyen egyenesen és őszintén, aki megsejtette a konstitutív hatalom jelenlétét és tudja, hogy a kezdet közel van hozzá. Jupiter, az istenek és emberek királya maga is trónbitorló. A kezdet közelsége erre tanít. Arra, hogy Jupiter nem csupán legfőbb bíró, de maga a testet öltött törvénytelenség is. E rettentő ellentmondás bénító hatása alól szabadít fel bennünket a kezdet mítoszát közvetítő hagyomány.
***
Ezt is ajánljuk a témában
El tudjuk-e táncolni a rendszerváltást? Képesek vagyunk belépni a térbe és az időbe? Fel tudjuk mutatni a szellem és az élet egységét, vagy végleg kihullunk a hagyomány világából? Czopf Áron írása.
(Nyitókép: Czopf Áron / Mandiner)
Ezt is ajánljuk a témában
Alasdair MacIntyre szerint kontinensünk jövője a benedeki örökség mélyén rejlik: „Nem Godot-ra várunk, hanem egy új – a történelmitől kétségtelenül nagyon eltérő – Szent Benedekre.” Czopf Áron esszéje.
***
Ezt is ajánljuk a témában
Az erények modern és posztmodern karneváljára nem „hívták meg” az alázatot. Hogy miért? Mert ezen a részeg mulatságon csak a gőg által megrontott erények vehetnek részt. (Nagyböjti sorozatunk IV. része.) Czopf Áron esszéje.
Ezt is ajánljuk a témában
A polgár halála után a munkás és a katona típusa marad életben, sőt, ez a kettő pólus, az ipari és katonai összetevő egészen egybeolvad. Czopf Áron írása.
Ezt is ajánljuk a témában
Megértettem, hogy nekem nem szabad semmiféle kapcsolatot ápolnom azzal a világgal, ami úgy működik, hogy rámutat valamire és azt mondja, ez az enyém. Győrffy Ákos írása.
A publicista nem köntörfalazott.
Jókai Mór az 1848-as esztendőt tartotta élete legfontosabb évének, mint fogalmazott: „Huszonhárom esztendős koromban egy év alatt forradalmat csináltam, háborúba mentem és megházasodtam.”
Ha ez a csend, a szív csendje az igazi lakhelyünk, nem tévedünk el a világ zajában.
Egy 1675-ben írt kéziratot szolgáltatott vissza Magyarországnak a New York-i ügyészség, amit a miniszter diplomáciai mérföldkőként értékelt a magyar–amerikai kapcsolatokban.
„Egyáltalán nem menekülnek el innen a magyarok” – mutatott rá a közgazdász.
A Mandinernek adott interjúban szóba került a szokatlanul pihentető nyár, a légióslét tanulsága és a beteljesülő álom is.
Sárossy Ferenc több mint fél évszázada dolgozik a magyar földdel. Tolcsván főagronómus volt, Mezőkövesden a hajdani Matyó termelőszövetkezetben főkertész, majd elment Megyaszóra agronómusnak. Riportunk.
