Sűrített Pannónia

Sűrített Pannónia, mondogatom magamban már-már mániákusan napok óta, miközben magam sem értem, mit akarok ezzel (magamnak) mondani. Mészöly Miklós írta ezt a szekszárdi dombvidékről, illetve annak egyik részéről, a Porkoláb-völgyről. Ebben a völgyben volt egy présháza a családjának. Az 1960-as években sokat dolgozott itt, a tanyán, ahogy errefelé nevezik a présházakat. Itt írta Az atléta halála című regényét, és a Saulus című regényének egy részét. Az eredeti tanya ma már nincs meg. Néhány éve az egykori épület közvetlen közelében épült fel a Mészöly-tanya, ami jelenleg múzeumként és rendezvényhelyszínként működik, a jövőben pedig remélhetőleg alkotóház lesz belőle. Itt töltöttem néhány napot a családdal (köszönet érte ezúton is Liebhauser Jánosnak),

Amit a Porkoláb-völgyben kezdtem el írni, azt leginkább azért nem fejeztem be, mert elment tőle a kedvem. Úgynevezett közéleti jellegű írás lett volna, de a környezet, a völgy látványa, a völgyben való létezés egyszerűen lehetetlenné tette, hogy azzal az írással foglalkozzam. Megundorodtam a saját mondataimtól. A mondataim irányától. Vagy leginkább attól a hatástól, amit a saját mondataim gyakoroltak rám. Ottlétem alatt egy-két hozzám közel álló emberrel beszéltem arról, hogy mit írok éppen. Elmeséltem nekik, hogy mit akarnék megírni. Tökéletesen értették. Én magam is értettem, most is értem, és éppen azért ment el tőle a kedvem, mert annyira értem. 

Biztosan nagyon szórakoztató, hogy olyasmiről írok itt, ami nem létezik, hogy olyasmiről mondok el valamit, ami végül sosem fog elkészülni.

Éjszakánként a Tejút halvány sávja ívelt át a ház fölött. Néma műholdak húztak át nagy sebességgel az égbolton. Rozsdafarkúak és zöld küllők motoztak a fiatal diófán vagy az akácosban. Egyik este megállt a ház előtt egy kisteherautó. A férfi, aki kiszállt belőle, a völgy felé mutatott és azt mondta, itt minden az övé. Erre finoman felnevettem, amit láthatóan nem értett. Nem tudom, hogyan gondolhatja bárki is azt, hogy egy völgy a tulajdona lehetne. Hogy a teremtett világból bármire is azt mondja: az enyém. Ennek az embernek ez a mondata, és a mozdulat, amivel a mondatát megerősítette, végképp ráébresztett arra, hogy rossz nyomon járok azzal az írással, amivel éppen küszködtem. Emlékezetes pillanat volt, bár semmi különös nem történt. A nagy felismerések amúgy is ritkán járnak együtt látványos eseményekkel. Megértettem, hogy nekem nem szabad semmiféle kapcsolatot ápolnom azzal a világgal, ami úgy működik, hogy rámutat valamire és azt mondja, ez az enyém. Ez a sűrített Pannónia mindig is nagyon közel állt hozzám, holott egészen más, mint az a táj, amit az otthonomnak mondhatok.

Itt, a szekszárdi szőlőhegyeken valami olyasmi van jelen, ami a számomra rendelt középhegységben nem létezik. Legalábbis ebben a tiszta formájában nem. Itt az idill közvetlenül megtapasztalható. Az emberi kultúra, a természet és a természetfölötti egymást átható és átjáró, intenzív jelenléte. Egy diófa alatt rejtőző öreg présház látványa olyan emlékeket és érzeteket ébreszt bennem, amelyek nem lehetnek az én emlékeim és érzeteim. Valami olyasmit szólít meg bennem, ami nem én vagyok, hanem a hagyomány maga, a kollektív tudattalan – nevezzük, ahogy akarjuk. Nosztalgia, melankólia, rejtélyes inspirációk és fokozhatatlan otthonosság. Ez a sokféle állapot egyszerre lesz úrrá rajtam a Porkoláb-völgyben. 

Elmesélhetném, hogy azon merengtem, miféle erők feszülnek ma egymásnak a világban, és hogy ezeknek az erőknek mik az eredői, milyen irányokba mutatnak és milyen hatásaik lehetnek. Elmesélhetném, hogy szerepelt ebben az írásban Farkas Attila Márton neve, szerepelt benne a NER betűszó, szerepelt benne az, hogy emberi gyarlóságok, és az is, hogy démonvilág. Elmesélhetném, de minek. Mire mennék vele, és mire menne ezzel az olvasó. Arról sokkal inkább érdemes lenne mesélni, hogy a sűrített Pannóniának ez az idillje mennyire különbözik attól, amit ebben a soha el nem készülő írásban feszegettem. Ahogy a Mészöly-tanya teraszán üldögéltem egyik reggel, felfogtam végre, hogy azért undorodtam meg a saját mondataimtól, mert ezek a mondatok szembemennek azzal, ami ez a völgy.

Ezek a szőlőhegyek emberemlékezet óta valami olyasmit sugallnak az egymást követő nemzedékeknek, ami a nyugati kultúra egyik legfontosabb alkotóeleme. A kontempláció, az önmegfigyelés és a világ megértésének vágya egyesül itt a mámor lehetőségének megteremtésével. A gondolkodás, a megértés magasfoka találkozik itt az irracionálissal, a logika a sugallatokkal, a kétkezi munka a költészettel, az eredeti természet a kerttel. Ha mindezek képesek megtermékenyíteni egymást, képesek jótékonyan hatni egymásra, megteremtődik az idill. Ahol én élek, ott a nyers természet az erősebb, itt, a szelíd pannóniai dombokon pedig ez a sokféle összetevőből kisarjadó idill az uralkodó. A Porkoláb-völgyben a szellemi és lelki értelemben vett Európában vagyok, otthon, a Börzsönyben pedig sokkal inkább a világmindenség egy névtelen zugában érzem magam. Ez utóbbi is közel áll hozzám, de még mennyire. De az előbbivel vagyok meghittebb viszonyban. 

Itt még találok valamit, ami az egykori folytonosságnak legalább az emlékét felidézi. Találok halvány nyomokat, amely halvány nyomok sokszor nem többek egy madár röptének ívénél, egy málló vakolatú barokk ablakkeretnél, a szélben hajlongó szőlőtőkéknél. Nem véletlen, hogy az egykori szekszárdi vármegyeháza falán látható emléktáblán, amely arról ad hírt, hogy innen indult II. Lajos és kísérete a mohácsi csatamezőre, hangsúlyosan szerepel az a kitétel, hogy a Nyugatot megvédeni indultak. Amit számomra a Nyugat esszenciálisan jelent, azt ma is megtalálom a szőlővel beültetett dombok között. Persze lehet, hogy csak ködképeket kergetek, és nagyon szeretnék látni valamit, ami nem létezik. De nem hinném, hogy így lenne. Van itt valami, amit nem tudott megrontani semmi az utóbbi kétezer évben. Ott van a Porkoláb-völgy csendjének mélyén. És ez sokkal fontosabb, mint bármi, ami abban a félbehagyott írásban szerepelt.

***

(Nyitókép: R.J. / Mandiner)