Navracsics Tibor: Gond van – élhetőbbé kell tennünk országunkat, hétköznapjainkat azért, hogy boldogabbak lehessünk

Magyarországon már a címben szereplő kérdés felvetése is provokációnak tűnhet. Persze, hogy nem! – hangzik a dacos és magabiztos válasz, aztán nézettől, vérmérséklettől, esetleg műveltségtől függően hosszas érvelés kezdődik a magyarok hagyományos, megalapozott és kipusztíthatatlan ború­látásáról. 

Való igaz, a magyar pesszimista nemzet. Nemcsak a mi közmegegyezésünk tartja ezt így számon, de a nemzetközi statisztikák is. Az Oxfordi Egyetem évente megjelenő Világboldogság-­jelentése (World Happiness Report) által vizsgált 147 ország közül hazánk a nem túl előkelő 69. helyet foglalja el, Kína, valamint Trinidad és Tobago között. Sovány vigasz, hogy az Európai Unió tagállamai közül Portugália nem sokkal előz meg minket, Horvátország, Görögország és Bulgária pedig még nálunk is borúlátóbb. 

Nekünk éppen elég gondot jelent, hogy az utóbbi emberöltőnyi időben sem sikerült legyűrni rosszkedvünket. Sőt, mintha még fokozódott is volna. Nem vagyunk elég boldogok, és ettől a ténytől látványosan szenvedünk is. Boldogtalanságunk és az egészségügyi statisztikákban szereplő rossz adatok között nehéz nem észrevenni az összefüggést. Magyarország globálisan a második helyen áll a halálozás okainak súlyosságát mérő indexek szerint, különösen rossz a helyzet a rák- és tüdőbetegségek okozta halálozás arányait tekintve. Az egy főre eső tiszta alkoholfogyasztást tekintve hazánk a világ első tíz országa között szerepel, és miközben folyamatosan és látványosan csökken a dohányosok száma, még mindig a 20–24. helyet foglaljuk el. 

Nem csupán kedélyállapotról beszélünk tehát, amikor a boldogtalanságot említjük. Boldogságunk szintje és az ország élhetősége szorosan összefügg, s egyben nemzetgazdasági jelentőségű is. Az önmagukat boldognak valló észak-európai országok egészségesebbek és gazdaságilag sikeresebbek is, mint a boldogtalanok. Önmagától értetődőnek tűnhet, hogy nem a boldog nemzetek gazdagok, hanem a gazdag nemzetek boldogok, azaz először a jólét egy magasabb szintjére kell eljutnunk, hogy utána aztán megvilágosodjunk, és boldoggá váljunk. A statisztikák azonban nem igazolják ezt a vélt evidenciát. Costa Rica, Mexikó vagy éppen Koszovó nem eget rengető jólétükről híres országok, mégis sokkal boldogabbak a jelentés alapján, mint hazánk. 

Nem csupán az anyagi jólét növelését jelenti ez – természetesen azt is –, hanem életünk és kapcsolataink barátságosabbá és emberibbé tételét. Ma, amikor a politikában bosszút lihegő népszónokok válnak a közbeszédet meghatározó szereplőkké, talán naivnak tűnik ez a törekvés. Meggyőződésem azonban, hogy csak akkor tudunk helytállni a nemzetek közötti világszintű versenyben, ha az ország élhetősége tekintetében előrébb tudunk lépni. 

Nem, pontosabban nem csak méret kérdése ez. Kis területű és népességű ország ugyanúgy lehet boldog, mint hatalmas birodalom boldogtalan. Szegény nemzet is megtarthatja vagy megtalálhatja boldogságát, ahogyan gazdag is elveszítheti. Ugyanakkor a boldogság és az élhetőség versenyképességi tényezők, gazdasági kategóriák is. Egy boldog nemzetnek nagyobb esélye van arra, hogy a szó anyagi és eszmei értelmében egyaránt gazdagabb legyen, mint egy boldogtalannak. 

Magyarországon is szükség van egy jelentésre, amely számba veszi, milyen szempontból tekinthető élhetőnek az ország, és milyen szempontból nem. Hol kell cselekednünk azért, hogy boldogabbak legyünk. A küldetés nehéznek, sőt sokak számára bizonyára reménytelennek is tűnik. Lesznek, akik naivitásuk miatt fogják gúnyolni azokat, akik erre a misszióra vállalkoznak. Mi méltóbb azonban egy olyan politika megalapozására, amely az egész nemzetet és annak minden tagját, tekintet nélkül a minket elválasztó számtalan különbségre, egyaránt boldogabbá, az országot pedig élhetőbbé akarja tenni?

A szerző közigazgatási és területfejlesztési miniszter

Nyitókép: Földházi Árpád