Ha ez az „új ember” megszólal, többes számban beszél. Azt mondja, „mi”, mert olyan, hogy „én”, nem létezik többé. Megvalósult a tökéletes konnektivitás: mintha az egész emberiséget rákapcsolták volna egy olyan szerverre, amelyben minden létező tudás megtalálható. És mindezzel együtt jár a már említett jóság is. Ez az új, személyiségét vesztett, kollektív ember végtelenül szelíd, segítőkész, toleráns, együttérző és vegetáriánus. Nem tud nem jót akarni.
A film főhőse kénytelen végignézni ennek a nagy átállásnak a félelmetes folyamatát, de hamar rá kell jönnie, hogy ebből a nagy átállásból ő bizony valamilyen rejtélyes okból kimaradt. Nem változott meg, maradt olyan, amilyen volt. Egy kiégett, cinikus, középkorú nő, aki bugyuta fantasyregények írásával tett szert némi ismertségre, leginkább unatkozó, középosztálybeli hölgyek körében. Hősünk egyébként leszbikus, aminek a történet szempontjából nincs semmi jelentősége, de manapság egy filmben, mint tudjuk, ez elengedhetetlen. Élettársa, aki a menedzsere is volt, az emberiség hirtelen átalakulása során meghal. Voltak ugyanis elég nagy számban, akik valamiért nem bírták az azzal járó megrázkódtatást. Hősünk tehát ott marad egyedül, elhunyt partnerét valahogy hazaszállítja, aztán (érthető okokból) rendesen kiüti magát néhány palack tömény segítségével, remélve, hogy másnap ismét a régi világra ébred a rémálomból. De nem arra ébred. És kisvártatva kiderül, hogy nem ő az egyetlen, aki valamiért kimaradt a kollektív boldogságból, maradt a földön néhány hozzá hasonló szerencsétlen alak.