Gyermeteg Árkádia

Megnéztem egy új filmsorozat, a Pluribus első két epizódját. A történet ott indul, hogy csillagászok detektálnak egy rádiójelet, ami hatszáz fényévnyi távolságból érkezik. Maga a jel is különös: mintha egy dns-szál módosított részlete lenne. A lényeg, hogy a jel hatására az emberiség megváltozik. Egyrészt hirtelen mindenki „jó” lesz, másrészt az emberiség egyetlen kollektív tudatban egyesül. Mindenki tud mindent, minden emberi tudás mindenkinek hozzáférhetővé válik. 

Amit úgy kell elképzelni – de nem is kell elképzelni, mert a filmben látjuk –, hogy például egy szakadt ruhás nő, aki addig holttesteket pakolt teherautó-platókra valahol a Közel-Keleten, egyszer csak magától értetődő természetességgel besétál egy katonai bázisra, beül egy hatalmas teherszállító repülőgép pilótafülkéjébe, és elrepül vele Amerikába. Mindenki mindent tud, és ezt szó szerint kell érteni. 

Ha ez az „új ember” megszólal, többes számban beszél. Azt mondja, „mi”, mert olyan, hogy „én”, nem létezik többé. Megvalósult a tökéletes konnektivitás: mintha az egész emberiséget rákapcsolták volna egy olyan szerverre, amelyben minden létező tudás megtalálható. És mindezzel együtt jár a már említett jóság is. Ez az új, személyiségét vesztett, kollektív ember végtelenül szelíd, segítőkész, toleráns, együttérző és vegetáriánus. Nem tud nem jót akarni. 

A film főhőse kénytelen végignézni ennek a nagy átállásnak a félelmetes folyamatát, de hamar rá kell jönnie, hogy ebből a nagy átállásból ő bizony valamilyen rejtélyes okból kimaradt. Nem változott meg, maradt olyan, amilyen volt. Egy kiégett, cinikus, középkorú nő, aki bugyuta fantasyregények írásával tett szert némi ismertségre, leginkább unatkozó, középosztálybeli hölgyek körében. Hősünk egyébként leszbikus, aminek a történet szempontjából nincs semmi jelentősége, de manapság egy filmben, mint tudjuk, ez elengedhetetlen. Élettársa, aki a menedzsere is volt, az emberiség hirtelen átalakulása során meghal. Voltak ugyanis elég nagy számban, akik valamiért nem bírták az azzal járó megrázkódtatást. Hősünk tehát ott marad egyedül, elhunyt partnerét valahogy hazaszállítja, aztán (érthető okokból) rendesen kiüti magát néhány palack tömény segítségével, remélve, hogy másnap ismét a régi világra ébred a rémálomból. De nem arra ébred. És kisvártatva kiderül, hogy nem ő az egyetlen, aki valamiért kimaradt a kollektív boldogságból, maradt a földön néhány hozzá hasonló szerencsétlen alak.