A csőd esztétikája – Tarr Béla halálára

„Kozmikus a szar” – mondta Tarr Béla (sok egyéb mellett) két évvel ezelőtt a Gulyás Mártonnak adott életútinterjúban. Ekkor hallottam utoljára beszélni. Életemben egyszer találkoztam vele, elég sajátos körülmények között.

A kamera szemcsés képén nem ismertem fel egyiküket sem. Kimentem, kinyitottam a kaput. Tarr Béla állt ott két (ha jól emlékszem) román férfivel. Éjszaka szedte fel őket valahol egy autópályán, nem tudott velük mit kezdeni, behozta őket a szállóra. Olyan volt a jelenet, mintha valamelyik filmjéből vágták volna ki. Mintha a Sátántangó Irimiását és Petrináját hozta volna el. A Sátántangót a kétezres években láttam, a Toldi moziban. A hét és fél órás filmet három részletben vetítették. Többször ki akartam menni róla, végül aztán maradtam, felvettem a film tempóját. Alig mozduló fekete-fehér képek.

A Sátántangó bizonyos értelemben nem is film, legalábbis a mozihoz sok köze nincs. A monokróm világ aprólékos feltérképezése, a legtágabb értelemben vett emberi egzisztencia magárahagyottságának nagyszabású panorámaképe. Tarr ezzel a filmmel és a Werckmeister harmóniákkal dobta a legnagyobbat, későbbi filmjeiben nem nagyon tudott hozzátenni ezekhez semmit. Utolsó filmje, A torinói ló már semmi úja nem mond, jobbára csak ismétli korábbi önmagát. Két korai filmje, a Családi tűzfészek (1979) és a Panelkapcsolat (1982) még a kádári Magyarország mélyvilágának szinte dokumentarista ábrázolása volt. Mindkét film kiváló.

A korai Tarr dokumentarista, a későbbi Tar apokaliptikus. A diktatúra sötét bugyrainak ábrázolásától jutott el a totális reménytelenség lapályaira. Nem véletlen, hogy rátalált Krasznahorkaira. Tarr Krasznahorkai nélkül nagy valószínűséggel megmaradt volna ködlovagnak. Krasznahorkai regényei billentették át a társadalmi reménytelenségből a metafizikai reménytelenségbe. Valódi térfogatára, saját nyelvére e regények segítségével talált rá.

Ami nem jelenti azt, hogy filmjeiben ne akadnának olyan pillanatok, jelenetek, amelyek ne égnének bele a néző retinájába. A Werckmeister harmóniákban ahogy Valuska belenéz a kitömött bálna szemébe. Például ez a kép. Tarr életműve azt állítja, hogy nincs remény, illetve azt, hogy valamikor talán volt, de ma már biztosan nincs, és nem is lesz soha. Az emberiség megalázott „véglények” (Tarr egyik kedves szava) légióiból áll, amelyek módszeresen felszámolnak mindent, ami az útjukba kerül. Felszámolják a civilizációt, a művészetet, a magasrendű artikuláció bármiféle lehetőségét.

Nem mondanám, hogy Tarr állításának nincs alapja. Van alapja, és aki szerint nincs, az becsapja magát. Konstatálta a csődöt, amely kétségkívül jelen van, de ebbe a konstatálásba valahogy beleragadt, és a csőd esztétizálásában végül eljutott arra a pontra, ahonnan nem volt tovább. Ezt az utat tagadhatatlan következetességgel és jelentékeny láttató erővel járta be. Más kérdés, hogy mit kezdjünk Tarr Béla állításaival, mit jelent ez számunkra, mi a dolgunk vele. Úgy vagyok ezzel, hogy úgy tekintek rá, mint egy képzőművészre, aki itt hagyott jó néhány felejthetetlen képet, de a képei értelmezését a nézőre bízta.

Tarr Béla a reményt, amely a kereszténység egyik kulcsszava is egyben, anakronisztikusnak minősítette, nem számolt vele. Nem nehéz idáig jutni, ha az ember egy diktatúra cinikus ürességében éli le élete jó részét. Az viszont ránk és a gyerekeinkre vár, hogy bebizonyítsuk: nem volt egészen igaza.

***

***