A szomorú tény az, hogy ez az íróember, úgy tűnik, már rég magára zárta elméjének, intellektuális befogadóképességének ajtaját. Rajcsányi Gellért írása.
Már ha ez még csörte egyáltalán, és nem kényelmes értelmiségi összeborulás. Az olvasókra bízzuk a döntést.
Trianon az, amikor az édesanyád Magyarországon nem az édesanyád, mert az ő magyar személyi igazolványában az áll, hogy Szabó Irén, a tiédben pedig az, hogy anyja neve Sabo Iren.
Az író kritizálja, hogy Orbán Viktor és kormánya dicsőségesnek mondja a magyar történelmet, miközben az szerinte csak vereségekből áll.
A szellem embere nem mondhat efféle olcsó közhelyeket, nem járhatja át a szavait ez az arroganciával kevert elitista színezet. Győrffy Ákos írása.
Mert „a magyar történelem csak vereségekből áll”.
Neki nem sikerült, és nem tudom, innen van-e visszaút a hitelességbe.
Az újabb nemzetközi irodalmi díjjal elismert író szerint Trianon traumáját „Orbán Viktor és szélsőjobboldali csoportok sikeresen használják fel”.
A díj kapcsán általában felmerül Krasznahorkai László és Nádas Péter neve is, akik hosszú ideje a magyar irodalom nemzetközi szinten is elismert alakjai.
Kína, Japán, Görögország, New York, különféle európai városok. Ebben a tágas térben keresnek valamit Krasznahorkai létezésbe igyekvő hősei. Hogy mit keresnek, azt nem könnyű meghatározni. Talán a szépség, a méltóság, a katarzis, az emelkedett artikuláció emlékeit.
Idén két magyar is az esélyesek között szerepelt.
Krasznahorkai László és Nádas Péter is ott van az esélyesek között.
„Te kit választanál?” – tette fel a kérdést a magyar író.
Magyarországnak ez idáig egyetlen irodalmi Nobel-díjas írója van, Kertész Imre, aki 2002-ben nyerte el az elismerést. Krasznahorkai is megérdemelné az elismerést, ha másért nem, az 1985-ben megjelent Sátántangó című regényéért.
Egyre nagyobbra nőne a sóvárgás egy igazi magyar író elismerése után, amellyel még mindig késik az éji homályban a Svéd Akadémia.
