A „gyalázás” Krasznahorkai esetében nem csupán Magyarországot illeti – karakteres kritikája tulajdonképpen az egész emberfajnak szól

Huszonhárom évvel ezelőtt, egy szerelmi dráma kellős közepén történt. Vér nem folyt, nem halt meg senki, mégis úgy éreztem, vagy meghalok, vagy elmenekülök valahová, az Isten háta mögé. Nem haltam meg, és nem is menekültem el, maradtam otthon, és addig nem tapasztalt mennyiségben ontottam magamból a verseket. Ezek egy része nyilván nem volt jó vers, de akadt köztük néhány, amit ma is használhatónak tartok. Mindez nem tartozik szorosan ide, mégis idetartozik. 

Mert ebben a lelkiállapotban, ebben a néha az őrülettel határos, felpörgött ámokfutásban ért el hozzám egy képeslap. Egy októberi reggelen szedtem ki a postaládából. Épp akkor olvastam Krasznahorkai László Háború és háború című regényét. Korábban nem ismertem a szerzőt. Ehhez a lelkiállapothoz nem is találhattam volna ideálisabb könyvet. Ebben a regényben is az ámokfutásé a főszerep. Egy vidéki levéltáros akar eljutni New Yorkba, hogy ott pötyögje számítógépbe a titokzatos kéziratot, amely fenekestül felforgatta az életét. A hömpölygő mondatok szíven találtak, és akkor még enyhén fogalmaztam. Nem tudom, hogy ha nem ebben az állapotban olvasom a könyvet, milyen hatással lett volna rám, de a saját kálváriám a vidéki levéltáros kálváriájával összemosódva szinte felrobbant bennem. Tarthatnám mindezt véletlennek is, de nem tartom annak. Mondják, hogy bizonyos könyvek a megfelelő időpontban találják meg az embert. Hát, ez megtalált rendesen. Talán még be sem fejeztem a regényt, amikor az a bizonyos képeslap landolt a postaládában. Krasznahorkaitól jött. Pár sorban tudatta, hogy olvasta néhány versemet egy folyóiratban, és hogy ez a néhány vers mélyen megérintette. Ezt aztán már tényleg nem írhattam a véletlen számlájára. Főleg azzal együtt, hogy a képeslapon épp annak a városnak a látképe látszott, ahová a fent említett szerelmi dráma egyik szereplője néhány nappal korábban véglegesen távozott.