Mégiscsak látnok ez a Krasznahorkai!

Hatalmas elismerés a magyar irodalomnak, hogy Krasznahorkai László kapta az irodalmi Nobel-díjat. Évek óta az esélyesek között tartották számon. Minden évben előrébb került a fogadási listákon. Az utóbbi időben, ahogy műveit egyre több nyelvre fordították le, szinte minden évre jutott valami rangos elismerés a 2015-ös Man Booker-díjtól a tavaly neki ítélt spanyol Formentor­-díjig, amit korábban Samuel Beckett és Jorge Luis Borges is megkapott. 

2000 körül az Andrássy úton támasztjuk a Tokaji borozó pultját, kisfröccsöt iszunk, ősz van, bölcsészek vagyunk, magyar szakosok, és akkor az ablak előtt elmegy egy lódenkabátos, kalapos fickó piros sállal a nyakában. „Ott van Krasznahorkai” – mondom a cimborámnak. Olvastuk és láttuk már a Sátántangót, Az ellenállás melankóliájából készült Werckmeister harmóniákat a filmszemlén. Pázmányos kommunikáció szakosok is vagyunk, filmesek akarunk lenni. Az Örökmozgóba járunk filmklubba, ahol megnézzük Tarr Béla Családi tűzfészkét, Kárhozatát, melyeknek Krasznahorkai a forgatókönyvírója. 

2002-ben ösztöndíjjal kikeveredek Olaszországba, ott olvasok a Gazzetta del Sudban Kertész Imre irodalmi Nobel-díjáról a reggeli kávéhoz. Egyik este a Rai 3 adja a Werckmeister harmóniákat. Próbálok csajozni vele, nem sikerül. Ugyanígy járok a Kárhozattal is. Hat filmet készítenek közösen Tarr Bélával, köztük a hét és fél órás Sátántangót. Egyik se csajozós. 

Alexa Károly tanárunk meghívja Piliscsabára, a Pázmányra a Háború és háború megjelenése után Krasznahorkait egy beszélgetésre. Régi cimborák, ugyanis Alexa a Mozgó Világ szerkesztője volt, és Krasznahorkai első novellája, a Tebenned hittem 1977 decemberében ott jelent meg. A Háború és háborúban megjövendöli a New York-i ikertornyok ledőlését két évvel a terrortámadás előtt.