A vállalkozásuk csődbe ment, a házukat elárverezték, a férj halálos beteg lett – vagy az egészből nem igaz egy szó sem?

A nagyvárosi emberben gyakran feléled a vágy, hogy kilépjen a civilizációból, és a természet közelségében találjon békét. Nem friss jelenségről van szó, ez hajtotta Chris McCandlesst is a kilencvenes évek elején, amikor autóspottal bejárta Észak-Amerikát, majd Alaszkában próbált az erdő mélyén teljesen egyedül túlélni. Az ő tragikus sorsát dolgozta fel Jon Krakauer zseniális tényregénye, az Út a vadonba, amelyből nem kevésbé kiváló filmet forgatott Sean Penn 2007-ben. De mások mellett a szintén valós eseményeken alapuló 127 óra főhőse is hasonló motivációk miatt került bajba, ahogyan Cheryl Strayed sem kevés kockázatot vállalt, akinek a kálváriáját a 2014-es Vadonban láthattuk Reese Witherspoon Oscar-jelölt alakításában.

És egy egész friss példával élve, az itthon idén bemutatott kanadai–francia Pásztorok főszereplőjének ugyancsak az irodai robotból lesz elege, amikor úgy dönt, az Alpok felé veszi az irányt birkákat terelni, de az ő sztorija kevésbé megrázó, mert ugyan városi puhányként eleinte körberöhögik a helyiek, végül keményen állja a sarat. 

Egy ötvenes éveit taposó házaspár tagjai, miután rossz lóra tettek egy vállalkozással, hirtelen elveszítik mindenüket: a házukat elárverezik, bankszámlájuk lenullázódik. A baj pedig most nem jár egyedül, ha mindez nem lenne elég, a férfi kap a kezébe egy diagnózist is, miszerint halálos betegséggel küzd. 

Először nyilván kétségbeesnek, de a sebeik nyalogatása helyett hamar a sarkukra állnak, és úgy döntenek, teljesítik a régi bakancslistás vágyukat: végiggyalogolják Délnyugat-Anglia ezer kilométernél is hosszabb partszakaszát. Útjuk során közelebb kerülnek egymáshoz, olykor keményen meg kell küzdeniük a természeti elemekkel a nem éppen profi túrázáshoz való öltözetüknek és sátruknak is köszönhetően, belebotlanak néhány faragatlan alakba. De közben számtalan minibarátságot alakítanak ki velük empatikus és segítő kezet nyújtó figurákkal – ez a humanizmus a film legszerethetőbb pontja.

Röviden tehát A tenger útja egy kifejezetten felemelő történet, amely rávilágít arra, 

Az operatőri munka pedig magával ragadóan prezentálja a természet zord szépségeit a hosszú menetelés alatt.

A forgatókönyv Raynor Winn önéletrajzán alapul; a 2018-ban megjelent kötet hatalmas bestseller lett, kétmilliónál is több példányt adtak el belőle, és rengetegen merítettek belőle inspirációs forrást. Különösen azok, akik vagy maguk, vagy egy hozzátartozójuk révén ugyanabban a ritka neurodegeneratív betegségben szenvednek, mint a férfi főszereplő. Akinek csak néhány évet jósoltak, mégis csaknem húsz esztendeje küzd a kórral, állítólag a gyaloglás is rengeteget javít az állapotán. 

Ráadásul a könyv elképesztő sikere nemcsak hogy kirángatta a házaspárt az anyagi csődből, hanem dúsgazdaggá váltak, és nyilván hatalmasat kaszáltak azon is, hogy Gillian Anderson és Jason Isaacs főszereplésével film készült belőle. Az adaptációt néhány fesztiválos vetítés után májusban a nagyközönségnek is bemutatták Angliában, nem sokkal később azonban érdekes fejlemények árnyékolták be az alkotást.

Az Observer újságírója kicsit utánajárt a sztorinak, és kiderült, 

Nem az történt ugyanis, hogy a szerencsétlen házaspár egy rossz döntés és a csúnya kapitalista bankrendszer miatt az utcára került. Súlyos sikkasztások miatt jutottak a csőd szélére, viszont közel sem találták magukat annyira reménytelen helyzetben, mint amennyire azt a könyv vagy a film lefesti, az állítólagosan elárverezett házuk például a mai napig a birtokukban van. 

A nő hantázásának azonban nem is ez a morálisan legelítélhetőbb része, sokan kételkednek abban is, hogy a férje valóban küzd-e az említett betegséggel. Számos orvos szerint ugyanis egyszerűen lehetetlen, hogy ilyen kiváló állapotban legyen, így nem kizárt, hogy ez is csak egy hazugság. A szerző tagadja a vádakat és pereket indított, a kiadója pedig nyilatkozatot tett közzé, miszerint még a megjelenés előtt elvégezték a kellő háttérellenőrzéseket, és semmiféle aggály nem merült fel Raynor Winn szavahihetőségét illetően.

A közeljövőben valószínűleg tisztább képet kapunk a valóságról, más kérdés, hogy függetlenül attól, milyen mértékben igazak a vádak, az írónő jól kiszúrt a film készítőivel is. Mert ugyan A tenger útja nem egy eget rengető alkotás, a több fronton is egzisztenciális válságban szenvedő főszereplőt alakító Gillian Anderson játéka pont olyan, mint amilyenekért Oscarra szoktak jelölni egy régóta a színen lévő, többszörösen bizonyított, de komolyabban sosem elismert színésznőt, 

A jogi hercehurca más szempontból viszont még a mozi előnyére is válhat, mert ugyan egy kellemes, meditatív dráma, nem biztos, hogy sokáig őriznénk az emlékét. Ez az aspektusa azonban gondoskodik róla, hogy ne felejtsük el jó darabig.

A tenger útja – angol filmdráma, 2024. December 25-étől a Mozinet forgalmazásában országszerte a mozikban.
 

Nyitókép: Gillian Anderson és Jason Isaacs A tenger útja című filmben. (Mozinet)