Írni tud, de olvasni nem: így bántották Jókai Mórt, mert támogatta a kiegyezést

Jókai Mór számtalan támadást kapott azért, mert a kiegyezést szorgalmazta az osztrákokkal. Pedig egyértelműen fogalmazott. 1865 októberében Siklóson tartott beszédet parlamenti képviselőjelöltként, ahol ezt mondta: „Első helyen áll azon vágy, hogy a nemzet valahára megnyugtató egyetértésre lépjen fejével: s biztos egyezmény jöjjön létre alkotmányunk törvényes alapján az ország és az uralkodó között.” 

valamint az önálló önkormányzati rendszert is szorgalmazta. A vallásszabadságot és a nemzetiségek jogait is hangsúlyozta, és a kiegyezés részeként gondolt arra is „hogy a földbirtok, az ipar, a kereskedelem saját intézményeink által felemeltessék.” 

A beszéd végén azt is kijelentette: „hazámnak érdekeink kívül semmi aranyból készült bálvány előtt meg nem hajolhatok”, ennek ellenére sok kritikát kapott, mondván, hová lett az a Jókai, aki egykor főszerepet vállalt a magyar szabadságharcban. A kritikákra legtöbbször A Hon hasábjain adott sokszor csípős választ. 1867 márciusában, a kiegyezés parlamenti vitájában Jókai Mór úgy érvelt, 

„Az uralkodóval való kiegyezés formája csak egyféle lehet: a király megvédi Magyarországot, annak alkotmányát és területének népei megvédik az uralkodót. Az uralkodó egyéb országaival a kiegyezésnek alapelve szintén csak egy lehet: szabad kiegyezés, mert a közös elnyomás nem közös megegyezés” –  vélekedett Jókai, aki hírlapíróként nem fukarkodott a kritikákkal akkor sem, ha az osztrák hatalom került célkeresztbe. 

1868-ban, mikor hírét vette, hogy az uralkodó Ferenc József felesége, Erzsébet királyné Pestre jön, üdvözölte őt A Hon hasábjain, ám írásában rosszallását fejezte ki azért, mert a budai várban nem látni magyar lobogót. „Azért őszintén üdvözöljük mi is a magyar királynét hazánk fővárosában: 

Jókai nem egy fórumon kiállt azért is, hogy a szegényes körülmények között élő egykori szabadságharcos honvédek anyagi juttatást kapjanak az államtól. 

Elképedve látta, hogy az országgyűlés a kiegyezés után nem mer a 48-as honvédek segítségére sietni, s különösen felbosszantották Horvát Boldizsár igazságügy-miniszter mondatai: „A kormány nem akarhatja, hogy az országgyűlés azon honvédekről gondoskodjék, kik az osztrák hadsereg s a nemzetiségek egy részével kényszerültségből küzdelemben állottak. A kormány nem akarhatja, hogy ily határozat félremagyarázása által a testvéri egyetértés felzavartassék, hogy 

– fogalmazott a miniszter. Jókai különösen azt az érvelést tartotta visszásnak, amikor Horvát Boldizsár hozzátette: amúgy is a juttatás gyengítené az utókor szemében a hazafias áldozatkészség erkölcsi értékét… Jókai ezek után győzelemként élte meg, hogy Ferenc József maga tett pontot a vitára, mikor utasítást adott, hogy kapjanak anyagi juttatást a 48-as honvédek. Az író így kommentálta az uralkodó lépését: „mint látjuk, a fejedelem hajlandó igazságot és méltányosságot szolgáltatni azoknak, kiknek azzal a magyar nemzet tartozik.”

Jókai sok kritikát kapott a megbékélés szorgalmazásáért, 1868-ban például az őt nem kedvelő Pesti Hírlap a következő, cinikus sorokat vetette papírra: „Jókainak, mit poétának is fő hibája, hogy a képzelet túlságaiban csapong, s a való élet iránt oly kevés a fogékonysága, hogy amit saját szemeivel színről színre látott is, mihelyt toll van a kezében, egésze valótlan vonásokkal és színezéssel tüntetni fel. (…) 

A Pesti Hírlap azt is a szemére vetette, hogy értelmezési gondjai is vannak: „Azon ritka ember ő, ki írni tud, mégpedig szépen, de olvasni nem.” A Pesti Napló is sokszor nekiment az írónak A Honban leírtak miatt. 1868-ban például ezt közölte az újság: „Ugyan ne izéljen Jókai! Az ilyen böjti prédikációt ne árulja politikai lapban, vagy ha már teszi, ne kívánja, hogy komoly emberek, komolyan foglalkozzanak vele.” 

Jókai persze sosem késett a válasszal. Még ebben az évben A Hon hasábjain újfent világossá tette, miért tartja fontosnak a kiegyezést: „Egy világos cél áll előttünk: a független, önálló magyar állam, az ingatlan magyar királyi trónnal. Az út, amely a célhoz vezet egyenes, mert az a törvényesség útja fölfelé úgy, mint lefelé, s a mozderő, mely az úton előre hajt: az érdekek igazi és valódi kölcsönössége. Ez úton fogunk mi előre haladni, nem tévedve le róla sem jobbra, sem balra. 

S mi bennünket erősekké tesz, az, hogy célunk elérésében, elveink győzelmében s hazánk leendő nagyságában – hiszünk.”

Az elszakadást nem tartotta reálisnak, 1874-ben pedig ismét tollat ragadott, mikor hírét vette, hogy egy pesti gyűlésen felmerült, a függetlenség kivívásának egyik módja az lehet, ha nem fizet az ország többé Ausztriának. Jókai gúnyos véleményt írt: „Ilyen határozatra volt már régóta nagy szükségünk. Csak egy dologgal nem vagyok megelégedve. 

Tartok tőle, hogy az osztrák nem engedi ezt el csak úgy tréfából. Jó lett volna legalább egy egészséges fenyegetést csatolni a határozatuk mellé, hogy el nem fogadás esetében a kardunkhoz nyúlunk.”

A Jókai elleni támadás egyik aljas momentuma volt, amikor megvádolták, hogy már nem is magyarul, hanem németül ír, miután egy osztrák lap lehozta folytatásokban az egyik magyarul megjelent regényét. Jókai a következő frappáns mondattal hűtötte le a kritikusait: „hogy nem vagyok elég hű szolgája a magyar irodalomnak, ez alól a vád alól valami nehezen majd csak tisztázom szegény fejemet.”

Nyitókép: Jókai Mór portréja 1887-ből. Fotó: MNMKK Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteménye

Következik: Jókai, Csehov és Ibsen