A késő antikvitás volt az utolsó korszak, amelyben a politikai gondolkodás nem kényszerült rejtekutakra és nem szorult kínos magyarázkodásra, amikor a lényege felől érdeklődtek. Ez pedig válság.
(Az alábbi írás A politika visszatérése című sorozat 5. részeként jelenik meg. A sorozat további részeit ide kattintva olvashatja el.)
*
A politikai gondolkodás minőségét egy szerző vagy egy korszak esetében azon mérhetjük föl, hogy amit politikai filozófiának neveznek, az ténylegesen politikai jelleget ölt-e, más szóval, hogy a politikáról politikai módon gondolkodnak-e vagy sem. A saját korunk politikai gondolkodását is leginkább ebből a szempontból ítélhetjük meg helyesen.
Nem elég válságról vagy fejlődésről beszélnünk, azt is világossá kell tennünk, hogy milyen mércéhez képest ítéljük meg a helyzetet.
A javaslatom egyszerű: szorítkozzunk arra a szempontra, hogy politikai módon gondolkoznak-e a politikáról, illetve, hogy a politikai gondolkodás valóban a politika valóságára vonatkozik-e. Ebben a tekintetben a válság nyilvánvaló, és már igen régóta húzódik. Kézenfekvő, hogy a teológiai gondolkodás legmélyebb válsága minden bizonnyal az lenne, ha a teológiai kérdésfelvetések többé nem Istenre vonatkoznának (persze erre is látunk példákat). Értelemszerűen a jogi gondolkodás legmélyebb válsága is az lenne, ha a jogászok többé nem a jog érvényességi területén vizsgálódnának. Ha az orvostudomány elszakadna az egészség vagy az élet fogalmától, azt is minden bizonnyal a válság egyértelmű jeleként értelmeznénk.
A hanyatlásnak az a természete, hogy minden jelenséget elvon a saját lényegétől.
Ha ellen akarunk állni a felbomlás tendenciáinak, nem tehetünk jobbat, mint hogy minden sajátos emberi tevékenységet, legyen az mesterség, művészet vagy tudomány, a saját alapelvei és a saját rendeltetése szerint művelünk. Így a nyelvészetnek ki kell tartania a nyelviség mellett, a teológiának ragaszkodnia kell Istenhez, és a politikatudomány sem szakadhat el a politikától. Egyszerű kívánalmak ezek, de bármilyen egyszerűnek, sőt ostobának tűnjön is ez a megállapítás,
a politikai gondolkodás válsága egyszerűen abból fakad, hogy végzetes mértékben elveszítette politikai jellegét.
A saját elvén nyugvó politika abban különbözik a „tiszta jogtudomány” vagy a „l’art pour l’art” eszményeitől, hogy ezekkel ellentétben nem zárkózik el az emberi élet konkrét valóságától, hanem közvetlenül arra irányul. A politika sajátos emberi tevékenység, amely az emberi természet és az emberi lényeg kibontakozásának lehetőségét kínálja. Amennyiben rendeltetéséhez hű akar maradni, a politikatudomány feladata nem az, hogy javaslatokat tegyen az emberi természet megváltoztatására vagy hogy kidolgozza a politika elkerülésének kreatív technikáit, mint ahogy az ma történik. A feladat voltaképpen magában az elnevezésben is benne rejlik: a polisz és a logosz szavak egyesítéséből születő politológiának a közügyekről szóló értelmes beszédet kell céloznia és a politikai közösség lényegi rendeltetését kell konkrét összefüggésekbe ágyazottan értelmeznie.
Amennyiben a saját elvén nyugszik, a politika sosem válhat a filozófusok játékszerévé.
Bár logosza van, a politológia nem a tudást szolgálja, hanem a cselekvést. Ezért helyezett olyan nagy hangsúlyt Arisztotelész a filozófiai és gyakorlati bölcsesség megkülönböztetésére. Ezért mondta már Lao-Ce is bölcseket megszégyenítő bölcsességgel: „Nagy birodalom vezetése, mint apró halakból eledel sütése.” Ezért hagyta meg Madarász Henrik fia nevelőinek, hogy a trónörökös ne olvasson túl sokat, nehogy döntésképtelenné és határozatlanná váljon –
gyakorolja inkább a dárdavetést.
Mindebből nem a tudás semmibevétele tűnik ki, hanem a politika lényege iránti érzék. A politika sajátos emberi tevékenység, amely az emberi természetből fakad. Ezért önmagában sem a politikai tudás, sem a politika fölött mindinkább eluralkodó technikai tudás nem vezet jó döntésekhez. Ami azt illeti, a dárdavetés illetve az apró halak sütögetése jóval közelebb áll a politika lényegéhez, mint az a politikáról szóló disztingvált és jólértesült fecsegés, amelyet olyan sokszor tévesztenek össze a politika tudományával.
Az igazi politikatudománnyal szemben két alapvető elvárásunk lehet: az emberi természet politikai minőségéből induljon ki és vizsgáljon olyan konkrét összefüggéseket, amelyekben tetten érhető valami a dárdavetés és a halsütés egyszerűségéből. Ez a két elvárás végeredményben ugyanarra irányul: a politikai gondolkodás ne akarjon elszakadni a valóságtól, hanem maradjon meg a politika lényegénél – a politikai közösség életének sajátosságait vizsgálja és az aktív életnek próbálja meg visszaadni azt a közvetlenséget és egyszerűséget, amelytől a tudományos köntösbe bújtatott semmitmondás csak megfosztaná. Ehelyett azt látjuk, hogy
a politikatudomány nem a politikával foglalkozik, hanem a posztpolitikai konszenzus előnyeit élvező intézmények és hatalmi csoportosulások apológiáját nyújtja, a politika elkerülésének technikáit oktatja és varázserőt tulajdonít olyan fogalmaknak, mint a „demokrácia”, az „értékek” és a „jogok”, anélkül, hogy ezeket értelmezné.
Ebből adódóan rengeteg elmélet születik a demokráciáról, annak minden részletkérdéséről, a demokratikus állampolgári nevelésről, a demokratikus értékekről, a választási rendszerekről, a demokratikus nyilvánosságról, miközben a politika lényegéről és rendeltetéséről, a politikai autonómiáról alig esik szó. A konfliktusszociológia, az agonisztikus politikaelmélet, a hatalomelmélet és más, a politika lényegét közelebbről érintő vizsgálódások periférikus helyzete és a demokratikus fecsegés egyeduralma jelzi, hogy
a politikai gondolkodás perverziója folytán régen nem a politikáról, hanem a politika elkerülésének technikáiról szól a diskurzus.
Az emberi lét sajátos politikai minősége a demokráciában éppúgy megnyilvánulhat, mint bármilyen más berendezkedésben. Tehát a demokratikus fecsegéssel nem az a baj, hogy demokratikus, hanem az, hogy fecsegés. Így nem érintheti a politika lényegét. Különös helyzetben vagyunk, mert elvileg a demokráciáról szóló diskurzus is módot adhatna a politikai gondolkodásra, épp csak a politika alapvető kérdéseit kellene a nagyvonalúan demokratikusnak nevezett rendszereknek szegeznünk.
Csakhogy igen sok mindenre mondják, hogy demokratikus. Egészen pontosan: mindenre ezt mondják.
Ez pedig arra utal, hogy a demokráciaelmélet esetében az összefüggéstelen fecsegés globális mintázataival állunk szemben. Ilyen parttalan fogalomhasználat jellemzően olyankor szokott teret nyerni, amikor elvész a megkülönböztetések lehetősége, homogenizálódik a különböző jelenségek leírására szolgáló fogalomkészlet és bizonyos dolgok megnevezhetetlenné válnak. Az effajta politikai neoprimitivizmus általában siralmas eredményre vezet,
itt van példának az az elgondolás, amely szerint a demokratikus rendszerek sosem indítanak egymás ellen háborút.
Miközben a világ összes rendszere demokratikusnak nevezi magát, a politikai gondolkodás végső szellemi horizontját a demokráciaelmélet jelenti, ez a gyermeteg elgondolás egyszerűen azt fejezi ki, hogy az ellenség nélkülözi a demokratikusság szent krizmáját. A demokrácia „mindent felölelő bálványfogalomként” (Erich Küchenhoff) olyan tökéletesen szolgálja a szellemi konformizmus igényeit, hogy az elemzők és közszereplők ma akkor neveznek demokratikusnak egy intézkedést vagy elvet, ha semmilyen más értelmes politikaelméleti fogalom nem jut az eszükbe. Sajnos ez igen gyakran előfordul.
Egyszerűen kifejezve: a politikaelméletből előbb államelméletet, aztán demokráciaelméletet csináltak. Államiság és demokrácia alatt viszont már régóta nem a politikai élet egyik lehetséges formáját értik, hanem az emberi létezés korlátolt felfogását, amelyben a „demokratikus értékekre” való együgyű hivatkozással kerülik el a lényeges kérdések megvitatását.
A demokrácia összes kérdése és problémája elfér a politikaelmélet horizontján.
A probléma abból fakad, hogy az elméleti horizont szélsőséges behatárolása folytán ma lényegében a burzsoá lelkület lagymatag ömlengéseit tévesztik össze a politikai gondolkodással. Az elméleti horizontnak ez a radikális beszűkülése vezetett oda, hogy a politikai élet előfeltételeiről, antropológiai alapjairól, az emberi természetről és a hatalom természetéről összesen kevesebb szó esik az egyetemeken, mint a biproporcionális mandátumelosztásról. Ez korunk prioritásait tükrözi. A demokráciára való hivatkozás a politika elkerülésének eszköze lett (és ez természetesen a demokratikus politikára éppúgy igaz, mint bármilyen más politikára).
Ebből adódóan a politikaelmélet új zárt horizontján kizárólag az emberi lét manipulálható, mennyiségi és technikai vonatkozásairól szerezhetünk tudomást.
Politikai autonómiáról vagy a politika lényegéről beszélni radikális elhajlásnak számít. Aki a hatalom természetét vizsgálja, az óhatatlanul magára vonja a fasizmus vádját. Mérjük fel, mit veszítünk ezzel a konformizmussal! Amikor a mérleg egyik serpenyőjében ott van Arisztotelész, al-Fárábi vagy épp Aquinói Szent Tamás emberi természetről szóló tanítása, a másikban pedig a biproporcionális mandátumelosztás, akkor napjaink tiszteletreméltó polgára gondolkodás nélkül és azonnal az utóbbit választja, mert az intézmények technikai működését leíró absztrakt modelleket és képleteket egy végzetes félreértés folytán valóságosabbnak érzi az emberi természetnél.
A politikai közösség klasszikus fogalma szerint a társadalmi és az állami tényezőt nem különítették el. Platón és Arisztotelész filozófiájában a politeia egyszerre jelenti mindkettőt. A modern szerzők a politeiát államnak fordították, a koinosz biosz (köz-élet), illetve a biosz politikosz (politikai élet) fogalmait elsősorban államéletként, vagy nemzetállami közösségként (commonwealth), illetve a 18. századtól egyre növekvő mértékben populációs államként fogták fel, tehát olyan hatalmi gépezetként értelmezték, amelyben
a közösség biopolitikai potenciállá, a szuverenitás üzemanyagává fokozódott le.
Miután a társadalmi és a politikai dimenzió különválasztása megtörtént, a politikai közösség klasszikus fogalma értelmét vesztette. Ezután már csak a modern államgépezet demokratizálására volt szükség ahhoz, hogy eljussunk a mai állapothoz, amelyben az állami főhatalom és a politikai közösség absztrakciója is beteljesedett, és a politikai osztály tevékenysége is egyre növekvő mértékben kimerül saját hatalmának leplezésében és a társadalom depolitizálásában.
A válság gyökere végső elemzésben az, hogy a politikai gondolkodás az idők során elveszítette politikai jellegét.
Az emberi létezés politikai minősége megkérdőjeleződik és utópikus távlatokban dereng fel a „másképp gondolkodók” tudatában, akiket a posztpolitikai konszenzus védelmezői nem győznek kommunistának és fasisztának bélyegezni. Hitvány helyzet.
Sajnos be kell látnunk, hogy az emberi természet politikai minősége nem érvényesül minden további nélkül és automatikusan. A politikát ugyan nem lehet eltörölni, de a politikai gondolkodás és a társadalmi élet között mély szakadék nyílhat abban az esetben, ha egy közösség lemond arról, hogy kitartson az emberi lét politikai dimenziójában.
A politika ebben a tekintetben a nyelvhez hasonlít.
Arisztotelész szerint az ember potenciálisan rendelkezik értelmes beszéd képességével, a beszéd a természetéből fakad, ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy ne kellene megtanulnunk beszélni, vagy hogy az ember mindig e képessége magaslatán lenne. Az ember politikai természetével kapcsolatban ugyanez a helyzet. Miközben az ember természete szerint politikai lény és természetesen egy depolitizált társadalom tagjaként is az marad, az élet politikai minősége nem eleve adott a számára.
Attól, hogy potenciálisan minden ember képes a politikai életre, a politika iránti érzék megerősödhet és meggyengülhet, sőt, adott esetben el is tűnhet egy közösség életéből.
Ennek egyértelmű jeleit fedezhetjük fel az ártalmatlanított „fogyasztói” szabadságban, a politikaellenességben és az emberi létviszonyokat globális mértékű egyneműsítésében.
Bár Hannah Arendt számára sem kérdéses, hogy a politika szükségessége az emberi természetből fakad, a filozófus mégis úgy véli, „annak veszélye fenyeget, hogy a politika teljesen eltűnik a világból.” Mindig lesz valami, amit politikának fognak nevezni és az ember politikai természetét sem lehet kiküszöbölni az ellentétek felszámolása vagy az ember háziasítása révén. Tehát a veszély abban áll, hogy elveszítjük a politika iránti érzéket. Hannah Arendttől eltérően Carl Schmitt úgy látja, hogy az emberi lét politikai dimenziója állandóan jelen van a történelemben, és legfeljebb a politikai önrendelkezéstől eltiltott népek veszítik el a sorsuk alakításának képességét: „A politikai azzal még nem tűnik el a világból, hogy egy népnek nincs már ereje vagy akarata a politikai szférájában való kitartásra. Ekkor csupán egy gyenge nép tűnik el.”
Schmitt meggyőződése szerint a politika valóságát nem lehet eltörölni.
Hiába próbálnak sokan az ellenség megsemmisítése révén olyan új világot teremteni, amelyben többé nincs ellenségesség. Hiába próbálják felszámolni az ellentétek ontológiai alapját és hiába próbálják homogenizálni a társadalmi viszonyokat, mert a politikai világ mindig újratermeli saját meghasadtságát. Ezt nevezhetjük a „politikamegmaradás törvényének”.
Kinek van igaza ebben a döntő kérdésben? Arendtnek, aki szerint a politika eltűnik a világból vagy pedig Schmittnek, aki szerint csak a politikára képtelen közösségek tűnnek el, ám a politika ennek ellenére mindig megmarad? Olyasvalakit hívunk segítségül ebben a kérdésben, aki már első látásra elfogultnak tűnik: a konfliktusszociológia atyja, Gaston Bouthoul szerint ugyanis Hannah Arendt mindenben tévedett. E sommás ítélet alapján feltételezhetjük, hogy a tunéziai gondolkodó is inkább a „politikamegmaradás törvényében” hisz és nem tart a politika eltűnésétől. Bouthoul szerint a történelem a konfliktusok kimeríthetetlen tárháza, és
ahogy a háború jelenségét sem lehet felszámolni a konfliktus kiváltó okainak eltörlésével, lefegyverzéssel, az államok felszámolásával vagy épp egy világállam létrehozásával, úgy a politikai konfliktusokat sem lehet hasonló eszközökkel felszámolni.
Azok újra és újra visszatérnek és tanúságot tesznek az emberi rend pluralitásáról. Amiben mások a politika végét látják, az Bouthoul szerint csupán a politika törvényszerű változása, amivel meg kell tanulnunk együtt élni. Ezek szerint Schmittnek van igaza: a politika csak azok számára szűnik meg, akik feladják politikai alanyiságukat és többé nem képesek kitartani az emberi lét politikai dimenziójában. A „politikamegmaradás törvényének” másik jelentős híve, Julien Freund az álláspontját Arisztotelész filozófiájára alapozza és több alapvető kérdésben is Arendttel ellentétes álláspontot képvisel. A neoarisztoteliánus gondolkodó szerint a politika természete, lényege és értelemadó célja változhatatlan, és attól még, hogy engedünk az apolitikusság, vagy az antipolitikai gondolkodásmód csábításának, ez a lényeg megmarad és még a legmélyrehatóbb változásokat is túléli.
Arendt teljes joggal mutat rá a politikai gondolkodás hanyatlására, csakhogy Freund szerint viszont minden hanyatlás viszonylagos.
Attól, hogy a politikai gondolkodás ellentétbe kerül a politika antropológiai alapjával és eltávolodik a politika lényegétől, maga a politika nem szűnik meg és nem tűnik el a világból.
Bouthoul arra figyelmeztet, hogy az üres fecsegést illetve a politikai gondolkodás látszólag alacsony színvonalát sem tekinthetjük a válság abszolút mércéjének, hiszen a politika mindig a fecsegők felségterülete. Ha a politika valósága és a politikai gondolkodás között ellentmondás feszül, az persze megbosszulja magát, ám ebben az esetben már messze nem csak felületes fecsegésről van szó. Való igaz: ma a politikai autonómia iránti érzék rendszerszintű elfojtása zajlik. Jobb elnevezés híján ezt a törekvést nevezik liberalizmusnak.
Nincs értelme azon háborogni, hogy milyen anakronisztikus és pontatlan ez az elnevezés. Valóban az, de minden hegemónia megnevezésével kapcsolatban hasonló problémákba ütközünk, mert a hegemónia jellemzően elrejti önnön lényegét.
Ráadásul a depolitizáló hatalom különösen is szeret rejtekezni. Igaza van azoknak, akik szerint a mai hegemóniának semmi köze a szabadsághoz és egyre kevesebb köze van a klasszikus liberalizmus hagyományához. Azonban a mai hegemóniával szemben megfogalmazódó legfőbb bírálat mégis antiliberális jegyeket ölt magára. A kritika célpontja az a liberális felfogás, amely a társadalmat piacként kezeli, a politikai autonómiára pedig üzemzavarként tekint. Amit tehát ma meglehetősen anakronisztikus módon „politikai liberalizmusnak” neveznek, az még mindig inkább liberalizmus, mintsem politika. A politikai elem végérvényesen kiveszett belőle, s így nem maradt belőle más, mint az a törekvés, hogy ökonomizáló társadalomszemléletét érvényre juttassa a politika felségterületén, lehetőleg a politika minél radikálisabb beszűkítésével.
Mindennek tükrében egyáltalán nem megalapozatlan Arendt félelme, hogy a politika eltűnhet a világból, már ha ezt a politikai gondolkodás eltűnő valóságvonatkozására értjük. Valóban rohamtempóban zajlik a politikai tér felszámolása és a klasszikus politikai gondolkodás alapelveinek kompromittálása. Épp ezért kevéssé vigasztal bennünket a tudat, hogy a politikai gondolkodás válsága nem érinti az ember legbensőbb lényegét. Arendtnek kétségkívül igaza van abban, hogy a politikai gondolkodás politikai jellege erősen kérdésessé kezd válni.
A politika immár kétezer éve kilépett az emberi léptékű politikai terekből. Az „aktív élet” fogalmának leértékelődése is évezredes tendencia.
A politikai közösség pozitív antropológiai alapját mintegy fél évezrede kórusban tagadják Európa-szerte. Emellett a modern gondolkodás minden autonómiát alárendelt a haladás és a történelmi szükségszerűség eszméinek. Még ha elfogadjuk is a „politikamegmaradás törvényét”, akkor sem mondhatjuk, hogy rózsás lenne a helyzet. A késő antikvitás volt az utolsó korszak, amelyben a politikai gondolkodás nem kényszerült rejtekutakra és nem szorult kínos magyarázkodásra, amikor a lényege felől érdeklődtek. Ez pedig válság.
Lehet, hogy nem az emberi természet jóvátehetetlen válsága, de mindenképp szakadás a gondolkodás és az élet között.
Arendt teljes joggal állapítja meg, hogy talán Szent Ágoston volt „az utolsó, aki legalább még tudatában volt, hogy a politika egykor milyen ranggal rendelkezett”. Azóta sok évszázad telt el, és időközben számos lényegében véve antipolitikai doktrínát neveztek „politikai filozófiának”. Mivel egyszer minden léthazugság eléri csúcspontját, a demokrácia zászlaját ma a politikai gondolkodás romjai fölött lengetik.
A politikai gondolkodás útvesztése a totalitarizmussal kapcsolatban a legnyilvánvalóbb. Miután az angolszász szuronyok hegyén a liberalizmus visszatért Európába, a nyugati blokk főideológusai egyetlen tényezőt jelöltek meg a világháborúk, a diktatúrák és a népirtások legfőbb okaként, nevezetesen az európai társadalmak túlzott átpolitizáltságát, a „totális politikát”, amely állítólag a tömegek politikai mozgósításán alapult. Ez a téves diagnózis újabb súlyos csapást jelentett a politikai gondolkozás számára, mivel a posztpolitikai konszenzus teoretikusai teljesen figyelmen kívül hagyták azt a tényt, hogy
a totalitarizmus lényege nem a társadalom teljeskörű átpolitizálása, hanem éppen ellenkezőleg: a társadalom totális depolitizálása.
A szövetségesek ott folytatták az európai tudat politikai lefegyverzését és a politika kiüresítését, ahol a legyőzöttek abbahagyták. Csak míg a nemzetiszocialisták egy etnikai kategóriákhoz rögzített ellenségfogalommal számolták fel a politika autonómiáját, addig a szövetségesek a háborús és népirtó politika okainak eltörlésére hivatkoztak és a liberális antipolitika új jelszavai alatt gyarmatosították az európai tudatot. Miközben a kommunista, fasiszta és nemzetiszocialista hatalomátvételeket kizárólag az államhatalom bénultsága tette lehetővé, a totalitárius állam megszilárdításához pedig minden esetben a társadalom radikális depolitizálásán keresztül vezetett az út,
a világháború után abszurd ítéletet hirdettek: az állam visszaszorítására és kevesebb politikára van szükség.
Ez a téveszmés gondolkodás vezetett ahhoz a „posztpolitikai konszenzushoz”, amely a „demokratikus és európai értékek” foglalata lett és számos országban az állami doktrína rangjára emelkedett.
A politikai gondolkodás, amennyiben valóban politikai, arra törekszik, hogy megtörje a posztpolitikai konszenzust. A politikai gondolkodóknak ismét ki kell járniuk a klasszikusok iskoláját, ki kell taposniuk a hagyomány benőtt ösvényeit, hogy hitelesen mutathassanak rá a jelenlegi hegemónia viszonylagos és esendő voltára és persze minden polémián túl: az ember politikai természetére.
Ez lehet a legnagyobb kaland: a politika visszatérése.
***
Ezt is ajánljuk a témában
A nyugati ember végül olyan sokáig nézte a totalitás izzó gömbjét, s olyan sokáig bámult az Atlanti-óceán felett lenyugvó Napba, hogy közben teljesen megfeledkezett az alapról, amelyen áll. Czopf Áron írása.
Ezt is ajánljuk a témában
Igazi rejtély, hogy mi történt Arisztotelész politikai tanításával, amelyen továbbra is mindenki úgy lép át, mint családi otthona megszokott küszöbén. Czopf Áron írása.
Ezt is ajánljuk a témában
A politika azért létezik, mert a közös problémáinknak nincsen és soha nem is lesz végleges megoldása. Czopf Áron írása.
Ezt is ajánljuk a témában
Egyetlen politikai erő sem feledkezhet meg büntetlenül a „mítoszképesség” kritériumáról, mert ha ez a képesség – s vele a „kezdet iránti érzék” – meggyengül, akkor a mítoszra képtelen közösséget már semmi sem védi meg mások mítoszképességével szemben. Czopf Áron írása.
(Nyitókép: Czopf Áron / Mandiner)
***
Ezt is ajánljuk a témában
Alasdair MacIntyre szerint kontinensünk jövője a benedeki örökség mélyén rejlik: „Nem Godot-ra várunk, hanem egy új – a történelmitől kétségtelenül nagyon eltérő – Szent Benedekre.” Czopf Áron esszéje.
Timothy Garton Ash szerint a demokratáknak négyszáz napjuk maradt.
Egy közösség vagy annak vezetői nem hazudhatják magukat keresztül az igazságig.
Anne Applebaum szerint kegyetlenül bánik a meghódított területek lakosságával Putyin.
Zürichi kerekasztal-beszélgetés az európai demokráciáról, értelmes politikai vitákról és persze Magyarországról.
Dani Rodrik Latin-Amerikában, Afrikában és Ázsiában keresné a jogállamiság új példaképeit.
A miniszterelnök legújabb posztjában kiemelte, hogy „minden ami fontos, kiderül 16:00-tól a Papp László Sportarénában.”
Zrednai János érsek óriási szellemi befolyása vitán felül áll, szívügyének tekintette a hódító oszmánokkal szembeni háborút, és Mátyás királlyal is emiatt került végzetes konfliktusba.
Jelentős károkról számoltak be az ukrán hatóságok.
