Így kezdik 2024-et a külhoni magyar közösségek

Rossz hírek sora érkezett a négy égtáj felől 2023-ban: volt, ahol a politikai pozíciója gyengült a határon túli magyarságnak, másutt számbelileg roppant meg, esetleg ikonikus vezetőjét vesztette el – 

Felvidék – csőd és megtisztulás?

„Dölyf, gőg, felfuvalkodottság, pöffeszkedés, fennhéjázás. És az alázat teljes hiánya. S ez a választások óta máig tart” – sürgette a szembenézést Méry János somorjai önkormányzati képviselő a Magyar Szövetség néven (sokadszor) újjáalakuló magyar párt december elejei gyűlésén a felvidéki Paton. Döntöttek a névváltoztatásról, illetve a korábban Alianca-Szövetség néven összefogott, eddig platformok alapján politizáló formációk teljes beolvasztásáról (no meg a köztársasági elnökjelöltről is).

Igaz, hosszú út vezetett idáig, az MKP 2012-es szakadása után most sikerült „visszakebelezni” a vegyespárti-urbánus-liberális irányba elindult, majd létjogosultságát vesztett Most-Híd magyar töredékeit egy egyértelműen nemzeti, magyar pártba, ez a tizenegy év viaskodás azonban brutális veszteségeket okozott a szlovákiai magyar közösségnek, s ennek eredménye jól látszott a 2023. szeptember végén megrendezett választásokon is.

Még az önmagában is erőteljes fogyást kimutató 2021-es népszámlálás szerint is a szlovákiai lakosság több mint 8 százaléka magyar. A korfa idősödő, vagyis a hagyományosan jobban mozgósítható, szavazóképes korosztály nagyobb arányban van benne jelen, mint a szlovák átlag – mégsem sikerült bejutni a parlamentbe a Szövetségnek. Ami, mondhatni, papírforma volt: hiába mérte több intézet is az 5 százalékos küszöb fölé a formációt,

a személyeskedésig menő veszekedésekkel tarkított, nagy nehezen összekalapált pártnak (de tényleg, két éven át ment a tyúkper pozíciókon és pénzeken).

Ehelyett a magyar szavazók jelentős része otthon maradt, egy más részük pedig szlovák pártokra, köztük a kormányon erőteljes magyarellenessége halványuló emlékének terhét hurcoló Robert Fico szocdemjeire, akik legalább rendet ígértek a szlovák politikai felfordulásban. A magyar párt, amely fénykorában csaknem 12 százalék körüli eredménnyel jutott be a pozsonyi törvényhozásba, most ennek alig több, mint a harmadával kellett, hogy beérje. S ahogy Méry is jól látta:

A felvidéki magyarság részéről sok véleményvezér megfogalmazta a változás igényét, ki taktikai, ki stratégiai szinten; csak remélni lehet, hogy a nagy összeomlást és az ismételt újramárkázást valóban új, sikeresebb stratégia kíséri majd jövőre.

Miközben a szlovák politikai aktorok egy része a járások átszervezését preferálná, természetesen úgy, hogy az a magyaroknak semmiképp se legyen jó.

Erdély – statisztikák bűvöletében

Porlik, mint a szikla – a maroknyi székely, legalábbis a tavaly százéves Székely Himnusz refrénje szerint. A valóság szerencsére nem ennyire drámai, mint amennyire a hivatalos adatok mutatni szeretnék: a sok tekintetben kusza és botrányos népszámlálás 

Ennél valamivel kevésbé drámaiak a számok, ha hozzávesszük, amit statisztikusok is jeleztek: hogy a 19 milliós országban 2,5 millió ember nemzetiségét nem sikerült megállapítani. Ha csak az országos átlagot vetítjük rá (és nem számolunk a félelemből-elbizonytalanításból fakadó „kihulló” magyarokkal sem), akkor ez arányaiban pedig ez valójában 1,1 millió, vagy akár 1 millió 150 ezer magyart is jelenhet, ami valamivel kevésbé szívszorító szám.

Eközben Romániában nem voltak választások 2023-ban – ellenben politikai mozgások akadtak jócskán. Ami e szempontból a magyarságot erősen érintette, az az RMDSZ kigolyózása-kilépése volt a szocdem (PSD)-nemzeti liberális (PNL) hárompárti kormányból.

Mint lapunknak Pászkán Zsolt, a magyar Külügyi Intézet szakértője fogalmazott, „nemzeti kisebbségi szempontból az RMDSZ sem jutott előrébb, s közben kihúzták alóla a minisztériumokat, és levegőnek nézték. Még olyan ügyekben is, mint egy kvázi magyar iskola létesítésének megakadályozása Nagyváradon, amiről Kallós Zoltán oktatásügyi államtitkár állítólag nem is tudott”. 

 eközben arra kell felkészülnie, hogy a sovén és a progresszív románok egyszerre húzzák elő a magyar kártyát. „Mindegy, hogy az egyik szerint az a baj, hogy a magyar kormány »irredenta«, a másik szerint meg az, hogy illiberális, a legfőbb követelése mindkettőnek az lesz, hogy az RMDSZ látványosan határolódjon el Budapesttől” – ha viszont ezt megteszik, végük, megeszi őket a román mainstream reggelire.

2024 pedig választási „szuperév” lesz, lévén június elején az EP-képviselőket, választják meg, s ezt követik az önkormányzati, parlamenti és államelnöki választások. 

S mindeközben napirenden van egy, a magyar érdekképviseletre nézve a szlovákhoz hasonlóan durva határrajzolgatás.

Vajdaság – fogyva, de nem törve

Az egykori Délvidék Szerbiához tartozó részén két szomorú esemény határozta meg a közhangulatot: az egyik a korábban is sejtett, ám szembesülve vele még inkább lesújtó népszámálási adatok nyáron, a másik a vajdasági magyarokat bő másfél évtizede egyértelműen vezető Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnökének tragikusan korai halála.

Ami a lélekszámot illeti, Szerbia egésze gyors ütemben zsugorodik,

A 2011-es népszámlálás óta 253.889-ről 184.442-re csökkent a szerbiai magyarok száma, vagyis a közösség egynegyede eltűnt. Ezért a szerény gazdasági lehetőségek mellett (a szerb átlagbér 86 ezer dinár, ez papíron 280 ezer forintnak felel meg, azaz a magyar kétharmada) a könnyített honosítással egyszerűen elérhető magyar – vagyis EU-s – útlevél megszerzésének és a nyugati országokban való munkavállalásnak a lehetőségét szokták okolni.

Ami ennél is szomorúbb, az a magyar gyermekek még ennél is drámaibb fogyása; 

ami 30 százalékkal kevesebb, mint tíz évvel ezelőtt.

Mindeközben félő volt, hogy a magyarság politikai orientációt, fókuszt is veszít, ami a magyar állami támogatással fenntartott intézményrendszer egyik lábát ütötte volna ki. Ugyanis október 30-án, a választások kiírásának időszakában elhunyt Pásztor István, a VMSZ elnöke.

Fontos kiemelni, hogy miközben a mindennapok politikájában akadnak azért súrlódások, mint a magyar „Szabadka” városnév-installáció szétverése, a jó államközi kapcsolatot az is jelezte, hogy a legendás vezető temetésén mind Aleksandar Vucic szerb elnök, mind Orbán Viktor miniszterelnök részt vett.

Pásztor István fia, Bálint vezetésével fordult hát rá a december 17-i választásokra a párt, remélve a legjobbakat.

És láthatóan sikerült jól venni az akadályokat, a VMSZ-nek sikerült megismételnie korábbi eredményeit, öt vagy hat képviselőt küldhet a belgrádi törvényhozásba, vagyis képes lesz önálló frakciót alakítani. Eközben Vucicék abszolút többsége megerősödött, így az alapok adottak a további sikeres együttműködéshez.

Meglepetés – Kárpátalja

Ha a vajdasági magyarságot szokás tekinteni – kisebbségi jogok és autonómia tekintetében legalábbis – a legjobb közjogi állapotban lévő nemzetrésznek a Kárpát-medencében, 

Népszámlálást húsz éve nem tartanak Ukrajnában, így lélekszám tekintetében csak becslésekre lehet hagyatkozni; ezek alapján kárpátaljai nemzettestvéreink lélekszáma nem haladja meg a 130 ezret, de a háború miatti tömeges átmenekülések és Nyugatra költözések folyományaként a szakértők már akár 100 ezer alá teszik a magyarok arányát a térségben – számos szívszorító történet szerkesztőségünkhöz is eljutott ezek közül.

Eközben az ukrán politika – a semlegesebb, vagy legalábbis puha módszerekkel dolgozó többi államprojekttel ellentétben – teljesen nyíltan szállt bele a kárpátaljai magyarokba. S láthatóan nem csupán a háborús támogatást keveslő kijevi vezetés és a magyar kormány közötti kapcsolatok mélypontra jutása miatt, bár elsősorban erre hivatkoznak – hiszen a kisebbségeket sújtó jogszabályok, például az oktatási törvény nevezetes 7. cikkelye éppenséggel ugyanúgy sújtják az utolsó szablyájukat is odaadó lengyelek határon túli testvéreit, mint a magyarokat.

Miközben európai uniós csatlakozásuknak igyekeztek megágyazni, és többek között a Velencei Bizottság különféle, a kisebbségi jogokat is érintő ajánlásainál magyarázták a bizonyítványukat, iskolaigazgatókat váltottak le kézivezérléssel, turul-szobrot fűrészeltek le a talpáról.

Az ukrán politikum éveken keresztül képtelen volt a kompromisszumra: olyan porhintésekkel éltek, mint nagy sokára a kisebbségi oktatást kivéreztető törvénycikkel hatályba léptetésének eltolása egy évvel, miközben fennen hangoztatták, hogy mindenképpen az Európai Unióhoz akarnak tartozni – ahová a kisebbségek ilyen mérvű elnyomása mellett (meg az Európai Bizottság jó hosszú problémalistáját látva) természetesen jelenleg nincs esélyük, még ha a csatlakozási tárgyalások meg is kezdődtek.

Mindeközben igyekeztek a kárpátaljai magyarságot is az anyaország ellen hangolni.

Az ukrán politika igen pragmatikus volt: mielőtt napirendre került volna az Európai Tanácsban a csatlakozás ügye, homlokráncolva rájöttek, hogy valami nem stimmel a kisebbségek jogaival, és számos kérdésben enyhítettek a szabályozásokon; oktatásügyben lényegében visszaléptek, a nyilvános nyelvhasználati jogokat észszerűbb keretek között szabályozták, 

Eközben Ukrajnában magyar vezetők egy csoportja levelet is írt a miniszterelnöknek, arra kérlelve, hogy szavazza meg Ukrajna EU-csatlakozását, hiszen elkészült a házi feladatával.

Orbán Viktor végül a tagjelölti státusz tényleges megakadályozásától eltekintett, ugyanakkor, mint az ismert, újabb nagyszabású európai pénzek Ukrajnába áramoltatásához már nem járult hozzá.

Nyitókép-grafika: Mandiner