Kedves felvidékiek, ezt jól elszlovtátok!

„Köszönöm a szavazatokat, folytatjuk a munkát” – olvasom számos felvidéki ismerős politikus Facebook-oldalán. Mondhatni, a szokásos szöveg országos választásoknál 2020 óta, ha az egykori Most-Hidat egyáltalán magyar pártnak nevezzük, de inkább 2010 óta, ha a szebb napokat látott MKP-ra gondolunk, amelynek roncshajóját a platformkavarás – úgy tűnt – legalább egy-egy választás erejéig újra az ötszázalékos felszínre bírja lökni.

„Az etnikai politizálásnak Szlovákiában örökre vége” – ezt már Gyimesi György, minden vakok radikális-konzervatív reménysége írta ki oldalára – szlovákul. Gyimesi, aki nemrég talált rá magyar identitására, és lett Jurajból György, ugyancsak felfért erre az összefogós roncsra. Milyen kár, hogy Matovič legjobb magyar tanítványa a nagy avászkodásban lelökött néhány hidas kulcsembert is, akik magukkal vittek pár deszkát is azért, hogy Dzurindával ácsolják meg a Modrí-Híd nevű tutajt, és együtt menjenek hullámsírba az elcibált párezer magyar voksával. Gyimesi küldetése végeztével visszatérhet az OL’aNO ölelő karjaiba, a magyaroknak meg marad a kettős ügynök, bocsánat, kettős identitású véleményvezérek álsajnálkozása arról, hogy látjátok, ezt elmagyarkodtátok, na ugye, nem kell nektek itten etnikai politizálás.

mármint, hogy az egésznek az oka Orbán Viktor, különben minden csodás lenne, harmonikus és teljes életet lehetne élni magyarként a többségi nemzet féltve óvó szeretetétől övezve. Mert egyébként a Beneš-dekrétumoktól Malina Hedvig ügyén át (igen, Fico legeslegfeljebb a kisebbik rossz, magyar kisebbségi szempontból) a nyelvtörvényig és a legutóbbi megyedarabolós-magyarbedarálásig minden tökéletesen rendben lenne, ha nem Orbán Viktor lenne a magyar miniszterelnök. Hadd ne kérdezzek vissza, hogy Malina Hedvig már említett megverése (2006), s ügye eltussolása, a dunaszerdahelyi szurkolóverés (2008)

Vagyis a tanulság roppant egyszerű: egy nemzeti kormány (vagy, ha létezne ilyen, egy nemzeti minimumot elfogadó és nemzeti érdekeket érvényesítő baloldali kormány), amely támogatja a határon túli közösségeket, s ennek rendszeresen nyomatékot is ad, a szomszédos államokban körülbelül az egyetlen fékező erő a folyamatos asszimilációs nyomás ellenében. De ez az erő csak akkor tud érvényesülni legalább valamelyes hatékonysággal, ha ott van az adott ország parlamentjében egy magyar párt, amelyik valami hasonló minimumot képes képviselni. Ez a párt olyan, amilyen. Hogy ki mit gondol az RMDSZ-ről vagy a VMSZ-ről, magánügye, ezt a kettőt a saját közösség fogyatkozó bizalma, vagy az utódállamnál kiharcolt kvóták legalább évről évre átlökik a parlament küszöbén. Egyeduralomra törnek a közösségen belül? Arra. Klientúrarendszert építenek ki? Azt bizony. Vannak csúnya leszámolásaik, érthetetlenül mentegetett kádereik és mindenféle botrányaik? Naná. De nincs más rajtuk kívül. Tényleg nincs.

Mert mi itt Budapesten elszórakozgathatunk azzal, hogy melyik párt fogja a legjobban képviselni az értékrendünket a Parlamentben, melyik ígér jobb jövőt, melyik tűnik kevésbé korruptnak az évek megszépítő messzeségében, de ez az anyaország luxusa.

magyarul kérdez rá az orvos, hogy mi bajunk, és az anyanyelvünkön tanulnak a gyerekeink, akikre ilyen téren legfeljebb a közösségimédia-mocsok jelent veszélyt, de nem egy kirekesztő oktatási- vagy nyelvtörvény, áthuzigált körzethatár, szlovák diákdömping.

De odaát mindenki bőrére, nyelvére megy a játék, és igen hamar – 2010-ben – kiderült, hogy a matematika makacs dolog, és egy tíz százalék alá zsugorodott közösség nem fog tudni bejuttatni két pártot az ötszázalékos küszöb fölött a pozsonyi parlamentbe. Most az is kiderült, hogy egyet sem. Pedig olyan hosszan vajúdtak a hegyek, olyan sokáig vitatkoztak székeken és platformokon, hogy mire a rajtvonalhoz kényelmeskedte magát az Szövetség-Alianca nevű formáció, mások már bőven félpályánál jártak. Persze

s amivel nehéz nem összefüggésbe hozni a tényt, hogy számos magyar voksolt inkább a progresszívekre meg a kereszténydemokratákra meg a szocdemekre inkább, mint a nagybetűs, összefogott magyar pártra. S bizonyára az egykor 11 százalékot hozó MKP-nak is van belső elszámolnivalója magával, azon túl is, hogy „köszönjük a szavazatokat, folytatjuk a munkát”, vagy hogy túl magas volt a részvétel, esetleg megint csúszott a fű. Kell, hogy legyen, mert ez gyalázat, hogy a legelemibb életösztönt sem tudtátok felébreszteni minden második szavazókorú magyarban.

Kedves felvidéki barátaink, nemzettársaink, aggódunk értetek itt, Budapesten. Értetek tudunk aggódni – de helyettetek nem.

Nyitókép: Wikipedia