Fico a moszkvai meghívásáról: Tiszteletet kell tanúsítani Csehszlovákia felszabadítói előtt
Furcsa a magyar fülnek ezt hallani.
A magyar jobboldal nem imádja Ficót – csak képes elszámolni kettőig.
Vallomás következik.
Mikor tegnap este bezuhant a szlovák – és a helyzetre érthető okokból rácuppant magyar – közéletbe a TV Markíza és a Focus exit pollja, én bizony nem éreztem túl jól magam. Nem elég, hogy nem jutott be a pozsonyi parlamentbe a magyar Szövetség, de az azóta Pulai-díjasnak bizonyult mérés a liberális Progresszív Szlovákiát hozta ki a választás győzteseként. Végiggondoltam a perspektívákat, és nagyon nem tetszettek.
Az, ami reggel fogadott – a Szövetségnek tényleg nem jött össze a parlamenti jelenlét, de meglehetős egyértelműséggel Fico nyert –, az esti émelygésemet féloptimista közönnyé változtatta. Ennél több nem történt.
Mert félreértés ne essék: nem mi nyertünk.
Mi, úgymint a Magyarország északi határán túlnyúló magyar nemzet akkor nyertünk volna, ha a Szövetség tekintélyes delegációt küldött volna a pozsonyi parlamentbe, melynek erejével bármilyen kormánypártot letéríthettek volna a magyarok jogfosztásának és a budapesti politika ócsárlásának útjáról. Egy dolgot sikerült mindössze elérni: egy Visegrád-ügyben billegő, instabil és ezáltal könnyen befolyásolható kormányt egy világos közép-európai elkötelezettségű vezetés vált majd.
Vége van tehát annak a kornak, amikor a szlovák nép igényei mellett elpolitizálhat a szlovák valóságtól teljesen elszakadt bécsi külváros, Pozsony elitje.
Szlovákia alkatilag alkalmatlan arra, hogy az Oroszország elleni szélmalomharc woke-föderalista lándzsahegye legyen,
és úgy viselkedjen, mintha egy benelux állam lenne. Márpedig az elmúlt három év azon periódusaiban, amikor éppen volt cselekvőképes kormány, nagyjából ez, a teljes és szó szerinti szlovák önfeladás képezte politikája lényegét. Míg Lengyelországban Ukrajna mindenre kiterjedő, bőkezű támogatása mindvégig demokratikusan legitim politika volt, Szlovákia népe soha nem akarta Ukrajnának adni komplett légvédelmét és légierejét. A lengyel Ukrajna-politika helytelenségében is tiszteletreméltó, míg a szlovák karikaturisztikusan szánalmas volt. És szerencsére csak a tegnapi napig volt tartható.
A legnagyobb pofonként a Szlovákia elmúlt három évéért felelős gazemberek orcáján nem egyszerűen az csattant, hogy Robert Fico – akit a szlovákok 2020-ban teljes joggal kergettek el a Nyári Érseki Palota környékéről – győzött.
Az óriási saller azok kétharmados győzelme, akik ilyen vagy olyan módon mást akartak, mint ami eddig volt.
A Szlovákiát az elmúlt három évben kormányzó erők 18,14 százalékot kaptak összesen; ha nagyvonalúan hozzáadjuk a szlovák politika eddigi irányaival nagyjában-egészében egyetértő, csak a megvalósításuk minőségével szemben kritikus Progresszív Szlovákia szavazatait, 36,1 százalékot kapunk. Szlovákia bő hatvan százaléka pedig – ha eltérő hangsúlyokkal is, de – valami egészen mást akar, és kormányképes többséget is csak ebből az irányból lehet szervezni.
Ez a kormányképes többség nem lesz magyarbarát, mert nem fogja magyar parlamenti jelenlét arra kényszeríteni, hogy az legyen. De mivel a magyar kisebbségi jogok semmibevétele ma Szlovákiában oldalakon átívelő politikai konszenzus tárgyát képezi – az országnak az elmúlt három évben liberális államfő és kormány alatt összesen egy Csemadok-törvényre futotta magyarpárti gesztusként, maradt a helyén a kettős állampolgárság középkori színvonalú szabályozása, és sikerült még egy olyan közigazgatási reformot is beterjeszteni, ami nagy szlovák tömbökbe olvasztaná be a magyar járásokat –, ettől a magyaroknak semmivel nem lesz rosszabb.
Kisebbségi jogok ügyében Szlovákiában jobbos, balos, liberális egy kutya; Ficóék magyarpolitikája legfeljebb gusztustalanabb volt az őt követőkénél, de rosszabb semmiképp.
S miután felvidéki magyar testvéreink úgy döntöttek: bár megtehették volna, nem kívánják parlamentbe juttatni a Szövetséget, ezt a szempontot fájó szívvel ad acta tehetjük. Magyarellenes rosszak közül kell tehát kimazsoláznunk a hazánk számára legkisebbet.
Az pedig Robert Fico, és egy Smer-Hlas-SNS kormány. Amely a magyarokat nem szereti ugyan, de legalább a szlovákokat igen. Bolond új világunkban már az is eredmény, ha egy szomszédos ország kormánya hajlandó figyelembe venni saját hazája érdekét. Robert Fico alatt Szlovákia a V4-ből nem kifelé kacsingat majd, hanem beleáll kötésig; s a kóros orbanofóbia jelentette akadály nélkül lehet majd vele együtt mozogni mindazon Európa-politikai ügyekben, melyekben a szuverén Magyarország és a szuverén Szlovákia érdeke megegyezik. Szlovákia álláspontját ismét Pozsonyban írják majd, nem pedig Washingtonban és Brüsszelben; az alternatíva ennek ellenkezője lett volna, azonos mértékű magyarellenesség mellett. Ez jó. És ennyi a biztos. Minden más bizonytalan.
Bizonytalan azért, mert Fico az őt körberettegő európai, benne magyar progresszív sajtó lázálmaival ellentétben nem „oroszbarát” vagy bármimás-barát, hanem elvtelen és pragmatikus. Nem a magyar uniós pénzek felszabadításának és a béke megteremtésének ígéretével nyert, hanem szlovák füleknek jól csengő szavakkal, ráadásul ugyanúgy Brüsszel késével a torkán fog dolgozni, ahogyan azt a magyar kormány teszi.
Hogy a megfelelő politikai helyzetben az anyját eladná-e, nem tudom; hogy minket igen, arra viszont mérget vehetünk.
Kötni fogja viszont az új szlovák politikai realitás: egy békepárti, szuverenista, értékkonzervatív parlamenti és társadalmi többség, mely átível a gazdasági jobb- és baloldalon, s véget vet annak a lecsúszásnak, amit Szlovákia az elmúlt ciklusban produkált. Robert Fico nem a magyarok reménysége, hanem a legkisebb rossz. Magyarországnak nem az ő győzelme a jó, hanem a brutálisan átrendeződött – mondhatni, helyére került – szlovák politikai térkép. A szlovák választók megmutatták magukat annak, amik: közép-európainak, szuverenistának és szlováknak. Aki ennek legalább egy kicsit örül, az nem Robert Ficot imádja, nem szórta be sóval a Malina- és Kuciak-ügyek emlékét, hanem el tud számolni kettőig a realpolitik nagy abakuszán. S a magyar jobboldal erre képes. Végre.
Nyitókép: MTI/EPA/Martin Divisek