Ukrán–magyar exodus – így élnek ma a háborús menekültek Ukrajna határán innen és túl

Veczán Zoltán írása a Mandiner hetilapban

Nyolcmillió-kétszázezer ukrán állampolgár mene­kült el az országból az ENSZ becslése szerint, s még egyszer ennyien maradtak Ukrajnán belül, de az otthonukon kívül. Köztük számos magyar van. Botond, Dalma és Imola már az anyaországban él (mindhármukat álnéven említjük). Van, aki maradna, van, aki hazatérne. Ők szerencsésebbek, mint az ukránok legtöbbje: korábban is volt kötődésük a befogadó országhoz, beszélik a nyelvét, ráadásul fiatal értelmiségiek. És persze sokan kitartanak Ukrajnában, mint Szikora Attila, a Hmelnickiji Magyarok Szent István Egyesülete elnöke is.

A fiatalok némelyike már tavaly február előtt is félig kétlaki életet élt. A húszas évei közepén járó Botond az utóbbi esztendőket félig Budapesten, félig a Munkácshoz közeli Barkaszó faluban töltötte, és éppen hazatartott a családjához, amikor szembesült a háborús pánikkal. Nem volt még világos, mi lesz Kárpátalja sorsa – elvégre Kijev is háborús övezetté vált akkor –, így a fiatal inkább a budapesti létet választotta. Orvosi karriert tervezett, de a Beregszászi Egészségügyi Koledzsben folytatott tanulmányait is kettévágta az orosz támadás. „A kárpátaljai magyaroknak eddig is nehéz volt a helyzetük a jogfosztások miatt, ezt súlyosbította most a háború” – mondja. Ő szerencsés azért is, mert a szűkebb családjának is sikerült kimenekülni.

Életvitelszerűen már nem menne vissza, túlságosan jól beágyazódott a magyar fővárosban.

Úgy tudja, Kárpátalja nemzetiségi tekintetben megmaradt a béke szigetének, noha verbális atrocitások már azért is érhetik a magyarokat, mert oroszpártinak feltételezik őket, illetve mert Magyarország nem küld fegyvert Ukrajnának. Botond bízik abban, hogy azok az ukránok, akik nálunk kaptak segítséget – többek között az ő családtagjaitól is, akik szintén beálltak önkénteskedni –, értékelik, hogy egészségügyi ellátáshoz, lakhatáshoz, iskoláztatási lehetőséghez jutottak, és hogy miként fogadták őket a magyarok. „Szerintem ez megmarad bennük, az ittlévők hálásak.”

Hálásak az elmenekült kárpát­aljai magyarok is, köztük Dalma, aki vegyészként végzett Beregszászon, és a jobb munkalehetőségek okán már korábban is tervezte, hogy az anyaországban folytatja életét. „A háború a pont volt az i-re, megsürgette az eseményeket, másképp nem lettem volna ennyire bátor, hogy munka ígérete nélkül csak úgy eljövök Budapestre” – mondja a pályakezdő lány. Családja nagyrészt ideát van már, édesapja kapott behívót, de nem várta meg, amíg keresni kezdik, fiútestvérei pedig még korábban dobbantottak. Dalma szerencsésnek mondja magát: hamar talált munkát egy laboratóriumban, ahol bár tartott az új közegtől, mindenki kedvesen fogadta. A fiatal lányt édesanyja látogatja – hiszen a nőket átengedik a határon –, ő nem tud átköltözni, mert ott vannak a rokonok, akikre helyben kell vigyázni: az idős nagyszülők, a keresztapa. Utóbbit besorozták, harcolt is, „nagyon megviselte, de szerencsére már otthon van Kárpátalján”.

A huszonéves, szintén pályakezdő Imola is Budapesten lakik. Egy gazdasági elemzőcégnél dolgozik, és elmondása szerint csak úgy bírja a minden­napokat, hogy kéthetente hazautazik. „Pedig nem egyszerű, a határátkelés is borzasztóan körülményes, mert most jönnek haza azok a főként roma menekültek Ukrajnába, akik a két-háromezer dollárnak megfelelő menekültsegélyért tartózkodtak három hónapot Németországban. Most lejárt a státusz, és jönnek vissza vonatfülkét megtöltő pakkokkal.”

„Mindenféleképpen vissza akarok menni, szeretem, ahonnan jöttem, azt a közösséget, kultúrát. Attól félek, hogy nem az lesz, ami volt, ám akik otthon maradtak, sokat dolgoznak mindannyiunk megmaradásáért.” Kárpátalja azonban lassan kiürül: sokan bizakodtak és kitartottak egy darabig, de ennek vége. Imola hozzáteszi, sokan úgy vélik, többé nem is térhetnek haza.

Elmondása szerint

az egyik legkellemetlenebb dolog manapság az ukrán cenzúra.

„Figyelni kell arra, hogy mit mondasz, mit posztolsz a közösségi médiában. Úgy látszik, a háború alatt ráérnek azzal foglalkozni, hogy mindenkit megfigyelnek.” Imola például tud olyanról, hogy hivatalos személyek egyik nap kerestek valakit a piacon, mert egy posztban kritizálta az államot. Az állami alkalmazottakra ez fokozottan igaz, s már a kép­viselők sem hagyhatják el az országot magánszemélyként, csak ha az adott közigazgatási egység küldi ki, akár férfi, akár nő az illető.

Imola egy faramuci helyzetre is rámutat: a menekültek révén Ukrajna turizmusa papíron virágzik. A belső menekülteknek az a része nyomja meg az adatokat, amelynek van pénze szállóvendégként maradni valahol. Sokan az addig ismeretlen Kárpátalján is megtalálták a hőn vágyott Nyugat egy kis szeletét.

Szikora Attila nem hagyta el a belső-ukrajnai Hmelnickijt, ezzel a kisebbség kisebbsége: huszon­nyolc magyar maradt a százból. Mint megjegyzi, ő akkor is kitartana, ha csak harmadmagával maradna. „Én nem megyek sehova. Hova mennék, kinek kellenék? Mit is csinálnék ott? Ott sok Attila van – Hmelnickijben meg egy.”

Úgy véli, akik távoztak, nem is fognak visszajönni.

Főleg Nyugat-Európába mentek, akad, aki Amerikába, de onnan is visszavágyik.

A városban most viszonylagos nyugalom van: ritkultak a bombázások, üzemanyag és élelem is kapható. De a drágaság óriási, két-háromszoros; rebesgetik, hogy az áram ára is megugrik majd. „Egy zaporizzsjai asszony jött sírva, adjak neki kenyérre, a szívem szakadt meg, bevásároltam nekik egy jó szatyor élelmet” – meséli beszélgetőtársunk.

Szikora – mint fogalmaz – afféle helyi garabonciásként úgy működik, mint egy tudakozó, be van kötve mindenkihez, és igyekszik segíteni, akin tud. Hmelnickijben saját lakásában rendezett be magyar háznak egy szobát, a könyvtárban magyar sarkot, kis orvosi rendelőt a magyaroknak. Nemrég Ternopilban találkozott a tiszteletbeli konzulátus és a nagykövetség szervezésében más belső-ukrajnai, vagy ahogy ők mondják: hágón túli megyék magyar vezetőivel.

A nagykövetségen, konzulátusokon sok barátja van, tőlük kap csomagokat, amelyeket szétoszt a rászoruló emberek közt, de maga is így jut inzulinhoz. Ügyelnek arra, hogy az ukránoknak is jusson az adományból, például katonai kórházba is vittek a magyarországi segélyből. Szikora Attilát nem ejtették a fejére: alaposan dokumentál mindent, mert hát nincsen jó neve most a magyarnak odaát, sok blődséget ont magából a sajtó és a közösségi média. De magyaroktól is kap csúnya kommenteket. „Van nálunk egy mondás: a jóllakott ember az éheset nem érti meg” – jegyzi meg. Egy ukrán barátja, amikor saját szemével látta, hogy Szikoráék viszik a magyar segélyt az ukrán katonáknak, és erről egy hangot se hallani sehol, ki is mondta: „az az érzésem, hogy titeket direkt el akarnak áztatni”.

Abban mindegyik nyilatkozónk egyetért, hogy a sorozás érinti a legrosszabbul az otthoniakat. Botond azt mondja: „Ha nem jelenik meg az ember a behívóban feltüntetett parancsnokságon, akkor erőszakkal elviszik otthonról, az utcáról, a boltból, a kávézóból, az uszodából vagy akár a buszról, embertelen módon.” Akik elmennek, sokszor nem térnek haza. „Az én falumból is többeket elvittek, egyről biztosan tudom, hogy elesett.” Azt is rebesgetik, hogy a magyarokat csak ágyútölteléknek viszik, hogy kevesebb ukrán hulljon – mondja Botond.

Imola elmondása szerint a február volt különösen nehéz, akkor volt egy besorozási hullám a megyében. Jellemző módon ehhez Kijevből küldtek csapatokat, a helyi rendőrök, katonák nem szívesen vállalták a munkát, „mert ugye Kárpátalján szinte mindenki ismer mindenkit”.

durvább módokon, mint valaha. A helyiek azóta is tartanak az újabb razziától. „Noha az államfő azt mondja, Ukrajna fel van készülve haderővel meg emberi erőforrással, már rég nem profi katonák védik az országot” – összegez a lány.

Az emberek egy részével azt tesznek, amit akarnak, mert sokan nem ismerik a törvényeket, például hogy csak rendőr és katona jelenlétében vihetik be őket. De a jogszabályok gyorsan változnak.

„Az egészségi állapot sem számít: vittek leszáza­lékolt embereket, szívbeteget is, másoknak meg elfogadták a papírjait. Régebben még volt olyan megoldás, hogy az ember fizetett egy összeget, és akkor elengedték, mára viszont már annak sem maradt pénze, aki eddig kitartott valahogyan.”

Imola szerint az ukrán harci kedv lohad, az ijedség utáni heroikus kitartás gyengült, és vele együtt a nacionalista erőmutatás is. A legharsányabbak is elhalkultak a háború valóságát megtapasztalva, vagy elestek a frontokon,

így most a kevésbé lelkes hazafiak kerülnek sorra a sorozásnál.

Szikora Attila nem fél a sorozástól, úgy véli, nem viszik sehová: ötvenhat éves rokkantnyugdíjas, egy ideig bottal is járt. „De viszik az embereket, mint a cukrot. Bár szerencsére nem láttam ilyet, azt tudom, hogy éjjeli klubokba is mentek razziázni. Na, oda mehetnek is, ott a gazdag emberek kölykei vannak, akik még nem léptek meg, és nem Magyarországon vagy még nyugatabbra laknak drága szállodákban.” De a tehetősek valahogy mégis elkerülik a frontot. „Tiszta Robin Hood-történet: a gazdagoktól elveszik a behívókat, és szétosztják a szegények között.” Szikora szerint az van nagyobb veszélyben, aki falun él, és nem ismeri a törvényeket.

Úgy látja, már az ukránoknak is kezd elegük lenni. „Az emberek mondják a markos rendőrnek, vámosnak: menjél csak te a frontra. Méghogy a hősök sosem halnak meg! Dehogynem, aztán kapnak a sírjukra egy kis ukrán zászlót, és annyi.”

Nyitóképen: A Mariupolból elmenekült, 17 éves Alisza Kovalenko hegedül Munkács egyik utcáján. Fotó: AFP / Serhii Hudak / NurPhoto