Berlin fényében és árnyékában: így álltak a német kancellárok Magyarországhoz a rendszerváltástól napjainkig

A nemzetközi, és szűkebben véve a német, illetve kelet-európai sajtóban csak késleltetve kezd hullámokat vetni Angela Merkel látogatása Budapesten. Az egykori államfőt számos kritika éri magyarországi útja, illetve a Partizánnak adott interjúja miatt. A támadások skálája a miért volt ennyire baráti hangvételű a vizit típusú értetlenkedésektől; a miért a balti államokat és Lengyelországot hibáztatta az orosz–ukrán háború kitöréséért, ahelyett, hogy az elvárásoknak megfelelően Valagyimir Putyinon verte volna el a port; egészen a nem kellett volna ennyire önfelmentőnek lennie jellegű feddésekig terjed. A volt kormányfő budapesti útja és a körülötte támadt politikai vihar kiváló alkalmat teremt arra, hogy áttekintsük, milyen volt a viszony Németország kancellárjai és a magyar miniszterelnökök között az elmúlt 36 évben, és leszűrhetők-e tanulságok a múltból a jelenre vonatkozóan?

Kohl és a rendszerváltás: Németország kancellárjai kölcsönösen nyitnak (1989–1998)

A német–magyar kapcsolatok legújabb kori története egy szimbolikus pillanattal kezdődött, ami egyben Helmut Kohl és Magyarország szimbolikus közös momentuma is volt: az 1989. augusztus 19-ei Páneurópai Piknikkel, amikor a magyar határzár megnyitásának köszönhetően több száz NDK-s állampolgár jutott át Ausztriába.

A német közvélemény azóta is hálával emlegeti ezt a lépést, ahogy Kohl fogalmazott 1989 szeptemberében:

A kancellár később kijelentette:

Kohl és a magyar miniszterelnökök – előbb Németh Miklós, majd Antall József, később Horn Gyula – között ritkán látott bizalmi viszony alakult ki.

Az 1990 utáni években Németország politikai és gazdasági téren is támogatta a magyar demokratikus átmenetet:

• a német vállalatok megjelentek az autóiparban (Audi – Győr; Opel – Szentgotthárd) és
• az energetikában, miközben
• Kohl kormánya következetesen szorgalmazta Magyarország euroatlanti integrációját.

A „magyar gesztus” 1989-ből évtizedekre megalapozta a politikai jóindulatot Berlin részéről, amely a szocialista–szabad demokrata kormányzás idején sem szakadt meg: Horn Gyula külpolitikája és német nyelvtudása kifejezetten imponált a német fél számára.

Az évtized végére Németország Magyarország legnagyobb kereskedelmi partnere lett, és a két ország közti szövetség az EU- és NATO-csatlakozási folyamatban is meghatározóvá vált, Helmut Kohl szerepe a magyar rendszerváltásban pedig megkérdőjelezhetetlenné vált.

Schröder és a bővítés korszaka (1998–2005)

Helmut Kohl 1998-as bukása után a szociáldemokrata Gerhard Schröder vette át a német kancellári széket. Az új német vezetés más stílust képviselt – pragmatikusabb, lazább, kevésbé patetikus volt, de a Magyarországgal kialakult jó kapcsolatra továbbra is ügyelt.

Orbán Viktor első kormánya idején Berlin elsősorban az EU-csatlakozás sikeres lezárására koncentrált, és ebben Magyarország megbízható partnernek számított.

Olyannyira nem, hogy Schröder 2000-ben Budapestre látogatott. A német kormány pedig támogatta Magyarország felvételét mind a NATO-ba, mind az Európai Unióba – az előbbi 1999-ben, az utóbbi 2004-ben valósult meg.

A Schröder–Medgyessy–Gyurcsány időszakban a kétoldalú kapcsolatok főként gazdasági síkon erősödtek tovább. A német vállalatok a magyar GDP legnagyobb külföldi hozzájárulói lettek.

Schröder ciklusa végén, az orosz–német gazdasági nyitás idején,

A korszak végére kialakult az a minta, amely azóta is meghatározza a német–magyar viszonyt:

Berlin gazdasági p

Merkel, migráció, Magyarország (2005–2021)

Amikor Angela Merkel 2005-ben vette át a kancellári posztot, Berlinben és Budapesten is új politikai korszak kezdődött:

• Németországban a pragmatikus, kompromisszumkereső vezető az ország első női kancellárjaként lépett hivatalba;
• Magyarországon pedig Gyurcsány Ferenc, majd Bajnai Gordon katasztrofális szocialista–szabad demokrata kormányzása határozta meg az időszak kezdetét.

Merkel számára Magyarország sokáig „a sikeres keleti bővítés példája” volt, annak ellenére, hogy ő sem nézte feltétlenül jó szemmel az Oroszországhoz való, már ekkoriban megkezdődött gazdasági közeledést.

2010-ben újra hatalomra került Orbán Viktor, aki ekkor már jóval keményebb, szuverenista politikát hirdetett, ami óhatatlanul érdekellentétekhez vezetett a németekkel. A két ország viszonya az elkövetkező másfél évtizedben ennek a kettősségnek a jegyében alakult:

Ugyanakkor az új alaptörvény, a médiatörvény és az igazságszolgáltatási reformok komoly aggályokat váltottak ki Berlinben. A német sajtó értékelése szerint Merkel nehezen találta a hangot Orbán Viktorral, és a német politika hamarosan kioktató, demokráciaféltő hangnemmel kezdett közeledni Magyarországhoz. Merkel azonban – mai szemmel nézve – a kritikáiban is igyekezett mérsékeltebb maradni.

Orbán Viktor a berlini menekültpolitika legélesebb bírálói közé tartozott, és amiatt kritizálta Merkelt, mert szerinte

A kettejük között kibontakozó konfliktus szimbolikussá vált, és a Merkel–Orbán viták az EU-ban is kirajzolták a migrációs törésvonalakat. A politikai dimenzió látványos pillanata a 2015. február 2-ai budapesti Merkel–Orbán találkozó volt: a sajtótájékoztatón a két vezető ellentétes felfogásban nyilatkozott a demokrácia mibenlétéről és a menekültválság kezeléséről. Merkel finom, de egyértelmű bírálatot fogalmazott meg a magyar kormány irányváltásával szemben.

A kétoldalú kapcsolatoknak az sem használt, hogy a németek az általuk dominált Európai Néppárton belül sem engedtek teret a magyar kormánypárt politikájának. A 2019-es felfüggesztés és a Fidesz 2021-es kilépése Berlin irányába is tovább hűtötte a viszonyt.

Az évtized végére a kétoldalú viszony egyfajta „kényszerszövetséggé” vált: politikailag fagyos, de gazdaságilag szoros. A Merkel-kormány tudatosan kerülte az éles szankcionálást a magyar jogállamisági ügyekben, mivel a német ipari érdekek – elsősorban a kancellár regnálása alatt megizmosodó magyarországi autóipari beruházások – védelme elsőbbséget élvezett.

Olaf Scholz: háború, szankciók és diplomáciai távolságtartás (2021–2025)

Angela Merkel 2021-es távozása után újabb szociáldemokrata politikus került a kormányrúdhoz, Olaf Scholz és a jogállamisági vita Magyarországgal pedig egy állandósult eleme lett a nemzetközi diplomáciai színtérnek. A Covid-járvány utóhatásai, az energiaválság és mindenekelőtt az orosz–ukrán háború teljesen új pályára állították a német külpolitikát, és ezzel együtt a Berlin–Budapest viszonyt is.

A két vezető gyökeresen eltérő álláspontot képviselt az Európai Tanácsban, elsősorban az Ukrajnának gyújtott támogatás és az esetleges uniós tagság, valamint az Oroszországot sújtó európai szankciók és az orosz energiahordozókról való leválás kérdésében. Ez az időszak a magyar szembenállás, és a franciákkal és olaszokkal kiegészült német nyomásgyakorlás, illetve folyamatos politikai szakítópróbák időszaka volt.

Az egyetlen politikai terület, ahol a magyar és a német fél viszonylag könnyen közös nevezőre jutott, az Ukrajnának nyújtott NATO-támogatás kérdése volt. Bár Budapest nem vett részt a fegyverszállításokban, de nem gördített akadályokat ezek elé. Ugyanakkor a svéd NATO-csatlakozás magyar blokkolása újabb konfliktust hozott a két ország viszonyában.

A diplomáciai hűvösséget jól illusztrálta, hogy 2022 után csak ritkán került sor Scholz és Orbán találkozóra. A német kancellár ugyanis kerülte a magyar kollégájával való hivatalos találkozásokat, az egyeztetések jellemzően uniós csúcstalálkozókon, a „partvonalon” zajlottak.

Friedrich Merz: új stílus, régi feszültségek (2024–)

Amikor 2024 elején Friedrich Merz vette át a kormányfői posztot, Berlinben és Budapesten is sokan remélték, hogy a német–magyar viszony új szakaszba léphet. Az üzleti világból érkezett jobboldali politikus ideológiailag közelebb állt Orbán Viktorhoz, mint elődje.

Az új német kancellár gyorsan világossá tette, hogy a német külpolitika alapvonalai – különösen Ukrajna támogatása, az Oroszországgal szembeni uniós szankciók fenntartása és az orosz energiahordozókról való leválás kapcsán – nem változtak (ebben nagy szerepet játszott a szociáldemokratákkal fennálló koalíció is).

Merz az európai politikában is egyértelműen az uniós központosítási törekvései mellett tette le a garast, míg a NATO-n belül külön európai szövetséget igyekszik formálni Nagy-Britanniával és Franciaországgal, hogy ellensúlyozza Donald Trump amerikai elnök politikáját.

A szoros német és magyar gazdasági, ipari érdekek azonban csak ideig-óráig vették elejét a politikai alapú torzsalkodásnak Berlin és Budapest között, amit a háborúpárti összeurópai politikai hangulat – amelynek fokozásában Németország is jelentős szerepet játszik –, valószínűleg csak fokozni fog.

***

Fotó: Odd ANDERSEN / AFP