Őszintén beszélt özvegye Kálloy Molnár Péter utolsó hónapjairól

Az egész országot megrázta a hír, amikor december 1-jén kiderült: elhunyt Kálloy Molnár Péter. A színész özvegye, Lestár Ágnes a Story magazinnak adott interjújában őszintén beszélt a betegség felismeréséről, a közös küzdelemről, az utolsó pillanatokról és a gyász csendes, időtlen állapotáról.

Elmondása szerint teljesen felkészületlenül érte őket a diagnózis, amikor kiderült, hogy férje hasnyálmirigyrákkal küzd. „Semmi nem volt bennem. Ugyanis nem tudtam semmit a hasnyálmirigyrákról, és úgy általában a daganatos betegségekről sem. (...) 

– idézte fel.

Mint meséli: a színész reakciója a kezdetektől rendkívüli belső erőről árulkodott. „Nem omlott össze, nem esett kétségbe. Inkább egy elképesztő túlélési ösztön kapcsolt be nála.” Lestár Ágnes szerint férje rengeteg embert felhívott, mindenkiből erőt merített, és megingathatatlan hittel küzdött a gyógyulásért. „Annyi hitet és erőt, ami Pecában volt, még soha nem láttam. Pedig huszonhét évig éltünk együtt. Nagyon meg akart gyógyulni. És az első pillanattól fogva mindannyian hittünk ebben.”

A betegséget szinte senkivel sem osztották meg. „Egyébként senkivel sem osztottuk meg. Ha le kellett mondania egy-egy előadást, nem azzal indokolta, hogy hasnyálmirigyrákkal küzd” – jegyezte meg az özvegy. Bár a színész állapota idővel láthatóan romlott, mindent megtett azért, hogy ezt eltitkolja. „Persze, egy idő után már voltak láthatói jelei a betegségének. Harminc kilót fogyott, kihullott a haja a kemoterápiától, de a környezetének azt mondta, egy film miatt kellett lefogynia és a haját lenyírnia.”

Mindezek ellenére a kitartása rendíthetetlen maradt – tette hozzá Lestár Ágnes. „Elképesztően erős volt, attól függetlenül, hogy egy ponttól a házuk lépcsőjén is alig bírt felmenni, de a fejébe vette, hogy összeszedi magát fizikailag is.” Apránként újra mozgásba lendült: „Először csak elsétált az utca végéig, aztán még tovább, a végén pedig már tíz kilométereket sétált hegyre fel. (...) 

Kálloy Molnár Péter utolsó napjait kórházban töltötte, de a család még ekkor is hitt a gyógyulásban. December 1-jén reggel még úgy mentek be hozzá gyermekeikkel, hogy együtt térnek majd haza. „Aztán szóltak az orvosok, hogy itt az idő, el kell köszönnünk tőle” – fogalmazott a lapnak Lestár Ágnes. „Abban a pillanatban értettem meg, hogy el kell őt engednem. Mert eddig valószínűleg miattam nem ment el.” 

Az elengedés fájdalmáról és mélységéről így vallott: „Próbáltam nagylelkű lenni. Jó fej. Önzetlen. Felülkerekedni önmagamon, és azt mondani: »Nyugodtan menj, ha menned kell.« Ezzel tudtam a leginkább bizonyítani, hogy szeretem. Ha nem teszem meg, tudom, még maradt volna. Percekre, órákra, napokra. De egyszer el kellett engedni a kezét, a lelkét. Ez ugyanolyan fennkölt pillanat volt, mint egy születésé. 

Egy tettel, egy szóval, az elengedéssel. Én legalábbis nagyon hiszek ebben. Éppen ezért volt fájdalmas.”

A Storynak azt is elmondta, hogy a jövőre nézve egyetlen konkrét terve van: „Hogy a megmaradt gyógyszereit majd visszaviszem a kórházba, hogy fel tudják használni. Már ha egyáltalán ez lehetséges.” A gyermekeivel pedig igyekeznek egymásba kapaszkodni ebben az időszakban.

Nyitókép: MTI/Balogh Zoltán