Reaganre hivatkozik a háborúval fenyegető Rutte – de bár tudná, ki is volt az a Ronald Reagan!

Mark Rutte beszédében megidézte a hidegháborút, azon belül is Ronald Reagan alakját és a „gonosz birodalom” jól ismert mondatát:

„A hidegháború idején Reagan elnök figyelmeztetett egy gonosz birodalom agresszivitására. Ma Putyin elnök ismét birodalomépítésbe kezdett.”

Éppen ezért joggal merül fel a kérdés, hogy akkor mégis mi történik itt valójában? Az alábbi gondolatkísérlet erre próbál választ adni – és az összegzés sajnos egyértelmű: nem állunk jól.

Rutte beszédének elején leszögezi, hogy mi vagyunk Oroszország következő célpontja. A beszéd következő perceiben azonban hosszasan elemzi, miként tette Putyin Oroszországot gyengévé: növekvő adóterhek, jegyrendszer, brutális infláció, strukturális gazdasági problémák. Mégis – állítja – ez az Oroszország támadásra készül a NATO ellen. Az ellen a NATO ellen, amelynek tagja a ma is messze legerősebb szuperhatalom, az Egyesült Államok.

A beszéd későbbi részében Rutte tovább tágítja a fenyegetés körét: Oroszország hatóköre szerinte nem korlátozódik a szárazföldre, az Északi-sarkvidék és az Atlanti-óceán is potenciális hadszíntérré válhat.

Abban talán egyetérthetünk, hogy még öt éves távlatban sem tűnik racionálisnak ez a disztópikus vízió.

Érdemes ezért kicsit alaposabban kibontani azt a hidegháborús hangulatot, amelyre Rutte hivatkozik. Reagan mondatát kiragadja saját történelmi kontextusából, és elszakítja a reagani örökség egészétől. Érdemes felidézni, miként reagált rá 1983-ban a nyilvánosság.

A kritikusok szerint az üzenet elkerülhetetlenül a fegyverkezési verseny felgyorsulásához, a szembenállás elmélyüléséhez és a párbeszéd háttérbe szorulásához vezetett volna – végső soron pedig növelte a háború kockázatát.

Az események azonban mást mutattak. Reagan retorikája és az arra épülő politika végül fegyverzetkorlátozási megállapodásokat eredményezett, és hozzájárult a hidegháború lezárásához.

Rutte és az úgynevezett „hajlandók koalíciója” azonban láthatóan, hallhatóan és cselekvésben sem ezen az úton jár. Ehelyett háborús pszichózis uralkodik, amelyben szerintük nagyapáink háborújára kellene felkészülnünk. Wartime mindset – ahogyan Rutte fogalmazott.

De vajon összehasonlítható-e egyáltalán a hidegháború a jelenlegi helyzettel? Tanulságaiban talán igen. Mindkét fél nem csupán ellenfele legyőzésére, hanem annak társadalmi, politikai és gazdasági rendszerének átalakítására törekedett. A Szovjetunió és katonai-gazdasági szövetségeinek bukása nem katonai megsemmisítés, hanem ideológiai és politikai összeomlás eredménye volt. Ennek azonban semmi jelentősége, mert a győzelmet bináris a skálán mérték. Győzelem vagy pusztulás.

A „hajlandók” katonai beavatkozását sem a világosan meghatározható racionális érdek, hanem az egyetemes erkölcsi imperatívuszokra való hivatkozás vezérli.

A nyugati hatalom negyed évszázados ellensúlytalansága elhitette saját mindenhatóságát és felsőbbrendűségét. Az ukrajnai válság sok európai döntéshozó szemében lehetőséggé vált arra, hogy minden alternatív megoldást kizárva Oroszországra mérjenek döntő vereséget. Ezek a politikusok egy egyirányú utcába hajtottak be, ahonnan nincs visszafordulás. Hiába törekszik ma már a világ legerősebb katonai hatalma, az Egyesült Államok – Donald Trump vezetésével – a békére, ez nekik nem lehet opció. Egy amerikai–orosz tárgyalásokon alapuló orosz–ukrán béke politikai vereséggel járna, számukra ez elfogadhatatlan lenne. Mea culpáról szó sem lehet – a politikai vereség fogalma kizárt. Így a NATO (amerikai) mindenhatóságára támaszkodva egy katonai összetűzés kevésbé tűnik politikailag kockázatosnak, mint a politikai felelősségvállalás.

Így marad tehát az eszkaláció.

A mindent elsöprő, győzedelmes háború elérhetetlen és tragikus cél. Rutte szinte költőien fogalmazza meg, mi várna Európára:
„Egy konfliktus, amely elér minden otthont és minden munkahelyet: pusztítás, tömeges mozgósítás, milliók kényszerű elvándorlása, széles körű szenvedés és rendkívüli veszteségek.”

A másik fél teljes elpusztítására irányuló törekvés Oroszországgal szemben középtávon sem megvalósítható – rövid távon pedig végképp nem. Az atomfegyver már nem kizárólagos privilégium, mint a II. világháborúban volt.

A wartime mindsethez képest a modern világ ellenállóképességet mutat.

Ennek ékes bizonyítéka, hogy az európai országok Oroszországgal ma is élő gazdasági kapcsolatokat tartanak fenn.

Magyarország ezt már régen felismerte és a történelmi tapasztalatokból is levonva a tanulságot a konnektivitás stratégiáját választotta. Azt a felismerést, hogy egy közepes méretű állam számára a lehető legszélesebb gazdasági, diplomáciai és politikai kapcsolatrendszer kiépítése és fenntartása a legerősebb béketeremtő erő, amely rendelkezésére áll. Ez már önmagában is bizonyíték arra, hogy a békére törekvő orbáni politika következetes és stabil alapokon nyugszik, bármely irányból is vizsgáljuk.

A valóság azt mutatja, hogy igaza van. A szankciós csomagokra épülő politika, a diplomáciai kapcsolatok megszakítása, valamint az az út, amelyen az európai vezetők – és korábban a Biden-adminisztráció – haladtak, nem a feszültségek csökkentése felé vezetnek, hanem egyértelműen a háborús eszkaláció irányába.

De az európai háborús mindset inkább egy szűk, brüsszeli – vagy Brüsszelt is megjárt – politikai kör sajátja. Sem az állampolgárok, sem a gazdasági szereplők nem akarnak háborút.

A történelem – benne a hidegháború tapasztalataival – ott van a nyugati döntéshozók orra előtt. Látják, de rosszul értelmezik saját szerepüket. Az ideológiai összeomlás veszélye nem Oroszországot, hanem az Európai Uniót fenyegeti.

Nyitókép: NICOLAS TUCAT / AFP