Reagan és Gorbacsov politikája az enyhülés (détente) irányába mozdult el. Ez az a szó, amelyet jó lenne viszontlátni az Európa XXI-ik századi történelmében is: az államok közötti feszültségek és háborús kockázatok tudatos mérséklése.
Mark Rutte beszédében megidézte a hidegháborút, azon belül is Ronald Reagan alakját és a „gonosz birodalom” jól ismert mondatát:
„A hidegháború idején Reagan elnök figyelmeztetett egy gonosz birodalom agresszivitására. Ma Putyin elnök ismét birodalomépítésbe kezdett.”
Aligha feltételezhető, hogy egy történelem szakos végzettséggel rendelkező politikus ne ismerné a Reagan-elnökség teljes történeti kontextusát.
Éppen ezért joggal merül fel a kérdés, hogy akkor mégis mi történik itt valójában? Az alábbi gondolatkísérlet erre próbál választ adni – és az összegzés sajnos egyértelmű: nem állunk jól.
Rutte beszédének elején leszögezi, hogy mi vagyunk Oroszország következő célpontja. A beszéd következő perceiben azonban hosszasan elemzi, miként tette Putyin Oroszországot gyengévé: növekvő adóterhek, jegyrendszer, brutális infláció, strukturális gazdasági problémák. Mégis – állítja – ez az Oroszország támadásra készül a NATO ellen. Az ellen a NATO ellen, amelynek tagja a ma is messze legerősebb szuperhatalom, az Egyesült Államok.
A beszéd későbbi részében Rutte tovább tágítja a fenyegetés körét: Oroszország hatóköre szerinte nem korlátozódik a szárazföldre, az Északi-sarkvidék és az Atlanti-óceán is potenciális hadszíntérré válhat.
Pardon? Az az ország, amelynek hadserege négy év alatt sem volt képes elfoglalni Ukrajnát, most a NATO ellen készül, miközben a sarkvidékektől az Atlanti-óceánig minden térséget csatatérként kíván értelmezni, és ott saját érdekszférát építeni?
Abban talán egyetérthetünk, hogy még öt éves távlatban sem tűnik racionálisnak ez a disztópikus vízió.
Érdemes ezért kicsit alaposabban kibontani azt a hidegháborús hangulatot, amelyre Rutte hivatkozik. Reagan mondatát kiragadja saját történelmi kontextusából, és elszakítja a reagani örökség egészétől. Érdemes felidézni, miként reagált rá 1983-ban a nyilvánosság.
A beszéd heves visszhangot váltott ki: sokan túlzónak, leegyszerűsítőnek, megosztónak tartották, sőt kifejezetten veszélyesnek ítélték, köztük a New York Times publicistái is.
A kritikusok szerint az üzenet elkerülhetetlenül a fegyverkezési verseny felgyorsulásához, a szembenállás elmélyüléséhez és a párbeszéd háttérbe szorulásához vezetett volna – végső soron pedig növelte a háború kockázatát.
Az események azonban mást mutattak. Reagan retorikája és az arra épülő politika végül fegyverzetkorlátozási megállapodásokat eredményezett, és hozzájárult a hidegháború lezárásához.
Reagan és Gorbacsov politikája az enyhülés (détente) irányába mozdult el. Ez az a szó, amelyet jó lenne viszontlátni az Európa XXI-ik századi történelmében is: az államok közötti feszültségek és háborús kockázatok tudatos mérséklése.
Rutte és az úgynevezett „hajlandók koalíciója” azonban láthatóan, hallhatóan és cselekvésben sem ezen az úton jár. Ehelyett háborús pszichózis uralkodik, amelyben szerintük nagyapáink háborújára kellene felkészülnünk. Wartime mindset – ahogyan Rutte fogalmazott.
De vajon összehasonlítható-e egyáltalán a hidegháború a jelenlegi helyzettel? Tanulságaiban talán igen. Mindkét fél nem csupán ellenfele legyőzésére, hanem annak társadalmi, politikai és gazdasági rendszerének átalakítására törekedett. A Szovjetunió és katonai-gazdasági szövetségeinek bukása nem katonai megsemmisítés, hanem ideológiai és politikai összeomlás eredménye volt. Ennek azonban semmi jelentősége, mert a győzelmet bináris a skálán mérték. Győzelem vagy pusztulás.
Az orosz-ukrán háború, amelynek Európa, sőt a Rutte szerint a NATO is részese, ily módon, a jó és a rossz közötti küzdelemként van keretezve – olyan formában, amely nem tűr kompromisszumot a gonosszal, csak és kizárólag feltétel nélküli győzelmet.
A „hajlandók” katonai beavatkozását sem a világosan meghatározható racionális érdek, hanem az egyetemes erkölcsi imperatívuszokra való hivatkozás vezérli.
A nyugati hatalom negyed évszázados ellensúlytalansága elhitette saját mindenhatóságát és felsőbbrendűségét. Az ukrajnai válság sok európai döntéshozó szemében lehetőséggé vált arra, hogy minden alternatív megoldást kizárva Oroszországra mérjenek döntő vereséget. Ezek a politikusok egy egyirányú utcába hajtottak be, ahonnan nincs visszafordulás. Hiába törekszik ma már a világ legerősebb katonai hatalma, az Egyesült Államok – Donald Trump vezetésével – a békére, ez nekik nem lehet opció. Egy amerikai–orosz tárgyalásokon alapuló orosz–ukrán béke politikai vereséggel járna, számukra ez elfogadhatatlan lenne. Mea culpáról szó sem lehet – a politikai vereség fogalma kizárt. Így a NATO (amerikai) mindenhatóságára támaszkodva egy katonai összetűzés kevésbé tűnik politikailag kockázatosnak, mint a politikai felelősségvállalás.
Így marad tehát az eszkaláció.
Pedig a korszerű külpolitika már nem a teljes győzelem kellene, hogy legyen, hanem egy olyan egyensúly fenntartása, amely viszonylag békés fejlődési időszakokat tesz lehetővé.
A mindent elsöprő, győzedelmes háború elérhetetlen és tragikus cél. Rutte szinte költőien fogalmazza meg, mi várna Európára:
„Egy konfliktus, amely elér minden otthont és minden munkahelyet: pusztítás, tömeges mozgósítás, milliók kényszerű elvándorlása, széles körű szenvedés és rendkívüli veszteségek.”
A másik fél teljes elpusztítására irányuló törekvés Oroszországgal szemben középtávon sem megvalósítható – rövid távon pedig végképp nem. Az atomfegyver már nem kizárólagos privilégium, mint a II. világháborúban volt.
A wartime mindsethez képest a modern világ ellenállóképességet mutat.
Ez a stabilitás nem a régi struktúrákhoz való görcsös ragaszkodásból fakad, hanem a globális rendszer olyan mértékű az összefonódásából és egymásrautaltságából, hogy valójában senki sem akar kilépni ebből a rendszerből.
Ennek ékes bizonyítéka, hogy az európai országok Oroszországgal ma is élő gazdasági kapcsolatokat tartanak fenn.
Magyarország ezt már régen felismerte és a történelmi tapasztalatokból is levonva a tanulságot a konnektivitás stratégiáját választotta. Azt a felismerést, hogy egy közepes méretű állam számára a lehető legszélesebb gazdasági, diplomáciai és politikai kapcsolatrendszer kiépítése és fenntartása a legerősebb béketeremtő erő, amely rendelkezésére áll. Ez már önmagában is bizonyíték arra, hogy a békére törekvő orbáni politika következetes és stabil alapokon nyugszik, bármely irányból is vizsgáljuk.
Ma már bőven túl vagyunk azon a kérdésen, hogy mikor lesz igaza Orbán Viktornak.
A valóság azt mutatja, hogy igaza van. A szankciós csomagokra épülő politika, a diplomáciai kapcsolatok megszakítása, valamint az az út, amelyen az európai vezetők – és korábban a Biden-adminisztráció – haladtak, nem a feszültségek csökkentése felé vezetnek, hanem egyértelműen a háborús eszkaláció irányába.
De az európai háborús mindset inkább egy szűk, brüsszeli – vagy Brüsszelt is megjárt – politikai kör sajátja. Sem az állampolgárok, sem a gazdasági szereplők nem akarnak háborút.
A történelem – benne a hidegháború tapasztalataival – ott van a nyugati döntéshozók orra előtt. Látják, de rosszul értelmezik saját szerepüket. Az ideológiai összeomlás veszélye nem Oroszországot, hanem az Európai Uniót fenyegeti.
Nyitókép: NICOLAS TUCAT / AFP
Pénteken, március 6-án tüntetést szervez a Nemzeti Ellenállás Mozgalom Ukrajna budapesti nagykövetsége elé, ahol Szijjártó Péter is felszólal. Mi hangzik el a demonstráción, és milyen üzeneteket küldenek a felszólalók a kialakult helyzetben? Kövesse velünk ÉLŐBEN az eseményeket.
Nagyon szeretnék már a katonáinkat a fronton látni.
A kolumbiai zsoldos-migránsnak nem tetszett, hogy a nő nem reagál a közeledésére.
Ezzel szemben Moszkvával még mindig jobban lehet tárgyalni.
A közel-keleti háború, az ukrajnai konfliktus és Európa biztonsága szorosabban összefügg, mint sokan gondolják – erre figyelmeztetett a biztonságpolitikai szakértő.
Az amerikai hatóságok zöld jelzést adtak egy régóta dédelgetett tervhez.
A kirajzolódó új rend egyes elemeiben hasonlít a múlt század harmincas éveinek dinamikájára.
Sokan az utolsó pillanatokban is gyűjtötték az ajánlásokat, hogy meglegyen az induláshoz szükséges 500 aláírás.
Elsőként a Liverpool jutott be a legjobb nyolc közé az FA-kupában.
