A Terminátor világa jött el, a levegő tele van halállal – Demkó Attila év végi gyorsmérlege a világról

2024 a választások éve volt, 2025-től pedig sokan remélték – e sorok írója is –, hogy a béke éve lesz, ha nem is világszerte, legalább Európában. Mint kiderült: az út nehezebb a vártnál, de legalább van út. Az európai konfliktus árnyékában Kína tovább építkezett, megmutatva erejét és magabiztosságát, Afrika jelentős része pedig haladt tovább szomorú végzetén, polgárháborúról polgárháborúra. A Közel-Keleten Izrael megint megmutatta, hogy az innováció és a technika nagyobb országokat is meg tud fékezni. Nem értek véget a háborúk. Sehol nem értek véget. 

A béke még nem jött el Európába 

2025 elején reményre adott okot, hogy az Egyesült Államok 2024-es választása, Donald Trump elnök hivatalba lépése új politikát hozott. Persze ez nem is annyira új. Trump deklaráltan visszatért egyes korábbi adminisztrációk érték-, ideológiaalapú megközelítésétől a realitásalapú megközelítéshez. Negyven éve, az idősebb George Bush elnöksége óta nem volt ilyen. A realizmus már Bill Clinton ciklusa idején háttérbe szorult, az ifjabb George Bush elnöksége alatt pedig kiteljesedett az a gondolat, hogy az USA túlnyomó erejével szemben a tények nem számítanak. Az Egyesült Államok hatalma a valóság meggörbítésére is elég, gondolták, de tévedtek. Barack Obama próbált korrigálni, de csak részeredményeket ért el. Donald Trump előző elnökségét satuba szorította az apparátus és a politikai elit ellenállása, akkor nem sikerült paradigmát váltani, Joe Biden meg nem is akart. Most erre van lehetőség. 

Persze mindig kérdés, mi az objektív valóság. Trumpnak az, hogy Ukrajna és Oroszország esetében utóbbi a nagyobb és erősebb ország, ezért előbb-utóbb győzni fog, és a háború mielőbbi lezárása voltaképpen Ukrajna megmentése. De hiába fogott nagy lendülettel békeközvetítésbe januárban Washington, az év végéig nem ért el áttörést. A Biden-adminisztráció kezét megkötő tényezők – a sajtó, az európai szövetségesek, a szavazótábor és egyes lobbicsoportok – nem vagy kevésbé kötik Trumpot, azaz a lehetőség az ukrajnai háború lezárására vagy legalább egy tartós tűzszünetre sokkal inkább megvan, mint korábban. De hogy mikor jön el a pillanat, holnap vagy hónapok múltán, kiszámíthatatlan. 

Az ukrajnai háború 2025-ben még szörnyűbb lett, mint korábban. A dróntámadások elhozták a Terminátor világát. A front mentén van egy-egy 20 kilométeres sáv, ahol minden célpont, ami mozog. A levegő tele van halállal. Kamerák figyelik a mozgást éjjel és nappal, csak a szürkület és a hajnal hoz némi biztonságot. Akkor nem látnak olyan jól a gépi szemek, az éjjellátók és a hagyományos kamerák. A hő­kamera elől meg a különleges poncsó rejti a katonaembert – ideig-óráig. A sebesülteket napokig, van, ahol hetekig nem lehet evakuálni, ami példátlan az utóbbi évtizedek háborúiban. Sokan meghalnak, akik egyébként menthetők lennének – mind a két oldalon. Összesítve bizonyosan millió felett van a halottak és a súlyos sebesültek száma. Ilyen háborút tényleg nem látott Európa 1945 óta. 

Sokak hitével ellentétben a frontok mozognak, és általában nem Ukrajna javára. Az oroszok a mennyiségi fölény megteremtése után a technológiában is utolérték a Nyugat támogatta ukránokat. Drónjaik legalább olyan jók, mint az ellenfélé. Ez döntő változás. Az amerikai elit Trump képviselte része megértette a valóságot, az európai elit viszont 2025-ben még mindig reménykedett a csodában. De az, hogy valami talán majd történik Moszkvában, nem stratégia. A cél csak a még több halál és a még nagyobb pusztulás megelőzése lehet, a menthető mentése, ez azonban alighanem 2026-ra marad. 

A világ és Európa 

Donald Trump a nyolcvanas évek vége óta nyíltan bírálta a túlzottan aktív amerikai külpolitikát és azt, hogy a szövetséges országok nem vesznek részt kellő mértékben a saját védelmükben. Meglepőt tehát nem láthatunk abban, hogy 2025-ben rákénysze­rítette Európát, fizessen a saját védelméért, és fizessen Ukrajnáéért is. Ez nem a szövetség felmondása, mint ahogy sokan értelmezték, hanem egy új típusú szövetség az Atlanti-óceán két partja között, aminek az eredménye egy egyenlőbb kapcsolat lehet. 

újra erősek legyenek az európai haderők, az európai hadiipar. Ez persze nem lesz könnyű, mert a kontinens gazdasága nem áll jól. 2024-ben az EU tagországai átlagosan 1 százalékkal növekedtek, ami a 2023-as 0,4 százalékhoz képest jó, de globális összehasonlításban rendkívül gyenge. 2025-ben 1,1 százalékos növekedés várható. Az USA eközben 2,9 és 2,8 százalékkal növekedett, 2025-ben 2 százalék várható, Kína esetében pedig 5,2, 5 és 4,8 százalék a három szám, azaz átlagolva ötszöröse az EU növekedési rátájának. A helyzetet súlyosbítja, hogy Németország, Európa gazdasági motorja két év recesszió után 2025-ben is csak stagnálni fog. 

A sokkok sorozata talán felrázza majd az európai politikai elitet. Mert 2025-ben nyilvánvalóvá vált, hogy  le kell számolni az utóbbi bő évtized illúzióival. Nem működik a zöldpolitika és a migrációs politika, nem működik a fél világot kioktató, moralizáló külpolitika, nem működik az Ukrajna- és Oroszország-politika, és a Kína- politika sem. Lehet vele próbálkozni, de az ajtót nemcsak Moszkva és Washington, hanem Peking is rácsapta Európára. 

Kaja Kallas, az unió külügyi és biztonság­politikai főképviselője úgy gondolta, hogy keményen kritizálhatja az Egyesült Államokat, azt az országot, amely ma a NATO-n keresztül Európa legfőbb biztonsági garanciája. Nos, nem bölcs olyat mondani, hogy „a szabad világnak új vezetőre van szüksége”, ha ma és még legalább egy évtizedig a biztonság területén a legfontosabb dolgokban Washingtontól függ az EU. A nukleáris ernyő tekintetében pedig még tovább, még akkor is, ha lenne döntés saját erő kiépítéséről. A külügyi főképviselő – és úgy általában az európai külpolitika – szélsőségessége Pekingben is ellenreakciót váltott ki. Ursula von der Leyen európai bizottsági elnököt és az EU delegációját megalázó módon fogadták a kínai–uniós csúcson. Johann Wadephul német külügyminiszter is így járt volna, miután „jó érzékkel” Japánban találta diplomatikusnak Kínát kritizálni. Hogy ne buszban utaztassák, mint Von der Leyent, inkább lemondta októberre tervezett kínai látogatását. 

2025-ben két szuperhatalom van a világon, az Egyesült Államok és Kína, az EU-t pedig helyre teszik, ha túl sokat gondol magáról. 

Az Egyesült Államok eddig nem bírt Kínával 

Kínával kapcsolatban nemcsak az EU, hanem az USA is túlbecsülte az erejét. A Donald Trump által elindított kereskedelmi háború nem hozott gyors amerikai győzelmet. Peking láthatóan régóta készült erre a pillanatra. Hatalmas készleteket halmozott fel olyan fémekből és energiahordozókból, amelyekből behozatalra szorul, hogy akár évekig kibírjon egy embargót. Van elég vasérc, réz, olaj és gáz – tanultak Japán példájából, amelynek 1941-ben az amerikai gazdasági szankciók nyomása alatt csak két választása volt: vagy meghátrál, vagy támad. 

Sőt, Kína is képes szankciós politikára, és az jobban fájna az USA-nak. Egyes területeken, mint a ritkaföldfémek exportja, gyakorlatilag monopóliumot hozott létre, és még évekig megkerülhetetlen marad. A szamárium és a neodímium talán a legszűkebb keresztmetszet. A két lantanoida ritkaföldfém a magas hőmérsékleten is működő­képes mágnesek alapanyaga, így kulcsfontosságú az ipar, különösen a haditechnika számára. Ha Kína nem árulja őket, bajba kerülhet az amerikai sugárhajtómű- és rakétagyártás. 

A ritkaföldfémek terén a kínai kapacitások kiváltásához idő, pénz és okos tervezés kell. A teljes kínai ipari kapacitás viszont, amely duplája az amerikainak, nem kiváltható. A nap­energia és az elektromos járművek terén kezd behozhatatlan lenni az ázsiai ország előnye, az előbbi területen 80 százalék feletti, az utóbbinál 70 százalékos a részesedése. A katonailag is fontos drónok előállítása terén a szám megint csak 70 százalék. Kína az innovációban is kezd felzárkózni az Egyesült Államokhoz. A mesterséges intelligencia, az önvezető járművek vagy az új gyógyszerek fejlesztésében elképesztő a fejlődés. Peking már régen nemcsak utánoz, hanem fejleszt is. Lehet, hogy a jövő új rákgyógyszerei, genetikai áttörései már nem elsősorban ameri­kai­ak és európaiak, hanem kínaiak lesznek. 

Visszatérve 2025-re: még ha a kereskedelmi háború döntetlen is, a döntetlen a kihívónak jó, nem pedig a rendszer sok mindenben domináns hatalmának. Ha az USA nem nyer ebben a küzdelemben, akkor voltaképpen veszít. Persze mind a két fél és az egész világgazdaság megszenvedheti a két óriás küzdelmét, ha az 2026-ban esetleg eszkalálódik. Egy vámháborúban ritkán vannak győztesek, ezt 2025 is megmutatta. 

Oroszország talpon maradt 

Vannak, akik még mindig azt képzelik, hogy Oroszország gazdasága jövőre összeomlik a nyugati szankciók nyomása alatt. Vagy ha az nem, az olajfinomítók elleni ukrán légi hadjárat hoz majd eredményt. Vélték sokan úgy 2022-ben, 2023-ban és 2024-ben is, hogy valami majd megtöri Oroszországot, persze „jövőre”. 2025 eseményei alapján egyre valószínűtlenebb ez a forgatókönyv. A katonai előny visszafordíthatatlanul Moszkváé, az oroszok feltételeit egyszerűen nem lehet megkerülni. Európa tagadásban van, aminek az árát Ukrajna fizeti meg. 

Az orosz társadalmat militarizálták, 2022 óta eltemettek legalább negyedmillió férfit, és sok százezer súlyos sebesültet kell majd évtizedeken át gondozni. A politikai karantén csak a Nyugatra és néhány szövetségesére korlátozódott, ebből is kijöttek 2025-ben Donald Trump és Vlagyimir Putyin alaszkai találkozójával. A gazdasági ár, amit fizet, a társadalmi árhoz hasonlóan hosszú távon is fáj. 2025-re véget ért a fegyverkezés felfutásának hatása, és az orosz GDP csak 1 százalékkal fog nőni – épp ennyi az Európai Unió tagállamainak átlaga. Az orosz államadósság is nőtt: 20 százalék fölött van. De hasonlítsuk ezt össze azzal, mi van Európában! Az EU átlaga 82 százalék, és már a legkevésbé eladósodott Észtország is megelőzte Oroszországot az egyébként irigylésre méltó 23,5 százalékával. Tallinn úton van a 29 százalék felé, mert gazdasága az EU-s szankciós politika és az orosz ellenintézkedések miatt évek óta jobb esetben stagnál, de inkább recesszióban van. Ezt látni nagyon fontos: Európa is megfizeti minden intézkedésnek az árát. Ha valaki profitál a háborúból, az Kína, mivel olcsóbban kapja az orosz olajat és gázt, és ha valaki veszít – Ukrajnán és Oroszországon kívül –, akkor az az Európai Unió. 

Az orosz vezetés számára ma az a dilemma, hol álljon meg, hol kössön kompromisszumot az Egyesült Államokkal. Az árat sokkal inkább Moszkvában szabják meg, mint Washingtonban, mert a kártyák elsősorban az ő kezükben vannak. A kínai kapcsolat egy ász, és az is, hogy akár még évekig fenn tudják tartani a háborút, Ukrajna aligha képes erre. Az USA mostanra megértette, mennyire nehéz ellenfél a távol-keleti óriás. Ebben a helyzetben pedig nagy szükség lehet az orosz–kínai viszony gyengítésére. Szétverni már nem lehet, hiszen egyáltalán nincsen bizalom Moszkva és Washington között. Mégsem bonyolult a képlet: minél kevésbé szorul Oroszország Kínára, annál kevesebbet ad neki, ami nyereség az amerikaiaknak. 

Közel-Kelet: remény és félelem 

Ha 2024-ben a megtépázott izraeli katonai hírnév helyreállt, akkor 2025-ben új legenda született: 

Hogy ezzel, illetve az amerikai támadással pont került-e Teherán nukleáris programjának végére, nem tudhatjuk; mindenesetre Irán libanoni szövetségese, a Hezbollah 2024-es kiütése után tovább gyengült. 

Izrael a véres gázai háborút is megnyerte – hogy mennyire lesz tartós az amerikai kormány által kikényszerített tűzszünet, még kérdés. Egyszerre van mind a két esetben remény és félelem, mert nincs valódi lezárás, de ott a remény, hogy egy nap, talán évtizedek múlva, lesz. Ehhez persze az izraeli–palesztin konfliktus esetében súlyos kompromisszumokra lenne szükség mind a két fél részéről. Irán könnyebben választhatja a béke útját, akár megpróbálhat előremenekülni és gyorsítani fegyverkezési programján. Az nem biztató Teherán számára, hogy sem Kínától, sem Orosz-­ országtól nem kapott nyílt segítséget a háború alatt. Az pedig, hogy az iráni légvédelem újjáépítésébe, úgy tűnik, Kína is be fog szállni, nem garancia Izrael és az USA jelenlegi képességeivel szemben. 

Szíriában is egyszerre van jelen a remény és a félelem. Az Aszad-rezsim bukása után sorozatos támadások érték az ország kisebbségeit, ezrek haltak meg, de tömeges menekülthullám 2025-ben nem indult. Az ország továbbra is befolyási zónák halmaza, egysége belátható időn belül aligha áll helyre. De legalább abban lehet reménykedni, hogy rosszabb nem lesz. 

Folytatódott Afrika vesszőfutása 

Az utóbbi években azt láttuk, ha véget ér is egy háború, polgárháború Afrikában, hamarosan kitör egy másik. 2025-ben ott tartunk, hogy tucatnyi, negyedszázada még többé-kevésbé működő állam már csak papíron létezik. Amit a térképen egy színnek látunk, az a valóságban egy sokszínű mozaik Maliban, Líbiában, Szudánban, Etiópiában, Szomáliában, a Kongói Demokratikus Köztársaságban, hogy csak a legsúlyosabb eseteket emeljük ki. 

A hazánkban a leginkább a Budapest–Bamako-raliról ismert mali főváros az Al-Káidának hűséget fogadó iszlamisták blokádja alatt áll. Alig van üzemanyag, áram, fogy az élelem is a 4,2 millió lakosú városban. 

Etiópiában ugyan véget ért a háború a központi kormányzat és Tigray tartomány között, a béke nem jött el. Az ország legnagyobb nemzetiségei közül több is harcot vív. A szinte pont Budapest-méretű, de 6 millió lakosú Addisz-Abeba egy sziget az országon belül. Van olyan irány, amerre 200 kilométernyit lehet biztonságosan kiautózni, és van, amerre kevesebb mint 100-at. A 110-140 milliós ország vidéki nagyvárosaiba csak repülővel érdemes elutazni. 

Kongóban két milliós lakosságú város került az év elején egy felkelőcsoport kezére: Bukavu és Goma. 

Szudánban ez az év még a tavalyinál is rosszabb volt. A kormánykézen lévő utolsó nyugati nagyváros, Al Fashir (El Fasher) októberben esett el, amit tömegmészárlás követett. Hogy hányan halhattak meg, nehéz megmondani, de a 10 ezres, sőt a 70 ezres szám sem kizárható. Az országban 25 millió embert érint az éhezés, 9 millióan belső menekültek, 3,5 millióan pedig a szomszédos országokban, elsősorban Egyiptomban kerestek menedéket. 

A világban most is zajló, tízezernél több halottat követelő öt háború közül kettő dúl Afrikában, egy Ázsiában – a mianmari polgárháború –, egy Európában, egy pedig Észak-Amerikában – a mexikói drogháború. De ha a kevesebb áldozatot követelő konfliktusokat is nézzük, láthatjuk, hogy Afrika túlnyomó része nem békés. A figyelem viszont jelentősen csökkent a kontinens iránt, hiszen az ukrajnai háború elvitte az európai és amerikai donorok pénzét. Tény, az USA-t nem fenyegeti Afrika válsága, Európát viszont, amely a szíriai menekülthullámot sem heverte ki egy évtized alatt, igen. 

2025 Trump éve volt 

Az esztendő legnagyobb geopolitikai tényezője mindenképpen Donald Trump elnöksége, hiszen az Egyesült Államok a világ összes országára hat. Trump első ciklusa alatt nem tudta érvényesíteni az America First stratégiát, mert szélmalomharcot vívott az ellene indított eljárásokkal szemben, és saját adminisztrációjának számos tagja sem támogatta. 2025-ben azonban lendületesen elindított megannyi nagy vállalkozást. Az USA megunta, hogy veszítsen a szövetsége­sein, és benyújtotta a számlát, de nem vonult ki se Európából, se a Közel-Keletről, se Kelet-Ázsiából. Bár az izolacionizmus jelentős politikai tényezővé lett az elhúzódó háborúk miatt, a kormánykereket nem vette át. Trump elindította a kereskedelmi újrarendeződést, de megállt a teljes körű háború határán – bár lehet, hogy Kína ereje állította meg. 

2025 végén ugyanúgy nincs lezárásuk a világot meghatározó legnagyobb konfliktusoknak, mint 2024 végén. Érdemes feltenni a kérdést: lehet-e mindig lezárás? Ma a háborúk többségében nem lehet elfoglalni „Berlint”, mint 1945-ben. Nincs totális vereség, nincs teljes győzelem. 

Nyitókép: „Ez liberálismentes zóna” – Trump-támogatók Floridában 
Fotó: AFP/Giorgio Viera