A díszszékelytől a „serdülő tálibig” – Veczán Zoltán kedvenc 2021-es cikkei

Az év végi napokban a Mandiner külpolitikai szerzői vallanak kedvenc cikkeikről

Nagyon örültem, amikor december második hetében végre sikerült ellátogatni az egykori Délvidékre (migránsokkal, helyi magyarokkal, szerb és magyar rendőrökkel beszélgettünk és raktuk össze a képet a helyzetről – hamarosan videóval és riporttal jelentkezünk!). Egészen le, Belgrádig, ahol elkészült egy szerintem nagyon fontos interjú. Egy helyi fiatal nővel beszélgettünk, aki leszbikus létére konzervatív kritikával illette az egész nemzetközi LMBTQ-mozgalmat, különösen akkor, amikor gyerekeket vonnak be a játékaikba:

„Egy normálisan gondolkodó, bizonyos erkölcsi normákat követő meleg ember nem is mer felszólalni ezellen az őrület ellen, ami nyugaton már standard: hogy draq queenek olvasnak fel gyerekeknek meséket az óvodában, iskolában, és ezek nem a jobbos sajtó által kiragadott példák, hanem ők maguk büszkélkednek el vele nyílt YouTube-csatornákon, hogy mennyire befogadók, haladók. Pedig szerintem ez undorító, minden normális emberben undort kelt, és aki ezt homofóbiára akarja fogni, az mérhetetlenül ostoba.”

Mesélt arról is, hogyan menekült meg a barátnője, amikor egy migráns akarta megerőszakolni, hogyan rúgták ki egy amúgy nagy pride-támogató cégtől, na nem azért, mert leszbikus, hanem mert kiderült, hogy jobboldali… az interjú itt olvasható.

*

Emlékezetes, hogy még a Nemzetközi Eucharisztikus Világkongresszus előtt, a nyár elején felreppent a hír: a pápa látogatása igazából diplomáciai arculcsapás az Orbán-kormánynak, mert a katolikus egyházfő nem akar találkozni a miniszterelnökkel és a többi közjogi méltósággal a magyar migrációs politika miatt, micsoda blama!

Sok orgánum vérmérsékletének megfelelően reagált, kárörömmel vagy dühvel, de örömmel gondolok vissza rá, hogy Szilvay Gergely kolléga javaslatára mi kotortunk először utána ennek a fél-álhírnek, és tártuk fel cikkben, hogy mindez úgy ahogy van,

inszinuáció. Ráadásul még a migrációs politika nyilvánvaló kritikája is máshogy hangzik eredetiben, mint ahogy Ferenc pápa szavait fordítani szokták.

„Egy Argentínából érkezett pápáról van szó, aki maga is olasz bevándorlóként élt a dél-amerikai országban, így érthetően egészen más a hozzáállása a kérdéshez, mint akár Európa jelentős részének, másrészt migrációbarát üzenetei sem biztos, hogy elsősorban kontinensünknek címzett intelmek – ahogy például a baloldali sajtó felnagyítja, vagy más optikai törésben mutatja be –, sokkal inkább a közel-keleti arab országoknak szól, amelyek Libanon kivételével nem nagyon jeleskedtek a menekültek befogadásában – fogalmazott lapunknak egy Vatikánban járatos szakértő, Odrobina László. A pápa pedig jött, kezet fogott és találkozott mindenkivel, meghiúsítva az ellenzéki reményeket.

*

Mi mással foglalkoztunk még? Elsősorban az elszakított területeken zajló eseményekkel: örömmel üdvözöltük az első erdélyi, magyar nyelvű vakiskolát, amit egy üzletemberből lett paralimpikonból lett, két lábbal a földön álló, hihetetlenül inspiratív ember vezet, akit úgy hívnak, hogy Butu Arnold Csaba. Hasonló élmény volt beszámolni a máramarosszigeti zsidó reneszánszról az új zsinagóga körül, és beszélgetni a város első rabbijának leszármazottjával. Volt még ott Kelemen Hunor-interjú, ami külön vicces volt, mert a bizakodó hangvételű interjú kikerülése után pár nappal meg is bukott a román kormány annak rendje s módja szerint. De interjúztunk a nagy erőkkel előretörni kész momentumos (dísz?)székellyel; megnéztük, mi lett az udvarhelyi alvilággal; a román autópályákkal; mit akarnak már megint elvenni a románok, például a magyar eredetű, az országban legértékesebb Batthyáneumot vagy a Wesselényi-kollégiumot, s hogy

Megtudtuk, hogyan lehet akár az Árpád-házig visszavezetni egy családfát a Kárpát-medencében. Felvidéken végigkísértük az egész szlovák és szlovákiai magyar mutatványt kormányfőcserétől a bárcsak összefogásig,  népszámlálástól a népirtásig, Beneštől Gyimesiig. Kárpátalja kapcsán véleménycikkben igazi iskolai csesztetőnek neveztem Ukrajnát, okkal: a kettős állampolgárság ellehetetlenítése és a kisebbségi nyelvhasználat tűzzel-vassal irtása mellett – főszerkesztő, színházvezető és Brenzovics László KMKSZ-elnök mesélte el, miért hazugság, hogy csak „puha” ukránosítás zajlik. Közben azt is láttuk, hogyan úsznak közben komplett szemétszigetek Magyarországra. A délvidék sem kerülte el a figyelmet, nem csak a száz évvel ezelőtti szocdem hazaárulás vagy az újra feltépett sebek, hanem Covid-helyzet tekintetében is.

Emellett persze a nagyvilág történései sem maradhattak ki, megnéztük, milyen csúcsszuper fegyvereket adtak az amerikai adófizetők az afgán tálib terroristáknak egy országban, ahol, mint egy magyar veterán elmondta nekünk, már akkor is rettenetes volt a helyzet, amikor még úgy-ahogy rendet tartottak a városban.

„Nem telt el negyedóra, egy jó tizenöt fős tálib brigád próbálta ránk rúgni az ajtót, hogy ki mert rájuk leskelődni és megfigyelni a házból, mert ha még egyszer meglátják, felrobbantják a házat, meg effélék. Én mondjuk be sem láttam hozzájuk, s legfeljebb pár percet voltam kint, szóval így felmerült bennem, hogy mégis ki figyel meg kit.”

De megnéztük, hogyan listázzák a Trump-szavazókat gyűlölködő baloldali aktivisták, mondván, a volt elnökre szavazni maga a terrorizmus; hogyan élte meg a Wembley-stadionbeli nagy balhét egy magyar szurkoló; s miként születik remény egy olyan helyen, Irakban, ahol bár a háború véget ért, de

Aztán volt itt még Prága, Róma, nemzeti régiós utolsó roham. A cikkekben nyomokban fellelhető szóviccekért (pl. hegeri dialektika) utólag is elnézést kérek.

*

Mindez persze eltörpül amellett, hogy úgy szakmailag, mint emberileg végre befutottnak érezhetem magam: személyesen Havas Henrik „tanár úr” kritizálta az afgán helyzetről írott lapbéli, Cserbenhagyás című vezércikkemet, méghozzá olyan kifinomult és megalapozott módon, hogy „serdülő tálibnak” nevezett – azt hiszem, innentől már nincs tovább fölfelé, határ a csillagos ég.

A cikk egyébként az afganisztáni amerikai kivonulás kudarcáról és a képmutatásról szólt, efféleképpen: „Az afganisztáni katonai kivonulást pánikszerűen követi majd a gazdasági, a légüres térbe pedig benyomul a kínai tőke – esetleg az orosz –, ahogy Afrikában az egykori nyugati gyarmatokon is történik. Nekik nincsenek lmbtq-kvótáik, a gazdaságra nem erőltetnek rá politikai kinevezetteket, és még arra is futja öt évezred diplomáciai tapasztalataiból, hogy megtalálják a hangot a hegyi pastu törzsfővel.”

*

Így nézett ki tehát az idei év, nem tudhatjuk, mit hoz a következő – de remélhetőleg elcsendesülő járványt, s ennek köszönhetően (természetesen fontosságában az emberi élethez semmi nem mérhető, de) kevesebb lezárást. Hiszen, legalábbis elviekben a külpolitikai újságírás nem nagyon művelhető anélkül, hogy az ember oda ne utazzon, ahol az események zajlanak. S idén valahogy mindig akkor jött az újabb variáns vagy a határzár, amikor szedelődzködtünk az induláshoz.