Óriási fegyverarzenál került a tálibok kezébe – de mihez kezdenek velük?

Az elmúlt napokban a világ döbbenten nézte végig, hogyan omlik össze napok alatt az amerikaiak kivonulása után a demokratikus(abb) Afganisztán, hogyan menekül az afgán elnök, majdnem minden külföldi, és majdnem minden külföldieknek szolgálatot tevő afgán, olykor tragikus eredménnyel.

És azt is: hogyan teszi le a háromszor nagyobb, nyugati kiképzést kapott afgán kormányhadsereg a tálibok előtt a fegyvert – és

Utóbbi kapcsán inkább arról szokott szó esni, mennyibe került a húszéves afganisztáni kaland emberéletekben és dollármilliárdokban az amerikai polgároknak, valamint hogyan mentegeti a helyzetet Joe Biden amerikai elnök; arról azonban kevésbé esik szó, hogy a haditechnikai eszközök mennyire széles skálájára tettek szert a szélsőségesek egyik percről a másikra.

Több, interneten fellelhető forrás szerint olyan felszerelésekről van szó, mint

• 600 M117 Guardian APC, azaz páncélautó
• 8500 Hum-Wee páncélozott terepjáró
• 100 APC páncélozott szállítójármű
• 68 Blackhawk típusú helikopter
• 17 db 122 milliméteres vontatott ágyú
• továbbá számolatlan mennyiségű egyéb hadianyag, köztük például 1500 kilométeres hatótávú ScanEagle felderítő drónok.

Az önmagukban elrettentő számok értelmezésére Csiki Varga Tamást, az NKE Stratégiai Kutatóintézete munkatársát kértük meg.

Mint a szakértő elmondja,

Érdemes azonban különválasztani, hogy miből mennyi van elméletileg, hogy ebből mennyi van bevethető állapotban, s hogy végtére is mennyihez áll rendelkezésre az üzemeltetéshez szükséges személyzet.

Az utóbbi már az amerikaiak által támogatott és kiképzett afgán hadseregnél is szűk keresztmetszet volt, a táliboknál különösen, s minél bonyolultabb egy eszköz, annál erősebben jelentkezik ez a hiányosság.

– fejtegeti a szakértő – az ópiumgyártásból származó bevételből futotta is rá, tehát ez önmagában nem nagy ügy.

A második kategória a különféle páncélozottságú járművek, mint HumWeek és az APC-k – amik azért komolyabb eszközök. Az egyik fő különbség, hogy ezek a HumWee-k alulról például más kialakításúak és nincsenek páncélozva úgy, mint a NATO-hadseregek aknák ellen is védelmet nyújtó MRAP járművei, így inkább csak a kézifegyverek ellen védenek, így ez még nem teszi őket megkerülhetetlen regionális haderővé.

Ugyanakkor ebben a kategóriában is van pár példa, amit Csiki meglepőnek nevezett: például a 122 milliméteres tarackok – ágyúhoz hasonló lövegek –, szám szerint 17 darab, amelyek mennyiségben is felveszik a versenyt kisebb NATO-tagállamok állományával (összehasonlításképpen a Magyar Honvédség 24 darabot rendelt nemrég PzH-2000 típusú eszközökből). Bár érdemes hozzátenni, hogy a tálibokhoz így 50-60 éves technológia került: olyan hagyományos tüzérségi csapásmérő eszközök, amiket „munkában” most nem láttunk, hiszen a városostromok is elmaradtak, s

Mindehhez 60-80, legfeljebb 100 ezer bevethető tálib harcos társul, akik irreguláris, tehát nem professzionális csapatok – teszi hozzá a szakértő.

Így sem lebecsülendő erőt jelentenek: összehasonlításképpen Lengyelország haderejében, amely persze jellegében is más, és nehéztechnikával is felszerelt hadsereg, 2500 páncélozott jármű jut a hasonló méretű hadseregre, vagyis e téren éppen a tálibok „versenyképesek” lennének, tulajdonképpen a NATO-tagállamok jó egyharmadához képest is.

Ugyanakkor ezen a téren is az amerikai fegyverzetnél, például a HumWee-knél jelentkezni fog előbb-utóbb az alkatrészhiány, „még ha tudnák is, melyik csavarkulccsal mit kell becsavarni” – mondja Csiki. De a nagyobb probléma a bonyolultabb eszközöknél kezdődik, hiszen a tálibok egyáltalán nincsenek kiképezve a használatukra. És ez nagyjából limitálja is a bevethetőségüket – fejtegeti a szakértő. Azaz például ott vannak a nagy hatótávolságú drónok, amelyek azonban elsősorban felderítő, s nem csapásmérő eszközök:

Aztán ott vannak azok az eszközök, amik tényleg csak a propagandafotók háttereiként tudnának szolgálni: a 21. századi légierő eszközei pont ilyenek, hiszen ezeknél nem elég, ha valaki fel tud vele szállni: manőverezni és a fegyverzetet is használni kell tudni, de éppenséggel pilótából is krónikus hiány volt még a reguláris afgán hadseregnél is.

Példaképpen a komplett afgán helikopter- és repülőkészlet papíron 211 darab volt, ebből 160-170 volt bevethető az utolsó, júniusi adatok szerint, és mindössze 110-115-re volt legénység is (már csak azért is, mert a tálibok rendszeresen vadászták le merényletekkel a kormányerők pilótáit).

Egyszóval presztízsügy, és az amerikaiaknak kellemetlen, de ennyi – fogalmazott a szakértő. A legrosszabb, ami ezekkel történhetne elméletben, hogy eladják a kínaiaknak vagy az oroszoknak, noha az amerikaiak arra gondosan ügyeltek, hogy csúcstechnológiát ne adjanak oda, a Blackhawk helikopterek például szintén nem azok. Ami mégis volt – a C130-as, több száz fő szállítására képes nagy repülőgépek – azokat valószínűleg már kimenekítették vagy megsemmisítették. Erre, mint Csiki felhívta a figyelmet, most is megvan a lehetőségük, hiszen tökéletes részletességű műholdas felderítési információk, húszévnyi helyismeret és fölényes légierő mellett

Kérdésünkre, hogy orosz, kínai vagy talán pakisztáni személyzettel nem lenne-e működtethető a megszerzett hadizsákmány, Csiki azt mondta: ez valószínűtlen, senkinek nem érdeke egy katonai hatalomként is erős tálib Afganisztán, még a pakisztániaknak sem, holott számukra tulajdonképpen stratégiai hátország a szintén jelentős részben pastuk lakta ország. A kínaiak és oroszok barátságos hangvétele megtévesztő: az esetleges üzleti érdekeltségek mellett az is szerepet játszhat benne, hogy egyik ország sem akarja, hogy a tálibok esetleg saját muszlim kisebbségüket használják fel ellenük – a kínaiak esetében az ujgurok, az oroszokéban pedig a csecsenek lehetnének ennek célpontjai.

Összességében tehát a tálib „hadsereg” felszerelése egyes elemeiben ugyan mondható erős közepesnek, szakértői üzemeltetés és főleg utánpótlás hiányában azonban ez csak a hatalom megtartására alkalmas Afganisztánban – arra viszont több mint elégséges.

Nyitókép: Tálibok Kabulban (REUTERS/Stringer)