Egy előadás, amit nem lehet megnézni, mégsem láttunk még soha érdekesebbet – a Walk My World tényleg világszám a Millenárison

Ilyenkor van bajban az egyszeri ajánló, mert hogyan lehet normálisan elmesélni egy előadást, aminek nincs se eleje, se vége, se fő-, se mellékszereplője, sőt, tulajdonképpen még története sincs. Vagyis van, de azt minden néző maga rakja össze, így ahány ember, annyi külön sztori és benyomáscunami bontakozik ki a végére. Van ugyan egy kiindulópont, egy zseniális drámaíró még zseniálisabb műve, azt azonban túlzás volna állítani, hogy a Millenáris Nagycsarnokában eltöltött két és fél óra alatt mindenki meg fogja érteni, miről szól Vergilius Aeneasa. Egész pontosan annak az első öt fejezete, 

Így ha valaki szereti nagyon képbe helyezni magát, ajánlatos még otthon legalább egy gyors összefoglalót elolvasni ez ügyben. De az sem baj, ha nincs rá kedv és idő; 

ahogyan arra a Recirquel Társulat alapító-vezetője, Vági Bence is minden egyes alkalommal felhívja a figyelmet. Hogy ez minél inkább sikerüljön, már az elején cselesen ráterelnek minket egy elsőre talán félelmetesnek tűnő, de éppen emiatt izgalmasan hívogató ösvényre, amikor a bejáratnál előbb megkapjuk a fél arcunkat eltakaró fekete műanyag maszkjainkat, majd szigorúan figyelmeztetnek rá, hogy odabent három dolog tilos: 

Utóbbi kizárólag a szereplők megérintésére vonatkozik, a tárgyakat bárki megvizsgálhatja, a fiókokat kihuzigálhatja, a könyveket, iratokat átlapozhatja – a lényeg, hogy mivel ezek időnként fontos kellékekké válnak, minden az eredeti állapotában és az eredeti helyére kerüljön vissza.

A szereplők megérintési tilalma talán furcsa instrukció lehet a hagyományos színházhoz szokott többség számára, de ez esetben nagyon is van létjogosultsága. A Walk My Worldben ugyanis semmi nem hagyományos. Ahogy hiányzik a klasszikus értelemben vett dramaturgia, úgy nincs nézőtér vagy színpad sem. A Csillagok háborúja valamelyik jelenetét idéző Chaos bárban való várakozás után egy hosszú folyosón „belöknek” minket egy gigantikus térbe, azzal a kezdetben még nehezen értelmezhető pluszjavaslattal, hogy „a legjobban akkor járunk, ha a rátapadunk egy karakterre”. Közbevetés: a partnerem szerint a bárnak semmi köze nincs a Csillagok háborújához, szerintem meg igenis van, de ez is csak azt jelzi, hányféle asszociáció születhet, 

Ezért jó, ha betartjuk azt a koordinátorok által ugyancsak erősen hangsúlyozott kezdeti tanácsot, hogy szó szerint és átvitt értelemben is engedjük el a velünk érkezett szerelmünk, családtagunk, barátunk stb. kezét, hiszen „ahogyan sorsát is végső soron mindenki maga írja”, úgy a látottakban elmerülni is leginkább egyedül lehet – a végére abszolút be is igazolódik ennek a tételnek az igazsága. Az elején ugyanakkor mindenki érezhetően elég bizonytalan, a tömeg nagy része céltalanul bolyong fel-alá a térben, érdekes figyelni őket és magamat is, irányítás és vezényszavak nélkül hogyan leszünk egy pillanat alatt öntudatosnak látszó felnőttből megszeppent, óvatos gyerekek.

Ennek az akklimatizálódásra szolgáló időnek is megvan persze megvan a maga szerepe és haszna, én például előbb ész nélkül rohangálok a központi téren elhelyezett karthágói piaci kocsik között, aztán fokozatosan megjön a bátorságom és a játékkedvem. Felmerészkedek egy lépcsőn, át mindenféle folyosókon, el egy kör alakú medence mellett, be egy kéjbarlang jellegű szobaszerűségbe, aztán kilyukadok egy másik helyiségben, közepén nagy, fiókos vasszekrény, mellette kádakban kikészített állatbőrök, a polcokon szerszámok. Itt látom meg az első szereplőt, fogalmam sincs, kicsoda, 

Ahogy lemászik közvetlen mellettem a falról, egyszerűen csak azt érzem – és a szemével, testével is erre csábít –, hogy muszáj követnem. Megyek hát többedmagammal utána, át újabb labirintusrészeken, termeken, az időérzéknek szép lassan annyi, pláne hogy mindenhonnan szól a meghatározhatatlan stílusú és korú, „színenként” változó, valahogy mégis egységes zene – Szirtes Edina Mókus és a Recirquel nem először talál ilyen tökéletesen illeszkedőn egymásra. 

Közben elvesztem a karakteremet, utóbb kiderül, hogy Iarbasz volt, az afrikai gaetulok királya, Hammon istenség és Garamantis nimfa fia. De semmi vész, néhány perc múlva meglelem az igazit, legalábbis erre az estére; teljes erővel rácsatlakozom a jobb lapockája felett szívecsketetoválást és piros ruhát viselő Ámorra. Ő nemcsak a vörösben izzó, csupa erotika bárjába visz el, de a karomat finoman megérintve egy titkos átjáróba is becsalogat, ahol hirtelen megjelenik Fáma (?), és egy pontosan megkoreografált éteri, mégis elég konkrét násztánc tanúja lehetek; 

Erre az érzetre bőven rápakolnak a jelmezek, díszletek is. A kiszámítottan hatásos, egyszerre ősi és futurisztikus látványvilágért a Dűne gárdája felelős, a trójai hacacáré miatt sok a katonai jellegű utalás és cucc, például van egy teljes, fura sci-fibe illő, elhagyatott irányítószoba és egy vészjóslóan lassú mozgású és hangú „trójai faló robot” is. A legmegrendítőbb azonban mégis az a régi könyvekkel és szétszórt papírlapokkal teli „iroda”, ahol a halál utáni soha véget nem érő számbavétel zajlik.

És miközben ezt mind bejárja az ember, fokról fokra értelmet nyer a Recirquellel kapcsolatban gyakran emlegetett immerzív jelző is. Ami természetesen nem csupán abban merül ki, hogy a szereplők istenekként, félistenekként, halandókként közöttünk járnak. Hanem hogy közben az egyes, gondosan megkomponált jelenetekben – a koreográfia 22 órát tesz ki, minden karakterre külön is precízen lebontva – hangsúlyosan a társulat egyedi formanyelvével (cirque danse) és időről időre ismétlődő akrobataszámokkal találkozunk, 

 Az érthetőség kedvéért: hol hintán leng felettünk valaki, máskor rudakon vagy konténerek tetején ugrálnak, egyszer fél szemmel észreveszek egy katonakabátban a levegőbe emelkedő halott harcost és egy falról „letáncoló” alakot is. És akkor még nem beszéltem a rengeteg képzőművészeti és irodalmi utalásról a feliratok, rajzok, képek, tárgyak formájában, amelyek észrevétlenül épülnek be ennek az egész őrületnek a szövetébe.

Aminek csak a végén látjuk mindannyian ugyanazt. Bár sokáig elképzelésem sincs, hogyan lyukad ki ennyi más utat követő ember majd újra egy helyen, de ahogy a zenével és hangokkal észrevétlenül terelik a népet, úgy természetesen az artistaművészek sem véletlenszerűen kódorognak. Nagyjából két és fél óra után újból a piactéren találjuk magunkat, hogy közösen legyünk a katartikus zárószám, azaz Aeneas és Dido örökre szóló búcsújának tanúi, amit ráadásul egy elképesztően látványos attrakció előz meg vad férfiak levegőbe röpködésével.

Összességében a Walk My World tényleg nagyon egyedi élmény, különösen azok számára, akik hajlandóak kimozdulni a megszokott keretekből. És bár sokat bíz a befogadóra, ami néha tompíthatja az élményt, sőt, olyan is előfordulhat, hogy körkörösen járva két-háromszor belefutunk ugyanabba a műsorelembe, de még ez sem igazán von le az összértékéből. 

Nyitókép: Dido és Aeneas (Fotó: Hirling Bálint)