Az Udvari Kamaraszínház igazgatója szerint ma ugyanolyan félelmetes dolgok történnek, mint 1919-ben, csak akkor a kommunizmus, most a globalizmus és a félreértelmezett liberalizmus terjed vírusszerűen. Ezért nem lehet elégszer elmondani: ha a múltunkat nem ismerjük, a jelenben is bárki birka módjára vezethet minket.
Az idei évadot a Karády és a szerelem című előadással indították. Miről szól pontosan ez a darab?
A történet a második világháború elején kezdődik, a középpontjában Karády Katalin és Ujszászy István vezérőrnagy, a hírszerzés korabeli fejének kapcsolatával. A kulissza maga a történelem, a lényegében a háború kirobbanásához vezető Szudéta-vidéki válságtól a kiugrási kísérlet előkészületein át a tragikus végig. Közben szólnak a csodálatos dalok a még csodálatosabb énekes- és színésznőnk, Orbán Borbála tolmácsolásában. A folyamatos pótszékes házaink azt mutatják, hogy az embereknek nagy szüksége van az efféle összetett színházi élményre. Amely nem csupán a saját közelmúltunkról beszél érvényesen, de örök érvényű tartalmat is hordoz:
a szerelem átragyog a legnehezebb időkön.
Akkor is, amikor az egész világ égni kezd – reméljük, soha többé nem kell ehhez hasonlót megtapasztalnunk.
A történelem színházaként határozzák meg önmagukat, és ennek szellemében építik a repertoárt is. Hogy látja, van igény az ilyesmire kevésbé romantikus tálalásban is?
Mindenképpen. Csak hogy egy jellemző példát említsek, a Magyar Királyság utolsó három napját bemutató Tizennyolcat eddig nagyjából negyven iskolába vittük el, sikerrel, és a saját állandó játszóhelyünkön, a Pozsonyi úti Altemplomban, valamint a magyarlakta területek számtalan településén is ugyancsak minden alkalommal telt házzal fut. Annak ellenére, hogy a Covid, ahogy mindenkit, úgy a mi társulatunkat is nagyon érzékenyen érintette. Rögtön a beköltözésünk, illetve első budapesti bemutatónk után jöttek a bezárások, mégis sikerült visszakapaszkodnunk, sőt, a nézői bázisunk egyre stabilabb. Ami azért is örömteli, mert azt mutatja,
hogy sokan érdeklődnek a magyar múlt és annak elfeledett eseményei, hősei és antihősei iránt.
Kérdés, hogyan kell, lehet ezt a magyar múltat érvényesen megmutatni.
Számomra ez nem kérdés. Nem elég csak egy információhalmazt odaönteni a néző elé, és hagyni, hogy sokszor félrevezető képzelgéssel töltse ki az űrt. Helyette komoly forráskutatások során meg kell találnunk a feldolgozandó korszak, cselekménysorozat dramatikus ütőerét; csak így lesz a végeredmény egyszerre valósághű, mégis könnyen átélhető.
Ott van mondjuk az évek óta műsoron lévő Anjou – A Liliom útvesztői előadásunk, amely Nagy Lajos királyunk nápolyi hadjáratát és az e körüli történéseket dolgozza fel. A darab írásakor konzulens történészként dr. Bárány Attila akadémikust kértem fel, hogy a tudásával, az ismereteivel segítsen jobban megérteni a kort. De ahhoz, hogy szerzőként én magam is valóban megértsem, sok más idevágó munka mellett elolvastam Caesareai Euszebiosz Egyháztörténetét – „testközelből” át kellett élnem, mit érezhettek, gondolhattak Nagy Lajosék, amikor ezt a művet forgatták.
Vagyis a szavaknak igenis maradt még némi súlya.
Én hiszek ebben is. Legújabb premierünk, a legközelebb december 9-én este hét órától a Pozsonyi úti Altemplomban látható Tisza István és kora – „…meghalt, mert magyar volt.” kapcsán szoktam emlegetni mindig, hogy volt idő, amikor Tisza István naponta több párbajt vívott a szavak miatt. Mert valóban, még száz éve is volt a szavaknak súlya. Ma meg egyre kevésbé van. De nem adhatjuk fel, minden eszközzel azon kell dolgoznunk, hogy a színészek és a nézők minden szempontból megéljék a régebbi korok lelkületét.
Az ötszáz éves évforduló alkalmából készülünk egy nagy Mohács-előadással jövőre,
hogy az majd igazán hatni tudjon, olyan látszólag talán nem ide tartozó dolgokat is tanulmányoznunk kell, milyen volt akkoriban a hölgyek és a férfiak önképe, hogyan épült fel a társadalom, miként zajlottak a hétköznapok.
Ha ezt a párbeszédekben, díszletben, jelmezben mind jól a színpadra tudjuk tenni, persze a valós eseményeket követő dramaturgiával, annak mindig félelmetesen letaglózó hatása van. A katarzis mellett felpiszkálja az emberek kíváncsiságát, akik ezek után már maguk szeretnének még többet megtudni az adott történelmi korról, személyről. Ismerek olyan többdiplomás értelmiségit, aki korábban életében nem hallott még vitéz uzsoki báró Szurmay Sándorról, a Tizennyolc megnézése után meg már a kijárat felé ütötte be a nevet a telefonjába, hogy tüzetesebben utánanézzen az életrajzának az interneten. Ugyanez sokszor megtörténik az Anjou-nál és más darabjaink esetében is.
Ez a fő cél: valós személyek és események révén kvázi visszatanítani az embereket a saját történelmünkre?
Igen, de semmiképpen sem didaktikus, poros, unalmas módon. Nagyon fontosok a fiatalok, és az ő figyelmükért bizony nagyon meg kell harcolni manapság. De ha sikerül valahogyan elkapnunk őket, és elérni, hogy legalább ideig-óráig elmerüljenek a jelenünket eredményező múltunkban,
az hatással lesz az identitástudatukra is.
Egyszerűbben, amikor egy ilyen előadás elindítja a fiatalokat egy úton, annak a vége hazaérkezés lesz. Magyarországra; a Szent Koronáéba éppúgy, mint a mai magyar valóságunkba.
Határon innen és túl?
Ez is egy vállalt küldetésünk: ahol a magyarok vannak, oda igyekszünk elmenni. Turnéztunk már Délvidéken, Erdélybe sűrűn járunk, és voltunk mások mellett Svédországban, Kanadában is. A Felvidéket szeretnénk jobban megcélozni a jövőben, annál inkább, mert jövő tavasszal Csáky Pál Szakadék című drámáját szintén tervezzük színre vinni. Ez egy felvidéki, közelebbről pozsonyi történet az elmagyartalanítás kezdeteiről, okairól és tragikumáról. Hasonlóan a Halottak napjától virágvasárnapig című, 21 éve folyamatosan játszott előadásunkhoz, ami egy hasonló, ám délvidéki történet. Ezekből is érzékelhető, hogy mi tényleg mindig a magyar múltról igyekszünk beszélni. Szerencsére van is miről: a magyar történelem tele van shakespeare-i drámákkal és alakokkal, csak győzze az ember az iramot.
A jövő évi Mohács-bemutatóban is lesznek ilyen shakespeare-i szálak és hősök?
Hogyne! És már most látszik az is, hogy – túlnyújtózkodva az ismert eseményeken – darázsfészekbe nyúlunk majd vele. De nem baj, mert az igazság, a pontosság mindennél előbbre való. Egy ilyen kataklizma esetében pláne, ami a mai napig minden magyar életére kihat.
Mire gondol?
Többek között arra, hogy Mohácsnál magunkat vertük meg. A forrásművekből legalábbis úgy tűnik,
hihetetlen árulások, önérdekek és alkalmatlan vezetők hibás döntései vezettek a súlyos vereséghez.
Ezek a szálak nincsenek igazán kikutatva, ahogy bizonyos fontos személyekről is mintha megfeledkeztünk volna. Például a hadvezér Frangepán Kristófról: az ő fantasztikus-tragikus élettörténete önmagában darabot érdemelne. A feleségéével együtt, aki még a fogságba is a szerelmes ura után kéredzkedett, majd megbetegedett és meghalt – azért ez már tiszta Rómeó és Júlia.
A shakespeare-i és a magyar hősök közös nevezője lehet még a magány. Önök mennyire érzik magukat a markánsan két „pártra” szakadt magyar színházi élet szerves részének?
Nem szoktam ezen gondolkodni. Járjuk a saját utunkat 2002 óta, és hogy még vagyunk, javarészt a közönségnek köszönhetjük. Ezt a szeretet, figyelmet, kíváncsiságot próbáljuk viszonozni nap mint nap.
Én úgy tanultam még Újvidéken, hogy a mi szakmánk lényege a szolgálat.
Ami nem összekeverendő a felszíni csillogással, a mennyiséggel, a szájbarágással és a néző dolgának mindenáron való megkönnyítésével. Konzervatív ember vagyok, tisztában azzal, hogy mi az örök érték mértéke.
És micsoda?
Olyan mélyre kell ásni az igazság érdekében, amilyen mélyre csak lehet. Az pedig, hogy új történeteket mesélünk, és nem a századik Hamletet vagy Nők iskoláját adjuk elő, nem értékítélet, csupán a mi érdeklődésünk, feladatunk más. Mindemellett aggódva nézem a magyar színházi valóság bezárkózását; ha nagyjából ötven darabot játszunk körforgásszerűen sok évtizeden át, akkor a sokszor hangoztatott megújulás szó üres mantrává válik. Ez számomra elviselhetetlen.
Az meg pláne, hogy e mögött a biztonsági játék mögött nem látszódik ki a valóság.
Hol a tükör a kultúrák harcáról, a migrációról, az európai és benne a magyar kultúra egyre gyorsuló eltűnéséről?
Akik a máról írnak, erről miért nem írnak? Pedig ugyanolyan félelmetes dolgok történnek, mint 1919-ben. Csak akkor a kommunizmus, most a globalizmus és a félreértelmezett liberalizmus terjed vírusszerűen. És nem lehet elégszer elmondani: ha a múltunkat nem ismerjük, a jelenben is bárki birka módjára vezethet minket.
Az Udvari Karamaszínház Wass Albert Jönnek! és az Adjátok vissza a hegyeimet! című kisregényeiből írt A világ és a vége előadásának előzetese:
Nyitókép: Jelenet az Udvari Kamaraszínház A világ és a vége című előadásból (Udvari Kamaraszínház)
A miniszterelnök arról beszélt: készülnünk kell arra, hogy rengeteg olyan újítás, felfedezés, találmány, kísérlet várható a jövőben, ami megpróbál az ember számára élhető közeget teremteni élhetetlen területeken.
Nyíltan ukránpárti tiszás jelöltet támogat Hódmezővásárhely polgármestere.
Stefano Sutti szerint az Európai Bizottság a jog kreatív értelmezésével egyre több mindenre terjeszti ki a hatáskörét, a szubszidiaritás és a tagállamok rovására.
Eli Sharabi megdöbbentő őszinteséggel beszélt a Mandiner újságírójának, arról a 16 hónapról, amely során szó szerint a földi poklot élte át.
A Tisza elnöke inkább tekinthető egy kontrollfüggő mikromenedzsernek, aki nem látja a fától az erdőt.
A szövetség vezetője arra is figyelmeztetett, hogy Moszkva Európára jelentett fenyegetése messze túl fogja élni a Kijevvel kötött bármely békeszerződést.
Elképesztő névsor állt össze a kispad lehetséges várományosairól.
Az elkövetőnél a kábítószer mellett engedély nélküli éles lőszereket is találtak.
