Például ha a belgához hasonlóan elégedetlen magyar csak annyit panaszkodna, mint a belga? Vagy ha mernénk elhinni, hogy felnőve simán alapíthat majd techóriást is az, akinek ma nem vásárolnak okostelefont?
Jóféle gondolatokat vetett fel itt a minap Kohán Mátyás a gazdasági növekedés tényezőit illetően – vitaindítónak is remek az ilyesmi, hozzá is fűzném rögtön a magamét.
Kapcsolódó vélemény
Egyszerű sorvezetőt ajánlok: ha valamiben Finnország, Lengyelország és Kína egyetért, az valószínűleg Magyarország számára is jó politika.
Mikor évekkel ezelőtt hazaköltöztem Nyugat-Európából, két területen ért valamiféle kultúrsokk: egyfelől lenyűgöző volt szembesülni a kiterjedt ügyfélkapus ügyintézések felhasználóbarát egyszerűségével, miközben
a kinti bürokrácia még hónapokon át nyújtogatta utánam csápjait a szigorúan tértivevényes ajánlott levélküldeményeivel és visszapostázandó formanyomtatványhegyeivel
(amelyek aztán visszaküldve rendszerint az aktuálisan szabadságon lévő ügyintéző asztalán landoltak). Másfelől viszont szokatlan volt az az önsorsrontó, lehúzó stílus, amellyel hirtelen lépten-nyomon szembesülnöm kellett. Közel egy évtizeden át jártam-keltem-tömegközlekedtem három nyugat-európai országban, kivétel nélkül nyitott füllel, de egyszer sem hallottam olyasfélét, hogy egy néhány percenként járó busz lekésése miatt bárki is Istent, sofőrszülőt, kormányt és rendszert szidna és ezzel perceken át önmagát hergelné, vagy hogy a saját háza előtti járda csúszóssága miatt bárki is az ország vezetőit gyalázná.
Itthon rögtön belefutottam mindkettőbe, s még mennyi hasonlóba.
Miért emlegetem fel ezt? Mert félő, hogy eleve jelent bizonyos strukturális hátrányt az efféle önhergelés, másokra mutogatás és félinformációkon alapuló önsajnálat (vulgo mindensz*rizmus) kultúrája, már csak az életidőből erre tömegesen elfecsérelt hosszú percekből és az egészségügyi következményekből adódóan is. Hozzáadott érték legalábbis bizonyosan nem termelődik általa.
Az Európai Bizottság személyes kikérdezésen alapuló 2025. őszi Eurobarométer felmérése szerint a magyarok az uniós átlagnál némileg kedvezőbben ítélik meg hazájuk aktuális helyzetét,
a belgákhoz hasonlóan gyakorlatilag fele-fele arányban minősítve azt jónak, illetve rossznak (Franciaországban 83, Szlovákiában 66, az euró miatt bezzegországgá nemesült Bulgáriában 64 százalék vélekedett negatívan a viszonyokról, de bizony a románoknak is immár 58 százaléka látja rossznak a helyzetet).
A gazdaság és a közszolgáltatások(!) állapotát illetően a magyarok szintén elégedettebbek kissé az uniós átlaghoz képest,
miközben az uniós átlag alatt, de így is kétharmados arányban ítélik jónak saját háztartásuk anyagi helyzetét. Kedvére szemezgethet az adatokból mindenki, akad ott még sok érdekesség – de semmilyen szögből nem igazolható velük az oly gyakori majrézás és tohonya irigykedés.
Az persze remek kérdés, hogy miként lehetne rövid- és hosszabb távon ellene hatni ennek a mételynek – túl azon, hogy az ember a maga hatáskörében igyekszik cáfolhatatlan tényekkel leoltani a mindenkori jajgatót, vagy például pedagógusként jobban szankcionálja az „ezt nem lehet megcsinálni” és a „nem tudom” típusú hozzáállást, mint az igyekezet közben becsúszó figyelmetlenséget és buta hibát. De ahogyan az öngyilkosságról szóló hírek után ott szokott állni egy segélyhívószám, ami tudatosítani hivatott az esetleg szintén veszélyeztetett olvasóban, hogy van kiút, úgy igazán válhatna sztenderd gyakorlattá, hogy a valamely hétköznapi nehézséget bemutató, amiatt lamentáló médiatartalmakhoz minden esetben kapcsolódjék minimum egy konkrét és azonnali megoldási vagy kárenyhítési javaslat. Hátha idővel legalább néhány érintettnél beidegződne, hogy a panaszkodást kövesse kiútkeresés.
Mire gondolok.
Áll Radnai Márk, és szomorú arccal magyarázza: ma Magyarországon napról napra kell kitalálni, hogy „hogyan van fűtés, hogyan van élelmiszer az asztalon, vagy hogyan talál az ember munkát”.
Példaként mutat nekünk egy családot, akik havi nyolcvanezerért bérelnek egy házat Esztergom környékén, télen viszont a magas gázszámla miatt „200-220 ezret” fizetnek, mert „70-80 ezrek” a gázszámláik. Arra a kérdésre, hogy van-e munkája az építőiparban dolgozó férjnek, a feleség határozottan bólintani kezd, majd gyorsan meggondolja magát, és azt mondja: is-is; ezután megtudjuk, hogy két hét alatt 200 köbméter gázt fogyaszt a család, noha részben fával fűtenek. Közben a háttérben egy szál pólóban, illetve vékony felsőben állnak az iskolás gyerekek, az ablakpárkányon pedig semmiféle huzatfogó párnát vagy egyéb szükséghelyzeti szigetelést nem látunk.
Hátrányosan befolyásolná vajon a TISZA választási esélyeit, ha Radnai Márk egy későbbi tűzifaadomány megígérése helyett legott elmenne a családdal például ablakpárnát venni,
megmutatva, hogy mi az, amit az ember maga is megtehet helyzetének tartósabb javítása érdekében? (Ha már rejtélyes okból nem jön szóba, hogy ennyi év után a nagycsaládos bérlő nevére kerüljön a gázszámla, és így érvényesíthető legyen a vonatkozó kedvezmény.) Kevesebb meleg szökne el, több pénz maradna fogyasztásra vagy beruházásra, máris egy leheletnyivel jobban pörögne a gazdaság. Ha a sokak által irigyelt lengyeleket vállalkozó szellem és tettrekészség jellemzi, akkor nem lenne célszerű minél szélesebb körben elsajátítani ezekből valamit? Márpedig ha igen, akkor ez tipikusan olyasvalami, amihez értelmes ismeretterjesztésre is lehetne használni a közösségi médiát.
És akkor itt el is érkeztünk egy másik problémakörhöz. Noha jogos felvetés, hogy a közoktatásban bőven akad még javítanivaló, mégis félő (és a hazai tapasztalatok mellett nemzetközi tendenciák is erősen azt mutatják), hogy még eggyel visszább kell lépni:
mire ugyanis a nebulók először lépik át az iskola kapuját, jelentős részük már totálisan szét van csúszva.
Nincs az a briliáns alaptantervben lubickoló kreatív mesterpedagógus, akit előbb-utóbb le ne strapálna, ha az osztályaiban exponenciálisan nő a legalapvetőbb készségekkel sem rendelkező, koncentrálni képtelen, sokszoros zavarokkal küzdő tanulók száma.
A hangos szőlőutcázás közepette egyedül a Mi Hazánk mutat rá időről időre a talán legtöbbeket érintő gyermekvédelmi problémára:
hogy tudniillik az, ha egy kisgyermek arcába rendszeresen okostelefont vagy táblagépet tolnak, tudományos kutatások hosszú sora alapján simán minősíthető bántalmazásnak. Nem is csekély mértékűnek. Egy friss tanulmányhoz több mint tíz éven át követtek olyan gyerekeket, akik kétéves koruk előtt gyakran voltak kitéve képernyőnek: agyuk eltérő fejlődéséből adódóan kiskamaszként ma lassabban jutnak döntésre, és jellemzőbb rájuk a szorongás – nem ez a legjobb kiindulópont ahhoz, hogy magabiztos és agilis felnőtt váljék belőlük.
Ahogyan az is kimutathatóan ártalmas, ha a szülő rendszeresen az üzenőfalát görgeti, miközben gyermekével van
– ennek velejárója egyebek mellett a lényegesen kevesebb verbális és nonverbális interakció, amihez a gyerekek aztán alkalmazkodnak is: látványosan figyelemfelkeltő viselkedéssel vagy magukba fordulással. Ugyanakkor azt is kimutatták, hogy a képernyőhasználat káros hatását érdemben enyhíti, ha a szülők (nyilván papíralapú könyvből) sok mesét olvasnak a gyermekeiknek – csak alkalmazni kellene ezeket a tudományos felismeréseket.
Lengyelország most a 16 év alattiak közösségimédia-használatát készül visszaszorítani; valójában azonban (állítom okostelefon nélkül élő felnőttként) az egyetlen igazán hatékony megoldást a gyerekkori okostelefon-tulajdonlás visszaszorítása jelentené. Különös tekintettel a ChatGPT-re: ha ennyi évbe telt rájönni, hogy milyen károkat okoz a közösségi média,
talán nem kellene ugyanennyit várni ahhoz, hogy felismerjük a virtuális „barátként” funkcionáló chatbotokban és a gondolkodás kiszervezésében rejlő veszélyeket, úgy gazdaságilag, mint demográfiailag.
Ma már a magyar nyolcévesek közel egyharmadának, illetve a 11-12 évesek 83 százalékának van saját mobilja – ha ennyien és ilyen fiatalon rászoknak a mesterséges intelligencia fölösleges igénybevételére (és miért ne szoknának, hisz alkalom szüli a kisebb ellenállás irányába haladót), akkor várhatjuk, hogy ugyanők néhány év múlva sziszifuszi munkával innovatívnál innovatívabb magyar startupokat hozzanak létre.
Kezdhetnénk akár kreatív és inspiráló tudatosságnöveléssel, netán készülékvásárláskor aláírandó rövid, de velős nyilatkozattal, amelyben a vevő kézjegyével tanúsítja, hogy tisztában van a gyermeke agyára gyakorolt kedvezőtlen hatásokkal; de
németországi iskolákban például túljelentkezés mellett indítanak „mobilmentes” tagozatokat is, ahol a szülők vállalják, hogy 14 éves korig egyáltalán nem vesznek gyereküknek okostelefont.
Magyarországon hasonló politika van érvényben a gödi Búzaszem Iskolában, ahol a kompetenciamérésen a diákok így is teljesen hozták az országos átlagot a „digitális kultúra” mérési területen, és jellemzően messze felülteljesítettek szövegértésben.
Lám, a ma létező összes techóriást is olyanok hozták létre, akik egész gyermekkorukban meg voltak fosztva a Character.ai-tól és a TikToktól.
***
Ezt is ajánljuk a témában
Kormányváltást akar, merthogy elviselhetetlen az állandó hergelés és átpolitizáltság – majd révülten imádja a karácsonyfája alá tolt pártpropagandát. Seregszemle a szeretet ünnepe után. Francesca Rivafinoli írása.
Ezt is ajánljuk a témában
Dobogós hely reáljövedelem-növekedésben, uniós középmezőny az igazságszolgáltatás függetlenségében, toronymagas győzelem a légi közlekedési bizniszben. Francesca Rivafinoli írása.
(Nyitókép: Orbán Viktor Facebook-oldala)
Egyre világosabb, Orbán Viktor miért hangoztatja régóta, hogy a brüsszeli politika irányát meg kell változtatni.
A gimnáziumválasztás nehéz döntés. Míg egy szakképző intézmény esetében viszonylag egyértelmű, hogy az adott szak hol tanulható, a gimnáziumok esetében sokkal összetettebb szempontokat kell figyelembe venni.
Venezuelában nem Nicolás Maduro illegitim rezsimje a szuverén, hanem a venezuelai nép, amely bizonyítható módon leváltotta Maduro illegitim rezsimjét.
Mintegy 500 diákot és 40 felnőttet kísértek ki az épületből, akik hányingerre és szédülésre panaszkodtak.
Kormányváltást akar, merthogy elviselhetetlen az állandó hergelés és átpolitizáltság – majd révülten imádja a karácsonyfája alá tolt pártpropagandát. Seregszemle a szeretet ünnepe után. Francesca Rivafinoli írása.
Egyszerű sorvezetőt ajánlok: ha valamiben Finnország, Lengyelország és Kína egyetért, az valószínűleg Magyarország számára is jó politika.
Az MI-szkeptikus mozgalom újra lendületbe jött Amerikában: a CNN december végi műsorában egy amerikai szenátor és egy neves, Nobel-díjas MI-úttörő riadót fújtak, a technológia kockázatait sorolva. Kiderült: már törvényjavaslat is készül az új MI-adatközpontok bővítésének lassítására.
Roger Köppel, a Weltwoche főszerkesztője szerint felmerül a kérdés, hogy mit kerestek gyerekek hajnalban, szilveszter éjszakán egy ilyen szórakozóhelyen.
Csendben tüntették el a magyar feliratot egy történelmi épületről.
