Mindig azon iparkodtunk, hogy az iskola fejlődjön – ormánsági iskolaigazgató a Mandinernek

Szakajtónyi irodalom, esszé, elemzés foglalkozott már Baranya vármegye déli fertályának néprajzi-gazdasági helyzetével. Az Ormánság – lévén erről a kistájról van szó – a 18. század óta megannyi fejtörést okozott a róla gondolkodóknak éppúgy, mint az aktuális „nagypolitikának”.

A kádári szocializmusban a vidék némileg feltámadt tetszhalott állapotából – egyes sommás vélemények szerint pusztán azért, mert „szétlopták a téeszeket”.

A rendszerváltás után az Ormánság újra „gazdátlan” maradt. Szinte minden vonatkozásban. Igaz, pénzes fővárosi hírességek, ilyen-olyan hatalmasságok  jó áron vettek itt százhektárszám földeket, befektetvén a nem túl közeli jövőbe… 

Az Ormánsággal valamit kezdeni kellett. A kilencvenes évek elején állítólag még olyan elhíresült kocsmai jelenet is megesett, amikor a befröccsözött nagyérdemű azt kiabálta, hogy „…ha nem kellünk Magyarországnak, akkor csatoljanak minket a horvátokhoz...”

A térség fideszes országgyűlési képviselője, a nemrégiben elhunyt Tiffán Zsolt immár miniszteri biztosként látott munkához, az ormánsági nehézségeket felszámolandó. Dacára annak, hogy a képviselő hamar észrevette: egy olyan fába vágta a fejszéjét, melynek nem a magassága ér az égig, hanem a szélessége – végre valami elkezdődött. 

Tizenhat esztendő múltán, talán érdemes feltenni a közhelyszerű kérdést: mi a helyzet most? Mi a helyzet arrafelé?

„Kéne itt egy jó iskolát csinálni!”

Válaszokért példaképpen Kémesre, az alig ötszáz lelkes ormánsági község általános iskolájába tartunk, ahol Csizmazia Tibor igazgató vár bennünket. Harkány felől érkezve a falu rendezett utcaképpel fogad. Hosszú házsorok mentén autózunk az iskoláig; az embernek olyan érzése támad, itt biztosan többen laknak, mint amit a bédekker ír...

Az iskola is meglepően modern: nagy üvegfelületekkel határolt zsibongó, széles lépcsőház, dézsányi cserepekben díszelgő növények, méltó módon kiállított gyermek-munkák. Jöttünkre az igazgató úr még az iskolaőrnél is hamarabb kerül elő és invitál irodájába.

– Az ablakból láttam, hogy megérkeztek – mondja. – Kávét?

Míg a helyiség sarkában rengeteg irat, dosszié, meg a jó ég tudja, miféle kiadvány mellett berregő masina a kávéivászat szolgálatába áll, jut idő jobban szemügyre venni az igazgatói irodát. 

Miközben az adminisztráció kilencvenkilenc százaléka már a számítógépek szervereit dolgoztatja. Mi lehetett itt a golyóstoll és papír uralma idején?!

– Láttunk a bejárat mellett egy tablót. 1986-os keltezésűt, amelyiken felfedeztük az ön nevét. Azóta?

– Azóta. Negyven éve vagyok ebben az iskolában. Nyolcvanhatban az akkori igazgató hívott azzal, hogy szeretne itt egy jó iskolát csinálni. Ilyesfajta felkérésre pedig nem lehet nemet mondani.

– Nem gondoltuk volna, hogy egy ilyen korszerű kinézetű iskola működik Kémesen… Valami hosszú házikó-dizájnra számítottunk, vígan pöfékelő kéménnyel.

– Mert nem tudták, hogy hozzánk tíz faluból hoznak buszok gyerekeket. Ez persze nem jelenti azt, hogy sokan vagyunk a 110-120 tanulónkkal.

– Van valami előírás? Hány gyerek kell egy elsős osztály indításához?

– Tizennégy. Eddig ugye nyolcosztályos iskola voltunk, nem biztos, hogy ezt a következő években tartani tudjuk. Lehet, hogy az elégtelen létszámok miatt összevonásra lesz szükség az alsó tagozaton készségtárgyakból, azaz, osztályokat kell majd összevonni. Ha pedig tovább romlik a helyzet, akkor az iskolát bezárják, a maradék tanulók pedig betagozódnak egy „még központibb” iskolába. A magam részéről azért reménykedem.

– mondja bizakodva Csizmazia Tibor.

Közben kicsöngetnek. Az irodába behallatszik a rendkívül vidám gyerekzsivaj. Mintha ellentmondani akarna mindenféle pesszimista gondolatnak. Kevés a gyerek? – hát, a beszűrődő hangok alapján az ember nagyon nem úgy vélné. Igazgatónk, mintha csak olvasna a gondolatainkban, megjegyzi:

– A gyerekeink hetven százaléka hátrányos vagy halmozottan hátrányos helyzetű. Roma nemzetiségi iskola vagyunk, de nem a nyelvet tanítjuk, hanem a népismeretet. Egyébként, a gyerekeink nagy része sikeresen veszi a felvételi akadályokat. 

Néhány szülővel persze nehéz együttműködést kialakítani, no meg, esetenként a kamaszkor sem könnyíti meg a helyzetet. Az viszont szerencsés körülmény, hogy alig van olyan gyerek, akinek ne tanítottam volna már szüleit is, sőt sokszor a nagyszüleit is. Elég jól ismerem tehát őket, ami megkönnyítheti a velük való kommunikációt.

– A külcsínt láttuk, az kellően modernnek hat, de amúgy mennyire korszerű az iskola felszereltsége? Taneszközök, szertárak, számítógépek… 

– Nincs okunk panaszra. Mást ne mondjak, szinte minden teremben van digitális tábla, némelyikben okostábla is, ami önmagában egy számítógép. 

Az igazság az, hogy amióta csak itt vagyok egyfolytában azon iparkodtunk, hogy az iskola fejlődjön, igyekeztünk biztosítani a gyerekeknek mindent, ami egy város iskolában rendelkezésre áll.

– Mennyire kell, vagy kellett lobbizni mindezért? 

– Manapság már könnyebb. Teszem azt, a kormányzati programoknak köszönhetően a gyerekek kapják az ingyen számítógépeket. 

– Jobb így az élet, hogy az önkormányzatok kikerültek a képből?

– Sokkal biztonságosabb a helyzet azzal, hogy kizárólag a tankerület égisze alá tartozunk. Ha valamiféle fejlesztésre, korszerűsítésre van szükség, netán gondunk akad fűtéssel, világítással – a tankerületen keresztül gyorsan megoldódnak a problémák. Az iskolának igazából önálló költségvetése nincs. Az eszközkiadásokra évente egy durván kétmilliós kerettel rendelkezünk, de előfordulnak olyan évek, amikor ez nem elég mindenre, amikor túllépjük, ám vis major helyzetekben ebből még nem volt pénzügyi fennakadás. 

– Hogy állnak tanerővel? Esetleg akadnak helybéli kollégák is? 

– Negyven éve, amikor ide kerültem, hárman voltunk ingázók a tizenöt fős tantestületben. A többiek mind helyiek, vagy a szomszéd településről valók voltak. Manapság már Pécsről is vagyunk, Siklósról is, jómagam Harkányból, de 

Annak ellenére, hogy nem is hirdetünk tanító vagy tanári helyeket, sokszor jelentkeznek pedagógusok hozzánk. Évente 8-10 ilyen jelentkezőnk van. 

– Mihez kezd majdan nyugdíjasként egy olyan iskolaigazgató, aki 1986 óta ugyanabban az intézményben dolgozik?

– Addig szerencsére még van öt évem. Ami viszont a közeljövőt illeti: úgy látom, hogy 

Eddig programmegvalósító mesterpedagógus voltam, ám most elindultam a szakértői képzésen, és próbálok majd hasznos lenni ezen a területen is. Szaktanácsadással, minősítéssel foglalkozni a nyugdíjig előttem álló években. ’Hogy utána? – a jó Isten tudja. Majd megkérdezem tőle.

Nyitókép: Csizmazia Tibor, a kémesi Munkácsy Albert Általános iskola igazgatója. A szerző felvétele.